Szabadság, szerelem - Lévai Katalin vendége Szervét Tibor
[Részletek a színművész nyilatkozataiból]
Alexandra Irodalmi Kávéház, 2013. június 20.

Jogász – Színész
- Állítólag a kettő nagyon messze van egymástól, mert a jog az száraz, a jog az rengeteg unalmas szöveg bemagolásával egyenértékű, ugyanakkor a színészet pedig titokzatos, a lélek mágikus útvesztője. De nem így van. A jog is tulajdonképpen a lélek mágikus útvesztője és a színészetben is irgalmatlan mennyiségű, dögunalmas szöveget kell megtanulni…
Ugyanakkor minden létező életszegmensben és életterületen kell szerepeket játszani. És a színészetben az a jó, hogy ezt az ember szabad választásából csinálja. Találkozik olyan írott alakokkal, akik tele vannak csodálatos élethelyzetekkel, és kedvesek és árulók és gonoszok és bátrak és mindenfélék. Tehát csomó olyan életterületen tud keresztülhajózni a színész, amin a hétköznapi életben kevésbé. Esszenciálisabb az élet ezáltal. Ha az ember szerencsés. A színészek nagy része igenis rejtőzködőbb, személyesebb. Pont azért megy ki a színpadra, hogy ezeket a saját, nehéz tulajdonságait valamilyen módon ilyen megoldási folyamattá változtassa. Írtó jót tesz az embernek, hogy például a saját öndémonságát legyőzi. Ha az ember a démonokat meg tudja szelídíteni egy kicsit, akkor jobban jár, akkor szabadabb tud lenni.
Az én nézőművességem egyik fő oka a saját szakmámban, hogy én állatira utálom, amikor a művészet szabadságára való hivatkozással tré dolog megy ki a kezünk közül, hogy az úgy jó, meg azt így érezzük. Azt nem érezhetjük úgy, mert a néző a feltétel nélküli visszajelző. Pontosan érzékelni lehet a nézőtéren, hogy valami igaz, vagy nem. Ez a mi szerencsénk. El lehet árasztani az emberek szabadidejét iszonyatosan vacak műsorokkal, de mégis a nézőkben, - szerintem és tapasztaltam is -, mélységes igény él arra, hogy kapjanak valami normálisat, valami igazit, valami olyat, amivel ők személyesen tudnak azonosulni, amit felismernek, felismerik saját magukat. És ez a mi kötelességünk. Mert minden poén jár a nézőnek! Ehhez pedig irtó pontosan, precízen kell tudni, hogy ami oda van írva. Egy: az mi? Kettő: hogyan jut el a nézőhöz?
Az ember akkor tud szabad lenni, és akkor tud nagyon-nagyon érezni és repülni, ha van fogalma arról, hogy az, amit csinál, az mi. És ez nálunk, bármilyen furcsán hangzik, ez nagyon ritkán jön létre. Nagyon. Ahhoz, hogy olyan segített állapotban legyen egy színész, hogy szabadon játszhasson, az irtó ritkán jön létre és akkor itt el kell kezdeni a szerzőtől, a rendezőtől. Nagyon nagy kegyelmi helyzet, hogyha valakinek ezek a feltételek összejönnek és azon kapja magát, hogy uram-atyám, semmi mással nem kell foglalkozni, csak halál pontos érzelmek szárnycsapásainak segítségével repülni és repíteni a nézőt."


Rendezés - Szerepek
„- Én rendezőként, ahogy színészként is, megpróbálom azt elérni, hogy minden mondatról tudjam, hogy miért az az ember mondja, akinek a neve mellé oda van írva, miért annak mondja, akinek a szerző szánta és miért pont akkor - mert ez nagyon fontos.

Miskolcon csináltunk egy Szép Ernő Vőlegény-t, egy irtó nehéz darab. Nagyon küzdelmes próbaidőszak volt, nekem nagyon nehéz volt rendezni, mindenkiben benne volt három hétig, hogy ez mit dumál, mit akar ez megmondani, mert ő is színész. Utána azok a színészek, akik játszották a darabot, eufórikusan azt mondták, hogy ez volt a kedvencük, imádták játszani, szerették, sikerük volt benne. Nagyon jó élmény volt.

Nem csupa IV. Henrik-ből és Napfény kettőnknek-ből áll az élet, vannak vacak szerepek is. Például a Bolha a fülbe szerepe, ha nem lenne beleírva a színdarabba, nyugodtan mehetne az egész történet nélküle is, ez egy hülyeség. A Napfény kettőnknél az volt a nagyon jó, hogy amikor megkaETuk a példányt, akkor - Réthly Attila rendező és Sipos Vera, aki a partnerem a darabban -, ültünk a szövegkönyv mellett tizenöt álló napon keresztül és írtuk. Minden mondatról tudom, hogy miért van, mert a hatvan százalékát én írtam. Tehát, tök pontosan tudom, hogy az az alak, aki ott van, az mit csinál, hol sértődik meg, mit akar a másikkal elintézni, hol akarja megbántani, hol tetszik meg neki, mi a fordulat benne, satöbbi. Ez, hogy is mondjam, logikai munka.
[A Libikóka a Pinceszínházban Szervét Tibor és Dobó Kata előadásában, Verebes István rendezésével ugyanígy készült. (-szerk.)]

Érdekes eset volt a Kémjátszma nagyon nagy castingja, tehát nagy szereplőválogatás volt erre a filmre. Tony Scott rendező jött, és hívtak oda mindenféle embereket és állatokat is. Én elmentem egy komplett kis nyolc perces jelenettel, és eljátszottam. Nagyon örültek, hogy milyen jól beszél angolul, milyen fantasztikus, küldjük a szövegkönyvet! Utána küldték a szövegkönyvet és az volt benne, hogy „Ich ferstehe Sie nicht!”. Egy mondat, az is németül. A forgatáson egy ilyen pici helyre bekucorodott a nagyon magas gázsit kapó Brad Pitt és tisztességesen, láthatatlanul csak kinyújtotta a kezét és átadta azt a papírt. Ez nagyon-nagyon szép és korrekt magatartás, nála sokkal kevésbé híres és kevésbé jól fizetett színészek már régen a büfében lettek volna.”


Színház
„- Az egész társulatot hármas csoportokban kiküldeném Európa különböző országaiba, ha színházigazgató lennék. Nem kell sok pénz ehhez, minimális összegből megoldható lenne. Európának arra a kulturális, érdekes és szabadon mozgó részére gondolok, amit én már több alkalommal megtapasztaltam. Azt érzem, hogy különösen a színházi szakmában, de országos szinten is nem nagyon merünk közeledni a külvilághoz. Tehát vannak intézmények, amiket több száz éves munkával kifejlesztettek és megtanultak működtetni, és vannak megismerendő gondolkodásmódok.
Mondtam Bálint Andrásnak, hogy "Andris, ugorjunk már el Londonba!" Legalábbis én felajánlottam, hogy boldogan elmegyek és a felét fizetem a saját zsebemből. Hadd menjek ki három napra Krakkóba vagy Varsóba, Londonba, Prágába, Bécsbe, és megnézek három előadást. Fölvesszük a kapcsolatot az adott ország Kulturális Intézetével, kérünk ajánlatot. És mondom, én a felét állom, csak a másik felét fizesse a színház, én elmegyek, mint egy nagykövet vagy kiskövet – megmozgatok minden követ – és azt mondom például, hogy egy marha jó rendezőt találtam. Mert nekünk rendező hiányunk van, de tébolyító milyen rendező hiányunk van. Mert akik jól rendeznek azok kapósak, kevesen vannak, és évi hatot rendeznek, de nem lehet évi hatot rendezni, mert a végén már nem rendeznek jól, hanem rosszul. Ezért nagyon-nagyon klassz lenne olyan gondolkodás módokat megismerni, amik nálunk nem teremnek. Hogy az, meg az hogyan van? Hogy egy lengyel fickó hogyan látja a Hamletet? Vagy volt nálunk egy olasz rendező, Stefano de Luca, aki nem volt egy különösebben jó rendező, de attól a ténytől, hogy egy más, egy milánói színházi világot hozott ide, tejesen más élmény volt…
Pintér Béla egy különleges zsenije a magyar színháznak, mert ő tud írni, tud játszani, tud rendezni és amellett egy diktátor, aki keresztül is tudja hajtani, amit meg akar csinálni. De az az ember, aki kijár Londonba, az Szirtes Tamás, a Madách Színház igazgatója. Megnéz mindenfélét, nagy ügyességgel megvásárolja a jogokat és olyan Mary Poppins-t rittyent oda, hogy zokognak a nézők.

Nálunk van egy negyven éves tradíció: Konstantin Sztanyiszlavszkij orosz színházi zseni, aki a századforduló orosz színházának nagy forradalmára volt, és az 50-es évek végétől a magyar színházi életet ideológiailag leuralta. Ő volt az átélés apostola. Ellentétben az azt megelőző időszak színészetével azt mondta, hogy az nem jó, ha nem teremtjük meg az alak lelkét. Teremtsük meg az értelmi hitelességét és azt a bizonyos pszichológiai realitást, ami mindenképpen nélkülözhetetlen része a színészetnek. Most a magyar színházi élet mindezek átkává változott. Most mindenki átél, és azt gondolja, hogy az átélés maga a szerep. Azonban annak, hogy kimegyek a színpadra és nagyon átélem a szerepem és sírok, annak semmi köze a színészethez. Kicsit talán leegyszerűsítem, ...és mondana rá nekem egy-két kolléga valami bókot... Én azonban már ezt egyszerűen viccesnek látom. Struktúrát én nem építek fel. Volt egy csodálatos rendező, Taub Jánosnak hívták, már meghalt szegény, ő irgalmatlan tudott komponálni, pontot, ellenpontot, a vicceset, a komolyat… Ő mondta, - ezt tőle tanultam - a színész akkor tud fantasztikusan játszani, ha biztonságban van. És akkor van biztonságban, ha tudja, hogy mit beszél. Na most ennek az igénynek nagyon kevés színházi pillanat felel meg mostanság.”


Az energiáról
„- 50 éves korom környékén vettem észre, hogy a kezdeti energia csomagom elfogyott. Szerencsére időben elkezdtem sportolni. Először aikidoztam, ami egy csodálatos japán harcművészet. Aztán elkezdtem futni, úszni, biciklizgetni. Találkoztam a jógával, ami szintén fantasztikus élmény. Aztán találkoztam egy csodálatos filozófussal, Hamvas Bélával, akinek több könyvét elolvastam, amiből sok illúziót nyertem. Nagyon nagy élmény volt, tömve humorral és fantasztikus meglátásokkal. Kinyitotta nekem arra a világot, hogy el kell kezdenem megtalálnom a saját rossz tulajdonságaimat. Ez nem egy könnyű mutatvány, de rettenetesen hasznos. Ráment tíz év mire rájöttem, hogy ez egy végtelen történet, és hogy a démonok nem fogynak el. De, ahogy a kínaiak mondják, ha az ember megtalálja a saját démonait, akkor azokkal utána szántani-vetni lehet. És ez, meg a sok testmozgás, meg hogy amúgy is rengeteg feladatot kellett megoldani, ez energiát termelt ki. Tehát, ha állandó ütközésben él az ember, azáltal nem tönkremegy, hanem a konfliktusok által fejlődik. ... Az önzés és hiúság, ezek tudom, csak bennem vannak meg! Szoktam kérdezni az embereket, hogy ők azt hogyan kezelik... azt szokták mondani, hogy nekik nincs mit kezelni! A hiúság nagyon erős belső mozgatóerő és nem jó helyre visz. Engem legalábbis nem jó helyre vitt.
Még egy mondat, ami talán illik ide, hogy hogyan sikerült leszoknom a cigarettáról. Ez volt az első ilyen nagy élményem:
Nagy felfedezés volt rájönni, hogy amíg jutalomként fogadom el a cigarettát és büntetésként a nem-dohányzással töltött időt, addig esélytelen vagyok. Elkezdtem magam átkódolni: nagyon bonyolult, ilyen belső képeket csináltam, aminek az volt a célja, hogy meg bírjak szabadulni tőle. És az volt a szabály, hogy amikor nem nézem végig ezeket a nagyon durva, kártékonyító belső képeket, - mert ezt minden cigarettával végig kellett nézni -, és ha elfelejtettem, mert az ember ezeket a kódokat nagyon könnyen elfelejti, akkor nyomban újra rá kellett gyújtanom, bárhogyan, akárhogy újra el kellett szívjak egyet! És ez 3 hónap alatt, sutty, így kiölte a cigarettát.
Akkor rájöttem arra, ha az ember összeszedi magát, akkor a saját birodalmában tulajdonképpen majdnem mindenható. Ez drámai felismerés volt, mert azt jelentette, hogy nem hivatkozhatok arra, hogy én ilyen vagyok.”

Részletek az Alexandra Irodalmi Kávéház rendezvényén elhangzottakból, Besenyei Krisztina jegyzetei alapján.