Spilák Klára: Szervét Tibor
Nagyon sok boldogság fűződik a lányokhoz [Részlet]

Legényvásár, Jaffa K., 2013.


Spilák Klára: - Tibivel egy osztályba jártunk a Színművészeti Főiskolán. Az első pillanattól volt köztünk valami cinkosság. Ő az egyetlen pasi az életemben, akivel tényleg működik a fiú-lány barátság. A kapcsolatairól azonban keveset tudok, mindig is szemérmes volt ebben a kérdésben. Így a beszélgetésünk során kiderült néhány olyan dolog, ami engem is meglepetésként ért.

- Mennyire játszottak meghatározó szerepet az életedben a nők?


Szervét Tibor: - Végtelenül, nagyon-nagyon meghatározó a nő. Az ember úgy cseperedik fel, hogy a lányokkal keresi a kapcsolatot. Ahogy kamaszodni kezd, elkezdenek tolongani benne a vágyak, az érzelmek, meg a hormonok, meg a világon minden. Mivel nekem korán meghalt az apukám, egyáltalán nem állt előttem férfiminta, hogy ilyenkor hogyan kell viselkedni. A kamaszkor ilyen szempontból egy robbanás, ami képletesen szólva szétrepíti a gyereket, és aztán ezekből a szilánkokból építkezve próbál az ember valahogy felnőtté válni, miközben állandóan csajozni akar, mindenkivel meg akar ismerkedni, állandóan keresi a lehetőségeket, állandóan fél a kudarctól. Ez az „állandóan” hosszú-hosszú ideig eltart. Egyetemista koromban éltem át egy valóban nagyon meghatározó pillanatot. Jártam egy lánnyal, egy csodaszép fiatal színésznővel, és tulajdonképpen őmiatta lettem színész.


Mert azt gondoltam magamban, hogy ahol ilyen édes, jó humorú, szabad, izgalmas, titokzatos lányok vannak, oda szeretnék én igazán menni. Hosszú ideig a színésznők iránti olthatatlan érdeklődésem nem is múlt el. Majd elérkezik az ember oda, hogy családot szeretne alapítani. A nagy kérdés persze, hogy kivel, ki lehet a gyerekének a mamája. Ezek mind-mind nagy találkozások, rengeteg nagyon nehezen feldolgozható tapasztalat – mondom ezt most, ötvenöt évesen.

- Előfordult, hogy kifejezetten egy nő miatt hoztál meg valamilyen döntést?

- Igen. Amikor a jogi pályát otthagytam, és színész lettem, az alapvetően emiatt történt. Később már nem történt ilyen nagy hatású fordulat az életemben egy nő miatt, de azért jó néhány dolgot tettem meg egy-egy nő kedvéért. Például amikor megszületett a gyerekem, és az ő anyukája kerek perec kijelentette, hogy nem akar Miskolcon lakni, akkor az igenis motivációs tényezőt jelentett, hogy az általam olyannyira szeretett miskolci színházat elhagytam, és elszegődtem Budapestre. Ahogy így belegondolok, jövök rá, hogy mostanra kezd csökkenni nálam a nők befolyása. Most már olyan érdekes és bonyolult a saját felnőtt életem, hogy nincs szükségem a nők hatására vagy cseszegetésére a változtatáshoz. Változom magamtól épp eleget, legalábbis próbálok.

- Sokat változtál a nők hatására?

- Rengeteget.

- Jó vagy rossz irányba?

- Csak rossz irányba. Mert szörnyűségesen megpróbáltam megfelelni egy nagyon nehezen meghatározható képnek. Én sem tudtam, hogy minek akarok megfelelni, de megpróbáltam megfelelni minden létező szempontból. Megpróbáltam kitalálni az adott szerelmem elvárásait, és ahhoz képest megpróbáltam, mondjuk lírai és gyengéd, vagy maszkulin és erőteljes, vagy humoros és kiszámíthatatlan lenni. Huszonöt évem ment rá, hogy észrevegyem, milyen iszonyatosan erős megfelelési vágy munkál bennem, és amikor egy nő szerelmét, a testét vagy a lelkét próbálom elnyerni, akkor ezt a megfelelési kényszert még inkább tetten lehet érni. Az ember nem veszi észre, hogy ki is ő, mert azt próbálja kitalálni, hogy kit szeretne látni a szerelme őbenne. Ez mind hülyeség, ezek rossz irányok. Ebből a szempontból a szerelmi kudarcaim bizonyultak igazán hasznosnak, mert akkor ott maradtam magamra, és újra és újra fel kellett tennem a kérdést, hogy vajon én egy kalap szar vagyok-e, akit ez a csodálatos nő kirúg, vagy én egy alkalmatlan hülye vagyok-e azért, mert képtelen vagyok ezt a csodálatos nőt szeretni. Ezeket a kérdéseket pedig csak úgy tudod megválaszolni, ha előbb-utóbb felteszed azt a kérdést is, ki is vagy te. Nekem ezt a kérdést fel kellett tennem jó párszor. Nagyon hosszú időbe telt amíg rájöttem, tényleg kérdés, hogy én ki vagyok. Az azóta eltelt sok év pedig mind a válasz kereséséről szólt.

- És amikor megtaláltad magad, hogy ez vagyok én, Szervét Tibor, akkor mi történt?

- Nem találtam meg. Ez folyamatos jelen idő. Nincs befejezve, és valószínűleg nem is lesz. Végtelenül érdekes kérdés, hogy amikor kiemeled magad egy viszonyrendszerből, és már nem a nőkhöz viszonyítod magad, akkor kihez? Ha ez az alapvető emberi kapcsolat már nem annyira életbe vágó, akkor kell találni egy viszonyítási pontot, és az nagyon nehéz, mert az én felfedezésem szerint a többi embert és a munkát is arra használjuk, hogy elfoglaljuk vele magunkat, és elfedjük ezt a kérdést. Amikor pedig egyedül leszel akár kapcsolatilag, akár munkailag, abban a pillanatban ijedten ott maradsz magaddal. Egy Géher István versben áll ez: „mert egyszer elkapnak ne félj / és jólnevelten nem menekszel / [...] / és ottmaradsz ügyedfogyottan / és akkor / fölpeckelt életeddel / kinek teszel milyen hitet” – na ez végtelenül nagy feladat.

- De azért biztosan eljött a pillanat, amikor azt mondtad, hogy most már nem te akarsz megfelelni, hanem mostantól hozzád idomuljanak. Ilyen vagyok, kellek-e így?

- Igen, hosszabb ideje ez a helyzet, de ez sem jó. Ez ugyanolyan rossz, mint az első variáció. Az első esetben, amikor az ember begyullad egy szerelemtől, és mindent odaad, akkor az előbb említett önazonossági problémával kerül szembe, elveszíti önmagát, fölmarja őt az a rettenetes vágy, hogy a másikkal alkosson egy párt. A másik esetben, amikor nincs ez a szerelmi, nukleáris töltet, és azt mondod: ez vagyok én, hozzám idomuljanak, az sajnos egyúttal ezt is jelenti, hogy nem szeretek eléggé ahhoz, hogy adni tudjak.

- Olyan nővel sohasem találkoztál, akivel sikerült megtalálni a megfelelő egyensúlyt a két verzió között?

- Nem. Találtam sokakban sok szépet, de az életem párjára nem akadtam rá. Ennek nagyon sok oka lehet. Lehet, hogy én vagyok önző, vagy én vagyok magamnak való. Lehet, hogy egy csomó hiba van bennem, lehet, hogy ezekben a kapcsolatokban föléltem azt a vágyat, hogy megbízzak valakiben. Lehet, hogy egyszerűen úgy vagyok vele, mint Rambo, aki fölköti a piros szalagot, és azt mondja: az erős egyedül még erősebb. Úgy éreztem, a szerelem gyöngébbé, bizonytalanabbá tett, kontúrok nélkülivé váltam, és most tiltakozom ez ellen, vagy nem akarom, nem tudom ezt bevállalni.

- Véded magad? Jobb egyedül, mint sérülni?

- Jobb egyedül jól, mint abban a szörnyű gyötrelemben, amit egy nem kielégítő együttélés jelent. Több olyan kapcsolatot ismerek, ami nem kielégítő a két ember számára, és ideológiákat gyártanak azért, hogy ez valamilyen módon igazolható legyen. Poklokat élnek át együtt és egymás miatt, és ez valahogy nem vonzó. Én mindig kiteszem magam találkozásoknak, és amikor véget ér, akkor véget ér. Most már nem halok bele, ha valaminek vége. Régen mindig lefeküdtem a földre, és a küszöböt harapdáltam, de mostanra már rájöttem, hogy olyan sok mindenben lehet teljességre törekedni, és a férfi-nő kapcsolat nem jelenti az élet egyetlen teljességét és misztériumát, ami ha nincs, akkor semmi nincs. Annyira más dolgok váltak fontossá ebben a késői felnőttkorban vagy korai öregkorban - nem tudom, hogy hívják ezt -, ahol tartok. Az, hogy önmagammal szemben tisztességes tudjak lenni, egyáltalán nem egyszerű, mert hát tömve van az ember ellentmondásos érzésekkel. Viszont nem akarom egy nőnek a nyakába varrni ezeket a megoldhatatlan és nehéz helyzeteket.

- Akkor kudarcként éled meg a nőkhöz való viszonyodat?

- Nem. De lehet, hogy ezt csak reflexből rávágtam, és a valóság egy nehéz „igen”. Hogy ez nem sikerült. Bár nagyon-nagyon sok boldogság, a legnagyobb boldogságok fűződnek a lányokhoz. Persze a legnagyobb kudarcok is hozzájuk fűződnek. Tulajdonképpen azt sem tudom megmondani, hogy mi a kudarc, és mi a boldogság. Már éltem nagyon nagy boldogságban, és fél év múlva kiderült, hogy kamu volt az egész. Nem stimmelt. Én becsaptam magamat, a lány becsapta saját magát. Éltem meg nagyon nagy tragédiát, amiről kiderült, hogy ha az a szakítás nem történik meg, akkor ma másik ember lennék. Rettentően fontos keresztülmenni egy-egy ilyen szerelmi krízisen, katasztrófán azért, hogy az ember szembesüljön a saját erőivel és gyengeségeivel.

- Követtél el őrültséget nő miatt?

- Rengeteget. Annyira ki tudtam szolgáltatni magamat! Mentem éjszaka féltékenyen, leselkedtem, hogy igaz-e, hogy ott van és nem mással van, és azt vettem észre, már ott tartok, hogy oszlopról oszlopra osonok valaki mögött éjjel háromkor! Szóval előfordultak mindenféle agyrémek. Ablakon kimászások-bemászások, minden.

- Ezek szerint féltékeny típus vagy?

- Voltam. Rettenetesen féltékeny voltam. De ez nagyon erős belső bizonytalanságról árulkodik. Azt gondolom, a féltékenységnek az az oka, hogy rettegek attól, hogy nem vagyok elég, hogy jön más és az jobb, az valamilyen módon elbűvölőbb, és akkor rólam bebizonyosodik, hogy kevés vagyok, és akkor a másik nem szeret engem. Nem szeret, úristen, nem szeret! Ezzel halálba lehet üldözni valakit. Most mondd meg! Nem egy agyrém?

- De, az! Nem is gondoltam, hogy ennyi bizonytalanság van benned. Mindig olyan magabiztos férfinak tűntél.

- Nem vagyok magabiztos. Most már magabiztosabb vagyok, de most már sokkal kevésbé lehet horogra akasztani. Most már sokkal kevésbé megyek. Éppen azért, mert tudom, mennyi, de mennyi fájdalom származott abból, hogy ráindultam valakire, és egy hét múlva azt mondtam: köszönöm szépen, mégse. Ez nagyon erős lelkiismereti kérdéssé vált számomra. Hiába teszem fel ugyanis a kezemet, amikor saját magammal számadásba kell kerülnöm, hogy akkor nem tudtam, de tényleg annyira tetszett szerdán, és fogalmam sem volt róla, hogy pénteken már nem fog tetszeni. Ez persze régen történt így. Most már nem megyek, mert tudom, hogy mennyi kockázata van.

- Ez nem mindig igaz. Néha mindketten tudjátok, hogy az egész csak egy-két éjszakáról szól, nem többről. Abban nincs felelősség.

- Abban nincs. De az most már nem nagyon érdekel.

- De régebben érdekelt?

- Messzemenően.

- Miért? Mi volt benne az izgi?

- Minden. A világon minden izgalmas volt. A lehetőség. Mindenkinek más volt az illata, a haja, a nevetése.

- Egyébként hogy csinálod? Te kezdeményezel? Ránézel, látod a szemében a csillogást és nekiindulsz?

