Koronczay Lilla: „Az utóbbi tíz évben nőttem fel”
Nők Lapja, 2012.08.15. p.22-24.

Nehézsúlyú – ez jutott eszembe először Szervét Tiborról, a Radnóti Színház népszerű művészéről. Meg az, hogy nem lesz könnyű megközelítenem. Tévedtem. A kezdeti csendek után egyre jobban belemelegedtünk a beszélgetésbe...

- Miért ment bele olyan nehezen ebbe az interjúba?


- Nem mentem bele nehezen, csak meg kellett beszélnünk, hogy mire kíváncsi. Például a magánéletemről nem szívesen beszélek. Azt tapasztaltam, ha kimondom a legbensőbb gondolataimat, abban a pillanatban üresen konganak.

- Feladta a leckét! Akkor most mit kérdezzek? Túl van a reggeli aikidó-edzésén?

- Mostanában már nem aikidózom. Sajnos elég régóta nincs rá időm. Van helyette kis úszás, kis futás. Ezeket általában sikerül beillesztenem a napirendembe. De talán később visszatérek az aikidóhoz is.

- Ezek szerint a spiritualitással azért nem szakított.

- Nem tudom, hogy ez spiritualitás-e. Elég veszedelmes címke, mert óhatatlanul valami bonyolult izé jelenik meg a kimondásakor. Én meg úgy érzem, hogy az egy tiszta és elkerülhetetlen állomás, amikor az ember megkérdezi magától: ki is vagyok Én valójában?

- Gondolom, a szerepei mind egy-egy mérföldkövet jelentenek ezen az önismereti úton...

- Igen, a szerepek általában nagyon fontos találkozások számomra. Sőt, már a gyerekkori könyvélmények is ilyenek voltak! Mintha mindig azzá váltam volna, akit éppen olvastam. Ha a Winnetout, akkor másnap Winnetou voltam. De a filmek ugyanígy hatottak rám. Ahányszor láttam például a Volt egyszer egy Vadnyugatot, utána mindig próbáltam úgy menni, mint Henry Fonda.

- Ez nem kamaszsajátosság?

- Akkor én valamennyire máig kamasz maradtam. Nagyon figyelem is magamat. Sokszor meg is szólnak érte, hogy túl sokat foglalkozom önmagammal. De én úgy érzem, csak így válhatok képessé arra, hogy megszabaduljak attól a jó pár rossztól, ami leterhel. És persze egyúttal nyitottabb is leszek a többiekre.

- Mi volt a legnagyobb olvasmányélménye?

- Hamvas Béla író, filozófus művei. Tizenöt éve folyamatosan olvasom. Nagyon nagy tudás, érzékenység és sok-sok segítség van az írásaiban. Egészen kivételes ember lehetett. Egyszer azt írta valakinek, aki dicsérte őt, szabadon idézem: Milyen szörnyű korban élünk! Ha valaki csak öt centiméter, az már óriásnak tűnik...

- A helyzet azóta csak rosszabbodott.

- Nem hiszem. Szerintem az ember ugyanaz maradt a történelme során. Sajnos.

- Ön sem változik? Tizenegy évvel ezelőtt azt mondta: „Arra a sztárságra, ami ma az ismertséget jelenti, nem vágyom.” Azóta láttam a Valami Amerika című filmben, a Rém rendes család című sorozatban, sőt még egy reklámban is.

- Tudja, muszáj pénzt keresni ahhoz, hogy az ember nyugodtan foglalkozhasson a számára fontos dolgokkal. De azt azért nem gondolom, hogy eladtam volna a lelkem. Csupa minőségi munkában vettem részt, még arról a reklámról is ezt gondolom. A tévés produkciót meg kifejezetten élveztem. Hát hol lehetett volna ennyit kamera közelében lenni? A filmezésről egyébként bőven lenne még mit tanulnom, csak nemigen van rá lehetőség.

- Külföld? Annyian megpróbálják...

- Nekem is megfordult a fejemben, de amíg a fiam kisebb volt, nem úgy alakultak a körülmények.

- Még mindig sakkozik a fiával?

- Nahát, erre is emlékszik? Akkoriban sokat játszottunk, már nyolcévesen sokszor megvert a gyerek. És azóta is. Még ma is elég sokat játszunk, mindenfélét, meg persze rengeteget beszélgetünk. Remélem, ez így is marad, attól, hogy felnő, nem távolodunk el egymástól.

- Jó apa. Hogy csinálja? Hiszen mintája nem volt, apa nélkül nőtt fel.

- Megpróbálok résen lenni a hibákkal szemben. Nagyon nehéz ma normális férfinak vagy nőnek lenni! Nemcsak a szerepzavarok miatt, hanem azért is, mert az ember soha nem tudhatja, hogy amit tesz, ahogy teszi, az jó-e a másiknak vagy nem. Mindig vissza kellene kérdezni! A másik nagy probléma, ahogy én látom, hogy tudunk-e dönteni, merünk-e felelősséget vállalni.

- Meg tudja védeni a fiát azoktól a kanyaroktól, amelyeket önnek kellett tennie? Először jogra járt, és csak azután jelentkezett a Színművészeti Egyetemre. Harmincéves volt, mire elkezdhette a pályáját.

- Nem tudom megóvni a zsákutcáktól, nem is kell. Ha most valaki visszaforgatná az idő kerekét, és azt mondaná, minek ez a sok cécó, iratkozz be tizennyolc évesen a Színművészetire, nemet mondanék.

- Mindig biztos a döntéseiben?

- Dehogy! Nagyon ritkán. Halak jegyben születtem, tele vagyok kétellyel, mindig megvizsgálom a dolgoknak ezt az oldalát meg azt az oldalát is. És még így is katasztrófák sülhetnek ki a döntéseimből! De azt mondják a hozzáértők, negyven felett az embernek már inkább az aszcendense dominál, az meg nekem szerencsére az Oroszlán. Így aztán egy ideje már kevesebbet erőszakoskodom a sorssal. Hogy egy képpel éljek, nem böködöm az elefántomat egy bottal, hogy merre tartson, inkább csak ülök a hátán és figyelem, merre megy. És – ami szintén nem kis feladat – igyekszem jó képet vágni hozzá.

- Most már megteheti. Háta mögött a sok remek szereppel, az országos ismertséggel, mire törekedhetne még?

- Ebben igaza van. Nem tudom, mit csinálnék, ha ennyi befektetett munka után sehol semmi pozitív visszajelzés nem lenne. Életbevágó dolog a visszajelzés! Gondolom, mindenkinek. Annak az élménye, hogy amit csinál, az tetszik azoknak, akiknek szól. Adott esetben például a színház nézőinek. És persze az is nagyon fontos, hogy a saját értékmérőmnek megfeleljek.

- Nem tapasztal maga körül irigységet, rosszindulatot? Akiket felrepít a csillaguk, azoknak számolniuk kell ezzel.

- Én nem hiszem, hogy az emberek rosszindulatúak vagy irigyek lennének. Legfeljebb ellenérdekeltek.

- Kibukott magából az idealista! Csakhogy a született idealisták sokat csalódnak életük során. Én csak tudom...

- Akkor nem született idealista. Szerintem az idealistákat pont az ideáik védik meg. Nem arról van szó, hogy ők annyira ostobák lennének, hogy nem látják maguk körül a világot, így nem is sebződhetnek meg. Hanem arról, hogy alkalmasint nagyon is jól látják, mégis meg tudják őrizni úgy érvényesnek, amilyennek ők gondolják.

- De miért lesz idővel egyre több a próbatétel?

- Talán azért, mert ahogy öregszünk, egyre élesebben látunk. Engem például sokkal több minden érdekel, mint huszonöt évvel ezelőtt. Az utóbbi tíz év során, azt hiszem, többé-kevésbé sikerült felnőnöm.

- Furcsa ezt egy középkorú ember szájából hallani: végre felnőtt! Mit ért ezen?

- Válságok sorozatát. Egy ideje azt veszem észre, hogy míg korábban egyet megoldottnak véltem, és továbbléptem, most a krízisek szinte egymásba érnek, feltorlódnak mind a szakmámban, mint a magánéletemben. Mondhatnám, permanens válságban élek. Zajló jégtáblákon araszolok előre, és az életem forog kockán. Az szép volt, amikor végre rájöttem, hogy ez jó dolog. Hogy ebből új dolgok születhetnek. Amikor a hajósa kezdtem lenni ezeknek a válságoknak és nem az elszenvedője. A lebontást az embernek önmagán kell elkezdenie.

- Visszakanyarodtunk az interjú elejéhez: ki vagyok én? Mindig ennyit töri a fejét? Nem lehet könnyű magával élni...

- Hát nem. A volt feleségemnek például egyszer azt magyaráztam: „Miért veszekszünk ezen a hülyeségen? Képzeld el, hogy portugál hajótöröttek vagyunk az Atlanti-óceánon, és egy olajoshordón próbáljuk menteni az életünket. Akkor mit csinálnánk?” Döbbenten rám meredt, aztán kiabálni kezdett: „De nem vagyunk portugál hajótöröttek...!” Hát ez vagyok én. Borzasztóan komolyan veszem a beszélgetéseket, de csak igen ritkán sikerül valamit jól mondanom.

- Akkor könnyebbet kérdezek. Ön az a típusú férfi, aki magányosan bekapja a vajas kenyerét és elrohan, vagy az, aki kettesben, meghitten szeret reggelizni?

- Egy kicsit ez is, egy kicsit az is. Vagy pontosabban hol ez, hol az.

- És a Furcsa párból – a Madách Színház produkciójáról beszélek – melyik maga? A precíz, neurotikus vagy a bohém, szertelen?

- A színházban mindkettő, mert Gálvölgyi Jánossal felváltva játsszuk a két szerepet. Nem könnyű, és mindössze tíz napunk volt rá, hogy fordítva is elpróbáljuk. Először lehetetlennek látszott, de szerencsére nagy siker lett. Élvezem. A nevetés lélekmentő! És végül is mindegy, hogy az ember tragédiával vagy komédiával ér-e el az emberek szívéig. Oda legbelülre csak a jó színház jut el, és ez a lényeg! Az életben meg... Na, azt majd egy következő beszélgetés alkalmával elmondom.

- Jó. De ígérje meg, hogy nem várunk vele újabb tizenegy évet!

Fotó: Falus Kriszta