Változatok az ötven feletti aktív életre - beszélgetés
Klubrádió – Nagy Generáció, 2012.03.07.
Műsorvezető: Mélykuti Ilona
Szerkesztők: Burger Lajos, Oláh Andrea

Műsorvezető: - Férfi. Mindörökre. Kortalanul. Most éppen ötven felett. Mi foglalkoztatja, mi zavarja, miben teljesedik ki és miben bizonytalan? Milyen a sármja, az öltözködése, a viselkedése, a kor-tudata? Akar-e fiatalabbnak látszani? Mit vár el magától, a világtól és a nőktől? Néz-e előre, és ha igen, meddig?
A Nagy Generációban ma Szervét Tibor színész-rendezővel és Koltai Lajos filmrendező-operatőrrel beszélgetünk.

- Amikor tudtam már, hogy jöttök be a Nagy Generációba, akkor föltettem a Facebook-ra egy képet Bergerről, hiszen a Hair-ből hallottunk most egy részletet: akkor, amikor Berger föláll az asztalra, és szétrúgja a terítéket és elénekli ezt a dalt. Utána rengeteg nő elkezdett posztolni és válaszolni arra, hogy ti jöttök. A legkülönbözőbbek, volt aki sorszámot akart kérni nálatok, volt aki Banderast hiányolta, és aztán megállapodtunk abban, hogy Banderas nem fér be ebbe a csapatba.
Meddig lázadtok, emlékeztek-e arra, hogy mikor rúgtátok szét szimbolikusan a lábatokkal úgy a terítéket, ahogy Berger az asztalon a Hair-ben?




Koltai Lajos: - Én nem emlékszem ilyesmire, nem jut eszembe, én nem csináltam ilyesmit. Bár szerettem volna, nyilván ez elképesztő nagy dolog. A kedvencemet játszottátok le, valóban ezt a jelenetet várom mindig ebben a filmben azon túl, hogy imádom úgy, ahogy van, és mindig meg tudom nézni. Ez érdekes módon Milos Formannak a sajátja, hogy az Amadeust is bármikor megnézi az ember szívesen és rajong érte.

Műsorvezető: - Mindegyikben lázadás van, nem?

Koltai Lajos: - Igen, gyönyörű, ez a legszebb, ahogy rendet teremt ebben a házban ezzel, hogy fölmegy az asztalra, ez valami gyönyörűség, a zenének a csúcsa is éppen. Ahogy táncol, ahogy mozog, ahogy kinéz, minden stimmel. Valószínű, hogy ilyen soha nem lettem volna. Elég szelíd fiú voltam, így nőttem fel itt Óbudán, és maradtam is ilyen. Ilyenfajta legfeljebb a képzeletemben volt, hogy azt mondjam, hogy most nekimennék valaminek. De neked biztos volt.

Szervét Tibor: - Nekem egy nagyon jól nevelt lázadásom volt, de az életemhez képest nagyszabású. Mert ugye elindult egy jó tanuló a gimnáziumban, aki elindult egy elég jó tanulóként egy egyetemen, be is fejezte, és hogy onnan hogy lett színész, ezt ugye már elég sokszor el is mondtam. Maga a belső döntés az egy ilyen lázadó effekt volt, de nem lázadásból fakadt. Hanem abból, hogy egész biztos voltam benne, hogy az az életforma, amit az egyetemi pályavég kínál, az nem az enyém. A színészetben nem voltam biztos, hogy az az enyém, de azt valahogy olyasminek éreztem, amit mindenképpen ki akarok próbálni. Tehát egy belső kényszer vezérelt. Ez a fajta tányér-rugdosós, ami valóban irigylésre méltó, és valóban a film egyik csúcsa, az velem sem történt meg soha az életben. De szép lassan rájöttem, hogy nem is hiányzik, mert a legegyszerűbb hétköznapokban a felkeléstől a lefekvésig olyan rengeteg belső munkát lehet elvégezni arra nézvést, hogy az ember hogy legyen szabad. Mert ugye túlmegy a lázadáson nekem ez a film, ez a szabadság mindenekfölött. Az ilyen szabadság annyira ritka és olyan nehezen elérhető – szinte bármelyik életkorban egyébként, nemcsak így ötven fölött, hogy kapcsolódjak a témához -, hogy még föl is ismeri az ember.

Műsorvezető: - Azt hogy nincs, vagy azt, hogy van?

Szervét Tibor: - A szabadság hiányát, illetve azt, hogy ő maga képes-e szabadabbá lenni, mint amilyen, vagy elfogadja azt a struktúrát, amibe az eddigi élete, meg a világ, meg a saját országa, az összes anyagi-, szellemi kapacitása belekényszeríti.

Műsorvezető: - Ez egy olyan alapkérdés, amivel az ember óhatatlanul szembesül, mondjuk ötven fölött? Meddig voltam szabad? Meddig lehetek még az? Mit jelent ez számomra?

Szervét Tibor: - Bocsánat, nem úgy van, hogy az ember addig szabad, utána meg nem, hanem történhet bármikor bármi - ez nekem vesszőparipám az utóbbi években -, ez a bizonyos belső szabadság, ami a „hogyan tudom kitágítani az életem lehetőségeinek a mezőit”, de rettenetesen fontossá válik pont a felismerés képessége miatt. Én nem voltam ilyen szabad tizenkilenc éves koromban, mint most.

Koltai Lajos: - Családban élsz, neked is van gyereked.

Műsorvezető: - Sőt, szerintem Tibor egyedül nevelte egy ideig. Nem? Vagy ez csak városi legenda egy pasiról?

Szervét Tibor: - Nem, csodálatosan megosztva neveltük.

Koltai Lajos: - Nekem négy unokám is van. Nem érzem magam kötöttnek, de mindenképpen az, hogy az ember... hát én is 42 éves házas vagyok. Ezt büszkeséggel mondhatom, mindenki elájul, hogyha rám néz, „ne mondja már, komolyan?”

Műsorvezető: - Sokat vagy külföldön nem?

Koltai Lajos: - Feleségemnek köszönhetően, nyilvánvalóan ő tett mindig rendet és viselte a dolgokat. Igen, így kell mondani, hogy vagyunk is, vagyunk és jól vagyunk, és nagyon szeretjük a körülöttünk lévő embereket. Ez bizonyos szabadságról való lemondást jelent. Az, hogy vannak, és bizonyos dolgokat bekényszerítesz oda, hogy őértük, őértük, és mindent őértük. Ezzel lemondasz valamiről az biztos, de igazán nem ennek a fájdalmát érzed, inkább a büszkeségét. Csak azt, hogy végre megtehetem azt, hogy én igenis nekik biztosítom azt a szabadságot ha úgy tetszik, hogy élhetnek úgy, ahogy akarnak, legalábbis segítem őket, hogy úgy legyen. És most már a gyerekeket is, a piciket is. Mindig azt mondják, hogy az unoka az egy egyszerű dolog, mert nincs felelősség. Hogyne lenne, a legnagyobb! Pontosan úgy érzem magam és elképesztően érzek felelősséget, hogy majd mi lesz velük.

Műsorvezető: - Hallgassunk meg egy kicsi részletet, egy Somával készített felvételből, amiben ő elmondja azt, hogy mit gondol a férfiakról.

„Soma: - A 40-50 közötti nő az buzog, családállításra megy, rumbatáncra, jóga, fengshui, kineziológia, képzőművészeti szakkör, még posztgraduálisra iratkozik be. A férfi pedig, akinek most nagyon nehéz, és nagyon együtt érzek velük, mert arra lett kondicionálva évszázadokon keresztül, hogy az érzelmeit elfojtsa, az érzelmeivel, a lelkével, a lelki életével ne nagyon foglalkozzon, ebbe most bele van betegedve. Eleve félelmetes az, ahogy mi nők felegyenesedtünk, hogy ilyen nagyon egyszerűen fejezzem ki magam, és felértékelődött ezáltal a minőségi szexualitás, ami például teljesen új dolog. Szóval ez egyszerre nagyon sok információ a férfiaknak azzal összerakva, hogy nem tanulták meg eléggé a saját érzelmeiket nemhogy kifejezni, de még felismerni sem.”


Koltai Lajos: - Azt hiszem, hogy nem nagyon értem ezt a... hogyan veszítettünk el mindent, nem tudom, hogy mire gondol igazán, hogy mi lázadunk a szabadságunkért. Nem, egyikünk sem beszélt erről eddig, úgyhogy itt a másik felével a dolognak egyáltalán nem értünk egyet.

Műsorvezető: - Igen. Ő azt mondja, hogy a férfiak abba betegszenek bele, hogy hosszú éveken keresztül arra kondicionálták őket, hogy az érzelmeiket elfojtsák, és még az érzelmeik felismerésénél sem tartanak. Mennyire értetek ezzel egyet?

Szervét Tibor: - Nem vagyunk a legszerencsésebbek ennek a megválaszolására, mert pont olyan foglalkozást – ha szerencsés, akkor szerencsés foglalkozást – képviselünk mind a ketten, ami nagyon nagy részt az érzelmek fölismeréséről, interpretációjáról, eljuttatásáról szól. Lehet, hogy egy nagyon nagy merítésére a magyar férfiaknak ez igaz lehet, de nem gondolom azt, hogy nemek szerint meg lehet bontani így az emberiséget. Ő is hülyeségnek tartotta azt a distrukciót, hogy a férfiak A, a nők meg B magatartás halmazt képviselnek. Van nehézség szerintem a férfilétben, de az nem ez. Hanem az, hogy a nők ugye 150 éves polgárháborún, vagy egyenjogúsági forradalmon vannak túl, és egy csomó mindent meg tudtak maguknak teremteni, egy tizenötezer éves struktúrával szemben. Ami nagyon klassz dolog. Tény és való, hogy egy történelmi, vagy beidegzett struktúrához képest a férfiak ilyen értelemben bizonytalanok.
Kezembe került a nyáron egy nagyon-nagyon érdekes könyv, egy ausztrál családterapeuta írta. Beleolvastam, nem jelent még meg magyarul. Azt írja, hogy az ő legtöbb férfiismerőse, ő magával együtt is, amikor konfrontálni kell egy nővel, vagy azért, mert a nő hülye, vagy azért, mert menstruál, vagy azért, mert egyszerűen ideges, urambocsá’ alkalmasint igaza van, vagy bármiért, akkor egy ilyen veszekedésbe nagyon kevés férfi áll bele. Hanem azt mondja, hogy ne haragudj drágám! – így a bajusza alatt -, és eltipeg. Valóban nagyon nehéz kezelni egy ilyen helyzetet, mert nem nagyon tudjuk, - rám legalábbis igaz az -, hogy ilyenfajta minta, mint férfiközösségben felnőni, apamintát találni, apamintákat összegyűjtögetni, ez nem egy egyszerű feladat.

Műsorvezető: - Nehéz apamintákat összeszedegetni, ami mindenképpen kell ahhoz, hogy az ember valahogy a saját férfiságát összerakja. És mi van, ha nincs ilyen?

Szervét Tibor: - Hát akkor van az összeszedegetés, ami annyira nehéz. Csak egy félmondatra visszatérek. Ez a könyv nagyon érdekes felvetéssel él. Azt mondta, hogy ugye 10 ezer éven keresztül a családok együtt nőnek föl, a gyerekek az anyákkal és apákkal együtt ugyanazt a cselekvést végezve szocializálódnak, tehát nincs ilyen probléma. Az ipari forradalom az a pillanat, ahol a szerző húz egy határvonalat, amikor a férfiak fölkelnek, tömegesen Európa, Amerika minden létező városában, és hajnalban elmennek a gyárba, meg a bányába. A gyerekek, fiú, lány egyaránt otthon marad az anyukákra. Elég női volt a pedagógus-ellátmány is. És akkor idéz egy pillanatot, amikor ausztrál bennszülöttek egy vízesés mentén szuszakodnak egy kenuval. Hogy ez milyen természetes, és a civilizált ember életében hiányzó mozzanat, amikor azok nyűglődnek. Csupa felnőtt férfiak, és a gyerekek is, meg az összes fiú próbálkozik ezzel, cikizik egymást, nagyokat röhögnek, egyik elejti, nem cseszegetik, hanem segítenek neki. Ez a fajta viszonyrendszer...

Műsorvezető: - Próbatétel?

Szervét Tibor: - Az is egy létező amit mondasz, de az nem ez. Ez a fajta viszonyrendszer egyszerűen nincsen. Nők között növünk föl, nők nevelnek fel, és nagyon nehéz megtanulni konfrontálni, felelősséget vállalni, dönteni. Mondjuk ezt a hármat így kiragadnám.

Koltai Lajos: - Ezt az egész apaságot meg kell tanulni tulajdonképpen. Végig tanulod, hiába vagy annyi idős, amennyi. Mindenki tudja, hogy mi túl vagyunk rendesen az ötvenen, de ezt tanulni kell. Először ugye szembenézel azzal, hogy a lányod hazajön valakivel, és akkor... Sokat dolgoztam külföldön, és éppen hazajöttem, mindig ült valaki új az asztalnál, akit nem ismertem. Ezzel szembenézni egy elképesztő dolog, ezt meg kell tanulni. Ezt nem lehet tudni, hogy hogyan kell viselkedni, hogy viselkedik ilyenkor az apa, mit mond olyankor a lányának, amikor az azt mondja, hogy nem szeretnék itthon aludni, hanem ugye ez azt jelenti természetesen, hogy valahol máshol. Hogy azt lehet-e. Ennek az engedélyezése... meg kell tanulni elfogadni azt az embert, aki ott ül az asztalnál. És akkor próbálod rávenni magad, hogy igen, ez itt fog ülni holnap is, hogy fogok ránézni. Véleményed van róla már eleve. A másik lányomnál is volt egy gond. Egyszer csak ott állt egy pacák, nem is innen messze, egy sarkon. Tudtam, hogy azért vár a sarkon, mert föl akar menni hozzá. Megálltam, és el akartam majdnem hogy küldeni haza, hogy ne hülyéskedj, mit állsz itt.
Azt mondta, hogy arra vár, hogy rá kell, hogy jöjjön a lányom, hogy ő itt áll. Fölhívtam őt, hogy itt áll ez a szerencsétlen a sarkon, nehogy már beengedd, ennek fogalma nincs, hogy mi... Na, most attól az embertől van két gyönyörű unokám azóta, és jönnek rendesen. De, hogy meg kell tanulni, ezt egyfolytában tanulod, hogy hogyan viselkedj az unokával. Ugye elmentek a lányok, most már együtt vannak azokkal, akikkel együtt élnek, gyerekeik vannak, szépen élnek, boldogok és imádom őket, mindenem. És akkor ott vannak az unokák. Az előbb elkezdtem mondani, hogy milyen felelősséget érzek. Most ezt megtanulni, hogy hazajönnek az iskolából, ugye alsó tagozatban tudsz mondani, még könnyű mondani valamit, hogy mi van, még lecke ügyben is. Aztán eljönnek azok az idők, hogy kezdődik az, hogy valaki észrevette, hogy ő van, azt mondta tegnap, vagy tegnapelőtt, hogy „valaki másképp nézett rám, mint eddig”, ez egy lány volt. Most akkor mit mondasz, hogy neked hogy kell visszanézned. Ugye erre is kellene kész mondatoknak lenni, és nincsenek. Azért mondom, tanulsz egyfolytában, az összes szereteteddel együtt, ami fűz hozzá, hogy hogyan fogod neki megmondani adott pillanatban, hogy mit kell csinálni, és mit nem. Közben azt a ballanszot is tartani, hogy vigyázz, nehogy a szülők kárára mondd mindezt. Aztán van még ezzel a korral egy csomó dolog, de most majd Tibor mondja.

Műsorvezető: - Konfrontálódni, felelősséget vállalni és dönteni, folyamatosan ezt várjuk tőletek, szerintem. Ez a férfi dolga.

Szervét Tibor: - Nem, szerintem ez nem specifikus, a nőknek is állandóan konfrontálódni kell, dönteni és felelősséget vállalni, ebben semmi gond sincs a világon. Az a nehéz, hogy ezt hogyan osztod meg a pároddal, tehát, hogy tudod rádumálni, hogy az, hogy az adott pillanatban te ezt csinálod, az nem azt jelenti, hogy örökké ezt fogod csinálni, és ő rabszolga marad. Ezt most megint nemi előjel nélkül mondom. Ez csak egy része a feladatkörnek, ami szerintem itt nagyon élénken kirajzolódik, mert ugye ott van az a másik, amit érintettünk, hogy befejezettnek tekinted-e az életedet 50 fölött, vagy nem. És ez min múlik.

Műsorvezető: - Például. Tehát érzel-e valami fajta kiteljesedést.

Koltai Lajos: - Ülsz a székben és nézed a TV-t. Nem ez történik egyikünkkel se. Mind a ketten aktívak vagyunk.

Műsorvezető: - Igen, de azt mondjátok, hogy sokkal szabadabbak vagytok, mint tízen-akárhány évesen.

Koltai Lajos: - Nem hiszem, én nem érzek nagyon nagy szabadságot.

Műsorvezető: - Tibor azt mondta például, hogy ő...

Szervét Tibor: - De nem a külső körülményeket illetően, mert az sokkal inkább megköt, hanem abban az értelemben, hogy sokkal több problémát látok magamban, mint eddig az életem során bármikor. Ez nem nyomaszt, hanem megtanultam azt, hogy ez a változási struktúra ez jó.
Tehát az utóbbi időben, nemrég születésnap is volt, és bátran szemébe nézek a barátaimnak, akik megkérdezik: hogy vagy?, mondom, hogy szarul. De nem úgy, hogy ez nagyon nem jó, hanem úgy, hogy megint egy problémahalmazzal állok szemben, de most már látom, sőt látám, hogy ez jó, hogy problémahalmazzal állok szemben.

Műsorvezető: - A problémahalmazod amivel szembesülsz, az más-e, az változik-e mondjuk 50 fölött, 60 fölött?

Koltai Lajos: - Fönn kell maradni a pályán, ez egy óriási dolog - ha már rám néztél.

Műsorvezető: - Teljesen rád néztem, igen.

Koltai Lajos: - Azzal szembe kell nézni, hogy holnap után is akarok filmet csinálni. Azután is akarok filmet csinálni, és valahogy így alakult, hogy ez a pálya úgy alakult, hogy hiába mentünk el nyugdíjba, mert elvileg nyugdíjat kapunk, semmi nem történt. Ahogy te is szembe mersz nézni a koroddal, hát én is, „hány éves vagy?” ennyi vagyok. Semmi problémám nincs azzal, csak holnap szeretném tovább csinálni a napot. Igenis, a döntések, hogy visszatérjek rá, most vannak igazán a döntések. Nemcsak azért, mert a családon belül úgy lett elosztva minden, hogy nálam maradtak a döntések, tehát nekem kell döntést hoznom és megoldanom, állandóan mindenért. Az a másik, hogy nemcsak döntést hozol, hanem meg is oldod.
Aztán itt vannak a filmek, ahol szembenézek, amik tele vannak ugyan ezekkel a kérdésekkel, amiről beszélünk, hogy egy ember meg akarja oldani az életét. Pont egy ilyen filmet fogok csinálni Amerikában, ha igaz. Egy ember éppen arra gondol, hogy szürke életet él New Yorkban, egy szürke banki alkalmazott, aki ráadásul az alja annak a munkának: aki megajánlja, hogy kapsz kölcsönt vagy nem, és nem tud kijönni ebből 14 éve. De otthon se vár rá semmi más, ami megoldaná ezt a döntést. Hazamegy, és a feleségével kell szembenézni, aki minden este ugyanazt a húsgombócot rakja le elé megenni. Ebből próbál kimenekülni egy szobába, ahol Gaugaint másol. Mert Gaugain az egyetlen az életében, akinél azt a szabadságot keresi, amivel fölszabadítja őt. A látványtól, a szépségtől, a harmóniától, a színektől el tud egy pillanatra szabadulni egy másik világba, amire egész nap vágyott benn a bankban, meg most már 14 éve vár rá.

Műsorvezető: - De látod, hogy azt a szabadságot keresi?

Koltai Lajos: - Azt a szabadságot keresi, azt csináljuk, hogy ezt a szabadságot kell megadni ennek az embernek. És egyszer csak ott a helyzet, és megcsinálja Gaugain útját, ez az élete vágya. Otthagyja a feleségét, mert az esti feleségével való találkozások azok mind olyanok, olyan gépiesek mint amilyenek, és általában elutasítás a vége. Akkor azt mondja, ha ezt se, akkor el kell fordulni. Akkor a fal felé is fordul és próbál a Gaugain-el barátkozni, mikor a fal felé néz. Aztán egyszer megcsinálja ezt. De igazán a kérdés benne az, - és ez a legszebb -, hogy egyszer meg kell próbálnod, egyszer egy másikat, egy másik utat, ez mindenki vágya. És ha ezt kipróbáltad, a végén kiderül, hogy nem vagy hozzá elég.

Műsorvezető: - Igen, de jönnie kell ennek az érzésnek, hogy egyszer meg kell próbálnod valami mást.

Szervét Tibor: - Ez mindenkiben ott van.

Műsorvezető: - Abszolút. Csak kérdés, hogy mikor jön elő, vagy mikor jön elő még egyszer.

Koltai Lajos: - Jöhet az előbb is. Persze, az az ember nem annyi idős, mint én. Akiről szó van – most beszélek egy problémáról mint én, aki majd megcsinálja ha megtudja bizonyos tapasztalattal, de akivel ez történik, az éppen 40 alatt van. Akkor a kérdés még nagyobb. De még van rá idő. Mi van akkor, ha megtalálod a megoldást, és már nincs idő megélni?

Műsorvezető: - Van ilyen?

Koltai Lajos: - Valószínű az is van, hogy akkor találod meg a megoldást, amikor már nincs időd megcsinálni, vagy élvezni a változást.

Műsorvezető: - Van egy ilyen sürgető kényszer, mondjuk egy férfiben , hogy azt mondja, hogy még akarok valami mást? De lehet, hogy már jobban érzékelem, hogy kevesebb az időm és a lehetőségem arra, hogy megtaláljam?

Koltai Lajos: - A tükörbe nézni óriási dolog. Ezt mindig mesélem, hogyha az ember találkozik magával, azért az minden nap... Rembrandt volt erre a jó példám, mindig a Rembrandt. A Rembrandt ön arcképek, ahol van egy megmagyarázhatatlan mosoly itt a szája sarkában, de olyan kicsi, hogy nem lehet észrevenni, de ha közel mész, akkor látod. Ami mindig azt jelenti, hogy pontos véleménye van magáról. Magyarul az öniróniával, az egyik legszebb tulajdonsággal állunk szemben. Hogy tudja, hogy ki néz vissza rá. Most ezzel azért találkozol minden nap. Aztán jönnek bizonyos dolgok a bőrödön, ezt ne felejtsük el. Egyszer csak megjelenik egy folt, amilyen itt is van nekem, amilyen nem volt még régen.

Műsorvezető: - Ezzel ti törődtök?

Koltai Lajos: - Igen, de ezzel együtt próbálod... Nem foglalkozom vele, de ott van, már jelen van. Érzed-e a szükségét, hogy akkor ez gyors. Érzed azt, hogy valamik történnek. Feladatod van, ez nagy dolog, feladatod van, az elvisz, azt meg is akarod oldani, a döntéseidet ott meg kell majd hozni naponta, jófajta kompromisszummal, de a döntést meg kell hozni, és ez borzasztóan segít, hogy átlépjél ilyen pontokat.

Műsorvezető: - Mit kezdtetek el félteni? Mondjuk az életetekből, így középkor felé, mikor az ember kis leltárat csinál, és azt mondja, hogy hú, ehhez ragaszkodom?

Szervét Tibor: - A legtermészetesebb, hogy a gyerekemet, a gyerekemet körülvevő érzéstömegnek az egyik eleme az aggódás. Ami természetesen az agyára is megy. De, hogyha megpróbál az ember kellő érzelmi intelligenciával ehhez hozzányúlni, akkor előbb-utóbb csak sikerül magammal megértetni, hogy az ő élete nem függ az én aggódásomtól, tehát neki van egy saját szerződése a saját életével, aztán abból az lesz, ami lesz. De, valahogy az az érzésem, hogy ezek a válságok tulajdonképpen nem változnak. Azért jutott eszembe, mert végül is kamasz koromban is ugyanezekre a kérdésekre kellett válaszolnom, mint most. És minél inkább rájövök arra, hogy a válaszoknak vagyok a híján, és minél inkább rájövök arra, hogy a halmozódó kérdések jelensége az jó dolog. Tehát minél kevesebb az elvarrt szál, akkor egyrészt annál kevesebb a félteni való, másrészt annál érdekesebbé válik az élet.

Műsorvezető: - Keveset beszéltünk még a külsőségekről. Most hallgassuk meg Somát, mit vár el egy férfitól?

„Műsorvezető: - Hogyha úgy nézzük, hogy egy igazi nő mit vár el egy igazi ötven pluszos férfitól, akkor hogyan néz ki, mivel foglalkozik, hogyan tartja magát? Mik lennének az elvárásaid?

Soma: - Én eléggé klassz pasinak tartom a férjemet, aki 54 éves volt február 24-én. Nagyon szereti a munkáját, meg tud újhodni a munkájában, ez borzasztóan fontos. Tulajdonképpen azt mondanám, hogy a megújhodás az egy kulcsszó. Azt tapasztaltam, hogy a művészet és a kreatív foglalkozások eleve jobban konzerválják az embert. Sokkal jobban frissen tartják, nyitva tartják. Az, hogyha fiatalok, művészlelkek között mozog, akkor az sokkal nagyobb előny, mint mondjuk egy civil foglalkozás, tehát egy kicsit azt mondanám, hogy majdnem, hogy csalunk. Tehát azt gondolom, hogy mozogjon, sportoljon, legyenek ötletei, be tudja ereszteni az újat, nemcsak a szakmai dolgokban, hanem a világ jelenlegi változásában, nyílásában, gondolkodásában.

Műsorvezető: - Milyen legyen a viszonya a saját korához? Ugye a nőktől mindig azt várják el, hogy alsóhangon tíz évvel fiatalabbnak nézzen ki ha tud, mint amennyi a valós kora. A férfiakkal szemben nincs ilyen elvárás.

„Soma: - Ebben van egy nagy igazságtalanság, mert a férfiakkal szemben mindig is toleránsabb volt a világ, ugye van egy ilyen mondás, hogy ha az ördögnél egy paraszthajszállal szebb, az már éppen elegendő. 61 éves koráig nők tömege bolondult Jack Nicholsonért. Most már azért eléggé öreg és elhízott ahhoz, hogy bolonduljon érte az ember, de még mindig van egy sármja. Tehát azért a férfit másképpen nézi az ember. Ott a mély ráncok, a toka, a kopaszodás, ez, az, amaz jobban megbocsátható. Az mindenképpen alapdolog, hogy ne legyen elhanyagolt, tehát legyen ápolt. Nekem fontos az, hogy szép foga legyen. Úgy vagyok vele, hogy a súlyfelesleg épp elég rajtam, én nem bírom a pocakos pasikat, nekem nem jön be a súlyfelesleg. A pasinál is nyilván van olyan, hogy nem jön be a súlyfelesleg a nőn. Az, aki nem sportol, az nem fog tudni energikus maradni, az nem fog tudni kemény maradni, az szét fog folyni az élet más területein is. És hát legyen művelt, az nagyon fontos, hogy lehessen vele nagyokat beszélgetni, és jókat nevetni, legyen jó humora.”

Műsorvezető: - Sokat várunk el tőletek?


Koltai Lajos: - Azt hiszem, hogy igen. Sok mindent, meg ellenkezőjét is hallottuk, hogy azt elfogadja, azt nem fogadja el. Igen, az ember szembenéz. Az előbb próbáltam erről a tükörről mesélni, amiben fölfedezel dolgokat, ami eddig nem volt, de semmit nem teszek azért, hogy másképp nézzek ki. Volt olyan barátom, aki teljesen elájult, amikor azt mondta, hogy „tudok borzasztó jó festéket a hajadra”, „ne hülyéskedj, nem gondolod, hogy be fogom festeni a hajamat”. Ő meg befestette, és borzalmasan néz ki, lehet látni, hogy festve van. Minden hajon látni, ha festve van. Itt a pajesz táján iszonyúan lehet látni, hogy festve van, és az nagyon rosszul hat. Én mindig azt mondom, hogy úgy öregedjek, ahogy vagyok. Elvesztettem a hajam színét, teljesen ősz vagyok szinte, igen, ez így van. Ez egyszerűen így van, ezt el kell fogadni. És így vagyok én a Koltai Lajos, és kész. Semmit nem teszek érte, és nem is fogok. Az biztos, hogy többet kellene mozogni.
Téged már biciklin is láttalak, találkoztunk, hogy jöttél velem szemben biciklin. Irigykedtem is, de hát ő mindig ilyen volt. Én sajnos nem, nem csinálok ilyesmit, viszont éppen eleget túrázok az élettel. Szóval az rengeteg ám, amit az ember megcsinál, hogy életben tartja a családot, meg a gyerekeit, meg magát. Az a baj, hogy rengeteg időt töltesz a komputer előtt. Mert nekem, amikor amerikai filmet forgatok, pont fordítva kezdődik a nap, mert este kezdődik a reggel. Délután 6-kor nyit ki az iroda Los Angelesben. Akkor 6-tól kezdve az egy ülős dolog, meg olvasol, rengeteget olvasok forgatókönyvet is. Ami ellene van annak, hogy az ember ne eresszen pocakot. Igenis, ereszt. Bizonyos dolgok valóban megpuhítanak egy kicsit, ha nem teszünk ellene mást. Egyelőre azzal vagyok elfoglalva, hogy jól lépjek egy következőt majd az életemben, az pedig valószínűleg egy olyan film, amiben el tudok mesélni valami fontosat. Általában humán dolgot az életről, mert az a nem jó, a humán. Talán emlékszel rá, Szász Péternek volt egy rádiós műsora, aminek az volt a címe, hogy „Embermesék”.

Műsorvezető: - Nem, Lengyel Nagy Anna műsora volt sok évig az Embermesék, bizony ám. Lehet, hogy Szász Péter volt benne a vendég.

Koltai Lajos: - Szóval, embermesét kell mesélni és arra vágyom, hogy ha az ember elolvas tíz forgatókönyvet és pocakot ereszt nem baj, csak egy legyen közte, amit meg lehet csinálni.

Műsorvezető: - Pasi nem festheti a haját, Tibor?

Szervét Tibor: - Amit Lajos mondott a hajáról, az nekem mindig egy kicsit édes teher. Azért az, hogy a hajaddal mit csináljál, az egy édes teher. Nekem ez már nem adatott meg. Állítólag én már elkezdtem kopaszodni, de hát nem nagyon hiszek ezeknek a szóbeszédeknek.

Műsorvezető: - Nézzenek rád rendesen, és akkor meglátják, hogy ott van az még, de nem látszik rendesen.

Szervét Tibor: - Igen. Én soha életemben nem sportoltam, hanem ilyen 40 tájékán az egyik ilyen válságpillanatban leszoktam a cigarettáról, cserébe rászoktam az édességre, és hirtelen rájöttem arra egy megvilágosodott pillanatban, hogy igenis, az ember a testéért is felelősséggel tartozik. Senki sem mondta, azt mondták, hogy a gondolatainkért, az erkölcseinkért, meg a tanulmányi eredményeinkért, meg a padtársunkért felelősséggel tartozunk, de hogy az embernek van saját teste, ami nem egy rabszolgahadsereg, ami azt csinálja, amit én mondok és én csattogtatom a korbácsot, hanem – és ez volt az én nagy belső megoldási kulcsom, hogy önálló entitásoknak gondoltam a saját alkotórészeimet, amik nem méltók arra, hogy elszenvedjék az én összes fölösleges kényszerítéseimet. És akkor ebből nagyon sok jó dolog származott. Ez utána áthat az élet többi területeire. Tehát áthat a gondolkodásra és áthat az érzelmi megnyilvánulásokra is. Ez átvisz egy picit arra, amit Soma pendített itt meg, hogy legyen nyitott, meg legyen jókedvű. Még azt mondhatta volna, hogy legyen pénze, és akkor mind a hatvanhárom tulajdonságot fölsorolja.

Műsorvezető: - És akkor számos pasi kiiratkozik ebből.

Szervét Tibor: - Igen, de hát tudod, persze, Audrey Hepburn is csodálatos, de hogyha mindenki csak Audrey Hepburnt akarná feleségül venni, akkor igen kevés utódunk lenne. Szóval, hogy ki, hova nyúl energiáért. Ez nekem egy mániám, hogy mi az energiaforrás. Az egyik felfedezésem volt a sport, utána ez elkezdett eszkalálódni, tehát nemcsak egy sport. Van egy kis biciklizés, van egy kis futogatás, van egy kis küzdősport, van egy kis úszás. Van mindenféléből egy kicsike. Utána kivetül ez arra, hogy a gondolati kincs, amihez fordulsz, az mi legyen. Mert, hogyha csak kizárólag a saját foglalkozásommal kapcsolatban beszélgetek, illetve elszenvedem a mai magyar állampolgár összes traumáját, attól nyugodtan lehúzhatom magam a klotyón. Az önmagában kevés. Tehát akkor merre lép az ember szellemileg, merre lép az ember érzelmileg. Mert azért az megint egy külön építkezés kérdése. Nem akarom ezeket a részleteket külön kitaglalni, csakhogy...

Műsorvezető: - De, de, de, az borzasztó fontos, hogy elkezdtél a saját testeddel foglalkozni. Miközben színész vagy, állandóan kell, hogy viszonyod legyen a saját testedhez, de mégis másképp. És, hogy ebből jött egy másfajta gondolkozás is. Nem?

Szervét Tibor: - Az alapviszonya az embernek a saját testéhez, az mindenkinek megvan, az az, hogy hiú. Mindannyian hiúak vagyunk, a színészek kivált, rettenetesen hiúak, nemcsak a színésznők, a színész férfiak is borzalmasan hiúak, persze. Ennek meg is van a maga technikai és foglalkozásbeli magyarázata. Szerintem az ember általában is, alapvetően hiú. De a kérdés már nem ott vetődik fel, hogy megfelelek-e a saját hiúságom diktálta képnek, hanem, hogy mivel tartozom annak, hogy működőképes legyek. A szó metafizikai értelmében. Egyszer följött valaki hozzám, egy csomó lépcsőn kellett följönni ott, ahol mi laktunk, és azt mondta, hogy „figyelj Tibi, a mi korunkban már...”. És akkor mint a vészharang, mi az, hogy a mi korunkban, akkor valami 39 évesek voltunk. Nem lehet följönni 100 lépcsőn, az lehetetlenség. Akkor elkezdődött egy ilyen tevékenység-sorozat. Van egy csomó ember, aki jól tud energiához jutni azáltal, hogy valamilyen drogot használ. Vagy iszik, vagy szenvedélyesen eljár valamilyen társaságba, vagy kirándul. Ezek különböző megoldások lehetnek, csak az embernek rá kell jönni ahhoz, hogy a születéskor adott energia-mennyiség egyszer csak elfogy. Mert abból fölépítetted az életedet.

Műsorvezető: - Igen, ez a nagyon durva felismerés egyébként, és nemcsak a férfiaknál van, ez van nálunk is.

Szervét Tibor: - Persze, hogy nem.

Műsorvezető: - Mikor az ember rájön, hogy iszonyú fáradtan ébred, és ugyanakkor azt mondja, hogy valahonnan el kell szívnom valamit, mert élni akarok.

Szervét Tibor: - Pontosabban nem elszívni, hanem termelni kell.

Koltai Lajos: - Döntést kell hozni. Reggel ez a fölkelés nagyon fontos. A döntés, hogy akarom ezt a napot. Igazából, aki kilépett az ágyból, az döntést hozott, hogy ma el akarja kezdeni a napot. Ezt a legnehezebb meghozni. Ezt a döntést, mert akkor el akarod dönteni, hogy ez a nap még előtted van. Dél körül jönnek a következő döntések, meg délután, meg este. Nagyon fontos, amit mondtál, a színész. Akkor néztünk egymásra. Felelősséggel tartozik bizonyos értelemben, hogy kondicionálja magát, mert úgy akar megjelenni, a hiúságának megfelelően a színpadon.

Műsorvezető: - Szerintem ez minden férfira igaz, csak vagy tesz érte valamit, vagy nem tesz.

Szervét Tibor: - Van egy nagy élményem. Most elolvastam a Steve Jobs életrajzot, aki az általunk használt ketyeréket tervezte. Nagyon-nagyon tanulságos, nem emlékszem, hogy valaha életrajzot így olvastam volna. Mert egy nagyon komoly teljesítményű ember, aki rettenetesen tönkretette saját magát azzal, hogy úgy élt, ahogy. Szét ette őt 56 éves korára ugye, a rák. Megnéztem kiegészítőként a Stanford Egyetemen tartott beszédét, amit 2005-ben tartott azt hiszem, tehát akkor már túl volt egy-két átültetésen. Azt mondta az ott egybegyűlt diplomázó fiatalságnak, hogy azt próbálják szem előtt tartani amikor nekiindulnak, hogy... Amikor kirúgták az Apple-től, amit ő maga alapított, akkor azon kapta magát, hogy ő borzalmasan csalódott, és a sikeres, gazdag vállalatalapítóból egyszer csak egy száműzött lett, de mondta: ő még mindig nagyon érdeklődik aziránt, amit csinál. Ezt nem szabad, semmilyen pénzzel, se családért, semmivel hagyni elvenni. Tehát muszáj, hogy olyat találjanak, ami az övék, és ami őket érdekli, mert különben másnak az életét fogják élni, az pedig nagyon nagy csalódás, amikor az ember azt fölismeri, hogy eddig nem a saját életét élte. Ez pedig nagyon általános.

Műsorvezető: - Hogy ismerhető föl?

Szervét Tibor: - Ezt tévedhetetlenül fölismeri az ember. Mit gondolsz, miért van a világban ennyi depressziós, ennyi iszákos ember. Azért, mert elvesztetted valahol az életed. Az iskolák erre nem kondicionálnak, amit egyébként nem értek. Mindenfélét meg lehet tanulni, hogy Katangában mennyi vasérc, meg ilyenek, de az nem érdekes. Ezekre az alapkérdésekre valahogy nem hívják föl a figyelmet.

Koltai Lajos: - Tetszik, amit mondasz. Igen, elveszünk egy ponton, igen.

Műsorvezető: - Pont a Steve Jobs-szal kapcsolatban jutott az eszembe, hogy erről mit gondoltok. Ugye, ő teljes egészében elégette magát. Fantasztikus, hogy mit produkált, de ez egy nagy kérdés, és ez a férfiakra borzasztóan jellemző, hogy elégetem magam, felégetem magam valamiben. Ez is egy döntés, hogy ezt megteszem, vagy pedig marad belőlem valami még a jövőre is.

Koltai Lajos: - Amikor azt a teljesítményt igyekszik elérni, hogy mindenben a csúcsra törekedett, tehát nem volt mese, ő mindenben a csúcsra törekedett, akkor égsz, elől-hátul, mindenhol, az oldaladon is nagy valószínűséggel. És semmi nem érdekel akkor, csak a cél. Tehát semmiféle hibát nem követ el, csak el akarja érni a célját. Aztán nem marad belőle valószínűleg semmi. Ezt majdnem önzésnek is lehet nevezni, ha akarod. Valamit végigcsinálok úgy, ahogy nekem, és csak nekem tetszik, és abba mindent. Ez egyébként a művészetekben van, hogy valamit végre akarsz hajtani, és bizonyos dolgok oldalt elfelejtődnek. Igen, és a végén nem marad semmi, csak egy tűz.

Műsorvezető: - És egyszer csak jön a test egyébként, és azt mondja, hogy Vigyázz, itt vagyok!, ahogy Tibor mondta.

Szervét Tibor: - Nézd, úgy látom, hogy ő szembesült egész életében ezzel a rettenetes kérdéshalmazzal és egyenesen azt mondta, hogy én ebben a csatában vagyok és kész, nem érdekel semmi más. Amikor elolvastam a könyvét, azt gondoltam magamban, hogy én soha nem akarnám ezt az életet és ezt a gondolkodásmódot nemcsak azért, mert alkatilag képtelen vagyok rá, de nem éri meg az a rengeteg halott, amit maga mellett hagyott. Képletesen mondom.

Koltai Lajos: - Persze, nemcsak ő halt meg ezzel.

Műsorvezető: - Koltai Lajossal és Szervét Tiborral beszélgetünk arról, hogy milyen a férfilét 50 fölött. Most következzen egy zenés hozzászólás, Mihály Tamás Last minute című CD-jéből egy dal részlet a "Szép kisasszony"-ról.

Kinek engednétek megkötni a cipőfűzőtöket?


Koltai Lajos: - Én Senkinek, egyelőre még kötöm, meg próbálok mokaszint fölvenni, amit meg se kell kötni.

Műsorvezető: - Kiscsibém, ha szembejön?

Koltai Lajos: - Kiscsibém igen, de az unokámnak én kötöm. A múltkor segítettem neki, nem szerette, mert én sajátos módon tanultam meg kötni, nem tudom kitől, de nem így kéne. Neki megkötöm, de...

Műsorvezető: - Milyen érdekesen gondolkozik Lajos, azt mondja, az unokájának megköti, de Mihály Tamás Kiscsibéje az teljesen igazi nő volt, aki szembejött!

Koltai Lajos: - Nagyon leszámolós ez a dal, kicsit leszámol az élettel. Amikor meg kell köttetni, vagy hagyni kell, ott baj van.

Szervét Tibor: - Igen, valahogy azt jelenti, hogy mondja meg valaki a kiscsibék közül, hogy ugye én még azért életben vagyok.

Műsorvezető: -...pasi vagyok! Én még azért férfi vagyok!

Szervét Tibor: - Igen, én még azért életben vagyok. Nekem igazából ez nem annyira központi kérdés már.

Műsorvezető: - Már, hogy túl vagy ezen a kérdésen?

Koltai Lajos: - A derekáról beszéltünk az elején, lehet, hogy volt egy idő, amikor nem tudott lehajolni, hogy megkösse a cipőfűzőjét!

Műsorvezető: - Komolyra fordítva a szót, van az ember ilyen korban? Nagyon sokszor van az, hogy egy 50 körüli pasinak belső indíttatás, hogy legyen egy fiatal nője.

Szervét Tibor: - Persze, az biztos jó dolog, sőt hallottam itt egy beszélgetést, amiben egy csodálatos országos hírű családjogász magyarázta el, hogy attól várja az összes olyan probléma megoldását, amiről eddig beszélgettünk. Hogy valaki kívülről visszaigazolja. Kell, hogy találjak egy 22 éves lányt vagy egy 26 éves lányt, aki azt mondja nekem, mint amit a Mihály Tamás fölkérdez a lemezen, hogy ugye, én még vagyok. De énszerintem ez szerencsétlen válasz-kérés, mert muszáj az embernek belül annyi erőt összekalapálni, hogy tudja az eddig megélt élete alapján, hogy ő bátran föltehet egy kérdést a világ összes területén, hogy ki ő. De nagyon bénának tartom azt, amikor rimánkodik egy ember, messzemenően nem...

Koltai Lajos: - Messzemenően nem, ezt én is úgy gondolom. Ezt abszolút tudod, most mondtad el, nem akarok ismételni, hogy vagy tudod, ha belenéztél abba a bizonyos tükörbe, - most már nem tudom, hányadszor mondom el, de fontos -, hogy ki vagy, és ráadásul minden, amit megtettél eddig az életben... Az úr, akiről az előbb beszéltünk, aki fölhalmozott egy életet, pontosan tudta, hogy kicsoda és azt is tudta, hogy el fog égni, és ezzel szembenézett. Egyébként nagy baj lenne, ha valakinek meg kellene mondani. Most azt kellene, hogy valaki odaálljon elém és attól, hogy fiatalabb, megmondja, hogy én még vagyok? Azt elhiszem?

Műsorvezető: - Tehát, hogy a férfiasságotokat visszaigazolja, hogy van egy fiatal nő, aki mondjuk még gerjed.

Szervét Tibor: - Az nagyon jó dolog. Persze. De az egy komponens, számtalan dolognak kell gerjednie mitőlünk, vagy legalábbis számosnak. Azért mondom, hogy amikor az ember tizenvalahány éves korától kezdve viszonylag hosszú életszakaszt azzal tölt, hogy a nőket hajkurássza, abba bizonyos értelemben a biológia, a fajfenntartás, a mindent elborító szexualitás és hormonok – az egy biológiai része az életednek. De, ha ötven valahány éves korodban még mindig ez a biológia borítja el az agyadat, az azt jelenti, hogy valahogy meg kéne állni, és legalább neked magadnak megkérdezni, hogy mit hagytam ki. Valami értelmes része nyilván ki kellett, hogy maradjon az életnek, ha még mindig ugyanott tartok. Legalábbis ezt én így gondolom.

Műsorvezető: - Merre van nektek előre? Most mennyit láttok, mit akartok, ha ezt megtudjátok?

Koltai Lajos: - Párszor beszéltünk itt közben arról is, hogy milyen szakaszokra épül az élet, és miután eleve arról beszélünk, hogy mi van 50 fölött, ez olyan, mintha „na, mi van még azután?!”

Műsorvezető: - Sok van ezután, a félreértések elkerülése végett...

Koltai Lajos: - Kitolódott a biológiai életkor, hála a jóistennek, ez így történt. Egyszerűen megyek előre, eszembe nem jut, hogy mi van még. Az előre most úgy van - és most elég őszintén válaszolok -, hogy remélem, hogy sokáig van előre, és arra mennék csak és kizárólag előre, vissza semmiképp nem. Azt nem mondom, hogy nem gondolok arra, hogy mi van, mert kénytelen vagyok bizonyos dolgokra gondolni ami megtörtént velem, de azt csak olyan elemzés szerűen, és közben megyek, megyek, megyek előre. Lehet, hogy többet is kéne visszanézni, nem tudom, egyelőre az előre az előre és föl. Így gondolom, hogy ameddig lehet.

Szervét Tibor: - Nagyon nehéz erre válaszolni, mert tényleg egy elég érdekes és jól szituált válsághelyzetben vagyok most. Tehát ez egy karakteres, sok komponensből álló ... Merre van előre? Szívem szerint azt mondanám, hogy bármerre. Bármerre, noha ez egy komplettírozott, tényleg teljes életpillanat ahol én most vagyok, de mégis az az érzésem, hogy valamerre, bármerre, de előre lesz.

Koltai Lajos: - Az utolsó filmem, az Este 2007-ben volt, azóta egyfolytában készülök valamire, vagy valamikre. Ami rengeteg energiát fogyaszt belőlem, meg ad is. Attól, hogy előre mutat, hogy ez majd... Most éppen ott vagyok a kapuban, amiről meséltem, és van még egy ilyen lehetőség talán. Mind a kettő lehetősége, ez az energia előre tol, mindenképpen előre, nem hátra.

Műsorvezető: - Útközben vagyunk. Abszolút útközben vagyunk, szerintem.

Koltai Lajos: - Hát, reméljük. Ez egy nagy remény.

Műsorvezető: - És jó férfinak lenni ötven fölött is, meg hatvan fölött is, nekem ez derült ki.

Koltai Lajos: - Nincs baj vele, egyelőre nincs baj vele.

Műsorvezető: - Koltai Lajos és Szervét Tibor volt a Nagy Generáció vendége. Burger Lajos és Oláh Andrea segített a műsor elkészítésében. Egy picit hallgassunk még a kultfilmünk végéből. Köszönöm, hogy eljöttetek.

Meghallgatható a beszélgetés:
http://www.nagygeneracio.hu/radiomusor/Klubradio__marcius_7-i_adas

Fotók: Dömölky Dániel, képkocka a filmből, Hajdú András

A Hair című film zenéjéből elhangzott: I Got Life
http://www.youtube.com/watch?feature=player_embedded&v=y-WgDKwzLxo