- Igen. Az a legjobb rész. Azt imádom! Az a legjobb, amikor teljesen váratlan helyzetben találkozol egy lánnyal, és azt gondolod magadban: úristen, ilyen mosolyt én még életemben nem láttam, annyira elbűvölő! És akkor keresed a helyzetet, amikor ez találkozássá tud válni. Ahogy a Mary Poppinsban éneklik a lányok: „Megtörténhet bármi, hogyha hagyod!” Nincs rá semmilyen törvény, nem tudjuk, hogyan működik, nem tudjuk, miért épp azok az illatanyagok varázsolják el a másikat, amik. Valahol olvastam, hogy a férfi körülbelül két tizedmásodperc alatt tudja eldönteni egy nőről, akarja-e, vagy sem. Két tizedmásodperc kell hozzá, hogy azt mondja: igen. Minden, ami utána következik, csak púder.

- Tényleg?

- Igen, és én ezt át is éltem. Egy szempillantásnyi idő alatt eldől, hogy: aha, igen! És akkor elindul az ember. Mint a bolond.

- Van valamiféle ideálod, egy típus, ami jobban bejön? Vagy teljesen mindegy milyen, csak legyen benne valami, ami megfog?

- Tulajdonképpen igen. Nagyon különböző személyiségű lányokkal és nőkkel találkoztam. Talán egyvalami nagyon fontos, az együtt nevetés képessége. Amikor két ember lénye találkozik, akkor abból az egyik legklasszabb dolog, amikor a humoruk egymásra talál. Sok olyan lány van, persze, akivel nagyon vesszük egymás humorát, ez mégsem jelent semmit nem bújunk össze. Az a legfontosabb, hogy akivel összebújsz, azzal tudjál együtt nevetni. A Tao azt tanítja, hogy hiába érsz össze alul egy emberrel, az csak egyetlen pont. Ha felül és középen nem záródtok össze, akkor nincs meg az áramlás. Vagyis ha a gondolataitok és a szívetek nem találkozik, nem történik meg a csoda. Nem történik meg az, ami miatt ez az egész tulajdonképpen igazán jó. Az én ismereteim szerint ez sajnos végtelenül ritka. Ez a gondolat, ez a kép engem nagyon megérintett, mert valóban nem egy olyan helyzetet éltem át, ahol ez a kör csak részben alakult ki. Amikor az ember lefekszik egy lánnyal egyszer vagy kétszer, vagy egy héten keresztül, akkor nem tudja, mi történik a másikban. És az esetek nagy többségében nem az történik, amit én gondolok, és emiatt nagyon sok sérülést okozunk egymásnak. Én magam nagyon sokszor okoztam felelőtlenül kárt, és énbennem is nagyon sok kárt okoztak a nők. De ez természetes folyamat. Nem mondhatom, hogy ez baj, csak hogy így írható le, egy csomó sebbel. Ráadásul kiderül, hogy ezek állati klassz dolgok ám, mert előbb-utóbb talán rájössz arra, hogy a saját magaddal való szembenézésre késztetnek. Persze az is egy reakció, amikor azt mondja valaki – ilyet is sokat látni -, hogy a másik nem képviselői közül mindenki hülye, szemét, aljas. Nagyon sokan úgy reagálnak, hogy ott haljon meg minden férfi vagy nő, ahol van, mert neki csak bajt okoztak. De ez nem így van, mert minden balhé ötven százalékban a tiéd. Mint ahogy minden öröm is. Az emberi kapcsolatok messze túlmutatnak azon, hogy mi boldogok akarunk lenni egy másik emberrel, és gyereket akarunk, és a gyereket együtt akarjuk felnevelni. Nem. Nagyon sokféle funkcióra használjuk fel egymást, aminek egy jelentős részéről nem is tudunk. Olyan erős motivációk élnek bennünk, anyáink, apáink, mindenféle látott, tanult szerepek követése, amelyek ronccsá tudják torzítani egy férfi és egy nő találkozását. Te figyelj, amiről most beszélgetünk, az az emberiség egyik legnehezebb, legérdekesebb, legmegoldhatatlanabb kérdése! Simán meg lehet szerelni egy űrállomást egy kis fúvókás szerkentyűvel a világűrben, miközben még mindig nem tudja az ember, hogy a felesége mit gondol este. És még mindig rossz lelkiismerettel megy haza este lábujjhegyen, mert véletlenül beleszeretett a villamoson valakibe. Ez végtelenül bonyolult. Legalábbis nekem az.

Forrás: Hada Renáta - Spilák Klára: Legényvásár = Jaffa Kiadó, 2013.(02.28.), p.152-167.
Fotók: Gálos Viktória