Kun Zsuzsa: Radnóti Színház – Szervét Tibor
Klubrádió - Klubdélelőtt, 2013. október 12.

Kun Zsuzsa műsorvezető:

- "Amikor elkezdtem a pályát, világmegváltó vágy és rengeteg energia volt bennem. Aztán rémülten vettem észre, hogy mindez elfogyott belőlem. Riadt évek voltak ezek.”
Vajon most hogy áll Szervét Tibor a világgal, a vágyakkal, a szerepekkel?

- Szervét Tibort szeretettel köszöntöm. Szerintem először vegyük végig.
Próbáltam számolgatni, de alig van a Radnótiban olyan darab, amiben te ne játszanál. Lássuk a múltat, és nézzük a jövőt, hogy mi az, ami mögötted van, de még játszod, és mi az, ami bemutató lesz esetleg.

- Szeretettel köszöntök én is mindenkit. A múlt gazdagabb, mint a jelen. Amikor odaszerződtem a Radnótihoz, akkor volt egy pár nagyszerű olyan év, amikor csupa álom feladattal áldott meg engem a Radnóti Színházon keresztül a sors. Aztán volt egy picike hullámvölgy, aztán volt megint egy felívelés, megint volt hullámvölgy, most pedig viszonylag szerény feladataim vannak a Radnóti Színházban. A hullámvölgyek viszonylag természetesnek mondhatók, mert olyan, mint egy házasság – mondtam egyszer egy beszélgetésben -, tehát ott sincs olyan, hogy 15 év permanens napsütéses boldogság. Az a tapasztalatom, hogy az élet hajtóereje a konfliktus, és ezek pedig ilyen ellentétekből születnek. És velem is volt olyan, amikor úgy éreztem, hogy tulajdonképpen elfelejtettem, hogy miért is akartam olyan nagyon színész lenni. Meg is kértem Bálint Andrist, az igazgatónkat, hogy eresszen el egy pár hónapra, mert nincs meg bennem az az erő, meg az a vágy, meg az a tűz, ami itt meg volt régen, meg úgy egyébként is az egész hajtóerőm.

- Mivel töltötted azt a pár hónapot, mert gondolom, elengedett.

- Az egyik ilyen pár hónapot azt egy tanyán töltöttem egyedül, gondolkoztam, ott laktam. Ez nem volt permanens pár hónap, tehát ez nem egyvégtében töltött meditációs elvonulásnak kell gondolni, hanem legalább esélyem volt arra, hogy szüneteket tartsak. Gondolkoztam, és megpróbáltam szétszedni, hogy mit nem csinálok jól. A másik ilyen pár hónapot Londonban töltöttem. Ott meg az volt az új üzemanyag, hogy nagyon-nagyon kíváncsi voltam arra, hogy milyen Magyarországon kívül lakni, egy picit legalább. Mindig nagyon szerettem az angol nyelvet, mindig nagyon szerettem azt az egész kultúrát, azt a fura humort, meg a bárokat, meg a söröket. Meg azt a félbolond szokásrendszert, amivel ők ilyen Európán kívüli Európaiak. És az is nagyon-nagyon jót tett. Ezekre szükségem volt.

- Olyan érdekes, most már nem először találkozunk – már nem félek tőled -, csak annyit akarok mondani...

- Volt olyan?

- Igen, volt olyan, hogy... benned vagy egyfajta tartás. Tehát én mondjuk nem mertelek volna téged megszólítani, hogy én vagyok a Kun Zsuzsa, és én... hanem, nem tudom. Tehát úgy éreztem mindig, hogy olyan nagyon zárkózott vagy, nem is nagyon szeretnél beszélgetni, nem is nagyon szeretnél magadról semmit elárulni. Döbbenten hallgattam, amikor úgy ért véget tavaly a beszélgetés, hogy szinte mondat közben. Akkor mondtam is, hogy ezt mindenképpen folytatni kell. Egy nagyon kedves, közlékeny ember vagy nagyon gazdag élettapasztalattal, van miről beszélned, és még talán szeretsz is beszélni.

- A zárkózottságban van valami, mert egy idő után az a tapasztalatom támadt, hogy a beszélgetés nem jó semmire. Tehát nem közlekedik beszélgetés által két ember, az esetek nagyon nagy százalékában, csak különböző mondatokat mondanak, de igazi kommunikáció nem történik. Sokkal igazibbnak érzem bizonyos pillanatokban a színpadról a nézőtérre, és a nézőtérről a színpadra áramló erőket, mint két embernek órák hosszat tartó locsogását. Ezekbe a locsogásokba én valóban nem megyek bele, ha egy módom van rá.

- Mi neked a nem locsogás?

- Amikor valamilyen hatással van egyik ember a másikra. Amikor valami érvényeset jelent az, amit ő mond az én számomra, és fordítva. Tehát valamilyen örömet, valamilyen tapasztalatot, valamilyen megosztást, valamilyen energiaáramlást jelent. És nem pedig az, amit ma – bocsássa meg nekem az Úr és az érintett szakma – kommunikációnak hívnak, mert annak a jelentős része felesleges.

- Ebben van igazság. Tizenegyedik éve csinálom ezt a Klubdélelőtt műsort, és amikor hazamegyek szombaton az adás után, mindegyik beszélgető számomra egy gyöngyszem, és egyszerűen gazdagnak érzem magam. És néha azt gondolom, hogy nincs is saját életem, mert a ti életeteket folytatom tovább otthon, mert jár a fejemben, hogy te mit mondtál, és mindig bölcsességeket. Mert aki eljön, azért összeszedi magát, és próbál okosságokat mondani és azt megosztani. Ez annyira gazdaggá teszi az életet, hogy el nem tudom neked mondani.

- Ismerem ezt az érzést. Nekem hosszú évekig volt ugyanez a szerepek segítségével. Hogy vajon nekem van-e saját életem. Hiszen állandóan megpróbálom átadni magamat, szétszerelni magamat és az alkatrészeimből összeépíteni egy másik lényt. Aztán, ahogy a feladatok gyarapodtak, egyre több és több másik lényt kellett összeépíteni. Ez szuperjó élmény volt, mert valóban, azok beleforognak a saját életembe.

- Melyik szerepedhez hasonlítasz a legjobban?

- Ó, az nagyon nehéz kérdés. Mert mindegyikre és egyikre sem. Akit nagyon közel érzek magamhoz, az az Emberbarát című színdarab Philip nevű címszereplője. Ez egy Hampton darab, a Budapesti Kamaraszínházban játszottuk, több, mint tíz évig. Ő egy filantróp. A Mizantróp ellendarabjaként írta a szerző. Azzal a szarkasztikus véggel, hogy ellentétben a Mizantróppal, aki mindenkinek azt mondja, hogy „Te milyen hülye vagy, szégyelld magad, ez, meg az, meg amaz a hibád!”, mire a környezete azt mondja, hogy „Veled nem lehet élni, mert te kibírhatatlan vagy!”, ez a Philip nevű fickó, egy angol filológiai professzor, tiszta erejéből a szavakon keresztül igyekszik megérteni az őt körülvevő emberiséget. És, a nagy fene megértésnek az lesz a következménye, hogy mindenki azt mondja neki, hogy „Te kibírhatatlan alak vagy, veled nem lehet együtt lenni!”, és elhagyják. Ez gyönyörűséges volt, nagyon szerettem azt a lényt.
De nagyon szerettem a Ványából az Asztrovot. Azt a ledurrant, alkesz körorvost, akinek egyetlenegy fontos volt - azon kívül, hogy mindenkit meg akart kettyinteni, hát pontosabban Jelena Andrejevnát - az erdő.
De nagyon szerettem a Don Tomaot, ezek a hőskorszakom nekem a Radnóti Színházban.
Nagyon szerettem a IV. Henriket, mert az egy annyira bonyolult lény volt, aki inkább bolondnak tetteti magát húsz éven keresztül, mint hogy közösséget vállaljon a körülötte levő, úgynevezett normálisok világával. Ezt én például nagyon sokszor... nem is azt mondom, hogy átélem, de nagyon sokszor meg tudom érteni.

- A locsogásra visszatérve, a feleslegesre. El tudod azt képzelni, hogy beülj egy kocsmába, és ott szép csöndben hallgasd, hogy miről beszélgetnek az emberek?
- Ó, nekem ebben gyakorlatom van. Még amikor jártam kocsmába - egyetemista koromban, vagy előtte a gimnázium vége felé sőt, még a színész pályafutásom kezdete is sok kocsmázással tarkított -, akkor én nem egyszer ültem így, figyelve az embereket. Az emberek figyelése általában nagyon klassz hobbi. Tehát én ezt nagyon szerettem.

- Vágytál rá, hogy ismerd az életet, hogy miről szól a magyar valóság?

- Ez egy nagyon nehéz kérdés, mert - amennyire óhatatlanul az ember érintkezik -, én nem vagyok egy valóság függő, tehát nem tudom követni és naponta átélni a politika gyötrelmeit, és a politika által okozott gyötrelmeket. Elsősorban azért nem tudom, mert semmilyen ráhatásom nincsen. Tehát egy idő után úgy érzem magam, mint amikor a nagyanyámékat olyan ironikusan figyeltem, hogy „lezuhant Tanganyikában egy repülőgép, 442 halott”, és szörnyülködtek egy napon keresztül. Most miért? És tudom, hogy legyen általános szörnyülködhetnékje az embereknek, és egy ilyen nagyon erős, általános „Ez szar, az szar, amaz szar, fú ez milyen hülye, az milyen hülye!”, de énnekem erre gyakorlatilag nincs időm.

- Szerintem ez nem is idő, hanem típus kérdése. Nem?

- Annyi gondom van saját magammal. Tehát a saját rossz tulajdonságaimért felelős vagyok. A saját életfelfogásbeli hibáimért felelős vagyok. Miután rátaláltam egy bő tíz éve arra, hogy saját magamnak neki tudok menni, tehát kézközelben vagyok ahhoz, hogy észrevegyem, és valamennyire – nagyon-nagyon picike lépésekben, de – korrigálni tudjam azokat a marhaságokat, amik bennem hatnak. Például azt mondtad, hogy „zárkózott és emberkerülő”, az az elmúlt tíz évben szerintem – remélem, hogy így van – sokat oldódott. Pont azért, mert sokkal jobban megtanultam közel engedni magamhoz a beszélgetésekben a világot. De ez egy olyan munkát igényel, amit naponta kell végezni mind a három területen - tehát a lélek, a szellem és a test -, mindegyike napi öntözést és gyomlálást igényel. És valahogy - mert ugye ott van az a rengeteg dolog, aminek egy felnőtt embernek eleget kell tenni, a számlák, meg ilyen- olyan hivatal, meg a családi élet – ami marad. Valahogy azon kaptam magam, hogy nem bírok eléggé pörögni amiatt, hogy Iksz, Ipszilon, Zé milyen retkes egy alak, múltkor is mit mondott.

- Ebben igazad van. Tehát, amit mi fel nem fogunk, hogy egy ilyen színésznek mennyi dolga van magával, valószínű, hogy mi civil emberek másban látjuk meg ugyanazt, vagy mással foglalkozunk.

- Ez nem a foglalkozáshoz kapcsolódik, nem a színészethez. Szerintem ez minden áldott embernek feladata lehet, vagy lehetne. Nekem azért volt szerencsém, mert a színészettel rájöttem arra, hogy nagyon sokféle ember van, amelyeknek egy része a szerepek formájában énbelőlem részt kért, másik felét meg látom magam körül, a harmadik fele meg ott van bennem, csak nem vagyok hajlandó ránézni.

- Szerepekről, a Radnóti színházas szerepeiről még beszélünk, de ahogy elhangzottak a "család, nagyszülők", nekem eszembe jutott ... milyen utca is, valami 22. szám alatt, ahol te indultál Ceglédről... Pesti út 22! Jól tudom?

- Föl van írva a papírodra?

- Már itt van az agyamban. