A Színházak éjszakáján Dr. Szervét Tibor: Tanácsadás, ahogy szoktuk (avagy a kulisszák möge) [Részletek]
A Radnóti Színház előtere, 2013. május 4.

Felkészülés a szerepre
Szervét Tibor: - Nekem volt egy személyes, nagy élményem – szokták ezt mondani, igen. Egy Hamlet című előadásban játszottam magát Hamletet. Nagyon kedvezőtlen körülmények között, nagyon rövid próbaidőszakkal, és nagyon nem volt beszélgetnivaló a rendezővel. Tehát tök egyedül nekivágtam, és egy nyáron keresztül olvastam ezt a színdarabot, amiről ugye azt mindannyian tudjuk, hogy mégiscsak a világirodalom, a drámairodalom egyik kellős közepe. Nagyon nehéz rájönni, hogy miért ennyire bonyolult ez a szerep. Persze nekem se sikerült, de voltak felfedezéseim. Például Hamletről elmondják az összes körülvevő emberek, hogy megbolondult, de ezt nem igazán lehet látni. Kitaláltam akkor, hogy azt a bolondot próbálom meg eljátszani, amit a többiek leírnak, tehát végig zokniban mászkáltam, nem vettem fel a szép fekete ruhát többet.
Egy olyan klinikai esetet próbáltam meg bemutatni, ami torzzá tette ezt az alakot, aminek tulajdonképpen - szerintem - szenzációs következményei voltak.
Mint például, amikor Hamlet a végén párbajozni kényszerül egy Laertes nevű alakkal, aki rettentő mérges rá, mert a húga és az apja halálát is az ő lelkén látja száradni. Nagyon nagy különbség van a színpadon abban a helyzetben, hogy ez a Laertes, akinek mérgezett kard van a kezében, ez egy szép ruhás, nyalka, fehérgalléros legénnyel párbajozik, vagy azzal a torzszülöttel, akit megpróbáltam én láttatni, aki nem tudja koordinálni a mozgását, aki alig tud beszélni, mert egy ennyire szétesett, hadonászó alak. Ez nagyon fura volt és nagyon megnehezítette azt a pillanatot, de a nézők számára valóságos feszültséget teremtett, mert ők tudták, hogy Hamlet nem bolond igazából. Honnan tudták? Ez volt a másik ötletem: hogy minden alkalommal, amikor egyedül maradt a színpadon, amikor az összes többi szereplő eltávozott, akkor ezt, mint egy maszkot ő le tudta tenni, és egy az egyben tudott a nézőkkel beszélgetni, úgy, mint most én Önökkel.
Ez nagyon jó dolog, egyszer azért, mert Miskolcon egy vasmunkás bérletet tartani a Hamlettel, nagyon nehéz. Vagy iskolás bérletet is rettenetes nehéz. Viszont, ha az ember így direktben ki tud pécézni arcokat és egyenes hidakat épít a nézőkkel, az egy teljesen más erőteret hozhat össze. A másik, hogy világossá lehetett tenni, hogy ez az egész őrület, amit ő kitalál, ez egy terv, ez egy összeesküvés, és ettől ő olyan lesz a saját igazság-keresésében, mint egy intrikus, mint III. Richárd. Tehát mindenkinek van ott egy rendes figurája, ez a királyi udvar. Csak ő az egyetlen, aki konspirál, aki hazudik, aki merényletet akar, aki nyomoz, ez nagyon bonyolult viszonyba helyezte, és ez nagyon klassz dolog.

Hogy mennyire sokat számít a felkészülés, azt megpróbálom illusztrálni. Hogyha van türelmük hozzá, lejátszunk egy rövid részletet, a „Karinthy: Találkozás egy fiatalemberrel” videóból, Latinovits Zoltán előadásában. A novellában a szerző harminc valahány éves korában találkozik a tizenhét éves kori önmagával, aki nagyon-nagyon összeszidja. (Bejátszás a videóból.)
A másik, amit megmutattam volna – de nem akarom az idejüket rabolni, inkább összefoglalom - a Kern András-féle „Találkozás egy fiatalemberrel”. Az a nagyon nagy különbség, hogy Latinovits, függetlenül attól, hogy ő egy alkoholista is volt amellett, hogy egy rettenetesen nagy színész volt, de nem tud kisebbet csinálni, mint azt, hogy az ember az egész álló életével kénytelen szembenézni, és egy ilyen apokaliptikus nagyságú élmény kifejezésére használja fel ezt a fiatalembert. Kern, aki szintén nagyon jól mondja, de ő két vitatkozó embert játszik. Nem tudom, hogy érzik-e a különbséget. Nagyon messze van egymástól az, amikor egy ember veszekszik valakivel, illetve az az élmény, amikor ő szembenéz valamivel, amit soha, de soha nem tud most már megvalósítani.

A szerep és a színész
- A néző figyelmét mindig vezetni kell. Azt is hozzáteszem mindjárt, hogy ez a lehető legritkábban jön létre a prömieren. A prömieren az ember az idegösszeomlás állapotában van, az az érzése, hogy semmi, de fogalma nincs. Vizsgáztam egyetemen ilyen sokszáz-ezer oldalakból, és ott volt az az élményem, hogy bármit kérdezhetnek, az biztos, hogy semmi nem fog eszembe jutni. Tehát ott van ötven tétel, egyetlen mondatra sem emlékszem abból, amit 5-8-10-12 napig tanultam. Ezért a prömier állapota a színészeknél nagyon sokszor tud ehhez hasonlítani. Valahogy mégis mindig lemegy, és kell hozzá 10-20 előadás, amíg stabilizálódik az a történet, meg az az alak, akit önöknek be akarunk mutatni. Viszont van erre főpróba időszakunk. A főpróba időszak nagyon klassz, akkor egyrészt nem beszél bele állandóan a rendező, nem állít meg, nem érezteti velünk azt, hogy hülyeség az, amit csinálunk, hanem el lehet tőle menni, és nyugodtan lehet nyomni úgy, ahogy mi gondoljuk. És akkor, ha szerencsés az ember, akkor történnek ilyen varázslatos élmények, hogy valóban, mint egy médium, átadódik egy másik lénybe. Rajta keresztül megmutatkozik egy másik lény.
Lehet, hogy profánnak ható film-ajánlatom van, de azért megmutatom.

- Az Avatar - aki nem látta volna - arról szól, hogy egy ember a tudatával egy idegen bolygó lényébe bele tud költözni, és ott az életét tudja élni. Ez az első ilyen pillanat a filmben: A nyomorék katona, - aki a film főszereplője -, transzplantálta a tudatát ebbe a két furcsa lénybe. Ez a magára találás a lényege ennek a pici résznek. Azt hangsúlyozom, hogy ennek a fiúnak mint a két lába béna, aki oda adta a lényét a két embernek, és kapott egy új testet. Tökéletesen leírja a színészek állapotát a két ember. Látják, hogy elszabadult a pokol, ez is tökéletesen stimmel.

(Ekkor az előtérbe lép a program szervezője: - Tibor, be kell fejezned, kezdődik a koncert a színházteremben!
Szervét Tibor: - Ki fog hallatszani, vagy én behallatszom? A második fele is tök érdekes lesz, majd jövőre folytatjuk!
A zsúfolt előtér hallgatósága kórusban: - Nem, folytassuk! Tegyünk egy próbát!
Szervét Tibor a szervezőhöz: - Ott bent ül 260 ember, ne várjanak, kezdjétek el!
Szervét Tibor újra a hallgatósághoz: - Amíg el nem kezdik a színházteremben a műsort, addig megcsinálunk még egy bejátszást, jó? Az három perc, és akkor majd mesélek utána, ha túl tudom kiabálni őket.)

Kabos Gyula a magyar színjátszás egy csodája
- Film-bejátszás: „Kabos Gyula: - Nekem momentán szükségem lenne kétszázezer pengőre. Ötszázezerre...”
Szervét Tibor: - Így kell poént csinálni! Ezt azért mutatom meg, mert ez az ember, Kabos Gyula az 1930-as években sokkal, de sokkal modernebben és korszerűbben játszott, mint ezt a kor megengedte volna, - félve mondom - mint amit akár néha ma is tapasztalhatok. Elképesztő tempót tudott, elképesztően tudta vinni a nézőt, és elképesztően alkalmazott színészi eszközöket. Például azt, hogy egy bizonyos állapotból hirtelen áttűnik egy másikba úgy, hogy a nézőnek tátva marad a szája.
Az is látszott, hogy „én magam például a Kabost elég jól tudom játszani” (a hangját utánozza Szervét Tibor), tehát ha vissza tudom idézni, akkor „nem leszek olyan távol”. Az, hogy „én adjak neki kétszázezer pengőt, miből? Miből?!” fényévnyi különbség, és ettől muszáj nevetni. Ilyen apró trükkökből, és ilyen apró trükköknek az ezerszámra való alkalmazásából rakódik össze a tisztességes színészi munka, amiről jó esetben önök egyáltalán nem tudnak, nem veszik észre, csak azt látják, hogy az egész elragadó, nevetnek rajta, és a figyelmük hopp-hopp, így vagy úgy vagy amúgy, elvehetetlenül ott van azon a színészen. Ő például egy ilyen színész volt.

Beszélgessünk még kicsikét? Jól van. Mert muszáj még valamit elmondani. Akartam még a kellékekről, ruhákról, a bútorokról, meg ilyenekről beszélni, amik elképzelhetetlenül hozzá járulnak ahhoz, hogy egy világ fölépüljön, de ezt most átugorjuk a késői órára való tekintettel.

"Mindig kell egy ellenpont, ami érdekessé teszi a történetet."
- Egy valamit elmesélnék, mert szintén a kedvencem. Zsótér Sanyi mondta egyszer egy beszélgetés során, hogy figyelj, figyelj te arra, hogy nem szabad a színészi eszközöknek egy irányba mutatni.
Tehát, amit az elején mondtam. Az nem lehet, úgy nem tudunk önökre hatni, hogy ha szerelmes pillanatban szerelmesen nézve, szerelmes gesztussal szerelmet vallok. Mert az egy közhely. Közhelyeknek olyan rémületes kígyója, ami egyszerűen megőrjít. Megöli a valóságot, megöli a kapcsolatot, megöl mindent. Ezzel kapcsolatban van egy szintén profánnak ható bejátszásom, hogy egy színészekről szóló filmben, amelynek az a magyar címe, hogy Trópusi vihar, Ben Stiller és Robert Downey Junior akik egy vietnami katona filmben szerepelnek, beszélgetnek az erdőben. Ben Stiller a fejpántos, híres alakítása volt ez a visszamaradott fickó. (A film-bejátszásban elhangzik, ahogy megmagyarázzák egymásnak: „Sose szabad fullba nyomni a kretént.”)
Ezt azért mutattam meg, mert ez ennek a furcsa, rejtélyes szakmának egy hihetetlen megfogalmazása. Két színésznek ilyen patent módon a szájába adni egy dialógot, ami arról szól, hogy nem szabad a színészi eszközöknek egy irányba mutatni. Látod, sose nyomjál full kretént. Mindig ellenpontot kell teremteni, mert máskülönben önök, ha nem is tudatosan, de azt érzik, hogy itt valami nem stimmel, hogy ez unalmas, hogy ez nem hat. Hogy ez... Úgy állnak föl, hogy azt mondják a férjüknek, feleségüknek, hogy „figyelj Marikám, ha megint azt mondod, hogy jöjjünk színházba, hát már az előszobában felpofozlak”. Hogy ezeket elkerüljük, muszáj ezeket a pici szabályokat fenntartani.
Arra bíztatnám Önöket még, miután egy pici beszélgetésen túl vagyunk, hogy vegyék észre, ha valaki fullba nyomja a kretént. Vegyék észre, és nyugodtan ne tetsszen. Ne fogadják el azt, amikor fullba nyomják a kretént, mert az nem igaz, hazugság van, az nem korszerű. Egyszerűen nem véletlen, ami önökre nem hat, az tényleg nem jó. Erre nagyon bátorítok minden egyes beszélgetés során mindenkit. Legyenek ebben markánsak, „fiam, ez hülyeség volt”.
Nagyon köszönöm, hogy eljöttek.

A fotókat készítette, valamint a Tanácsadás...t lejegyezte: Baráth Mari.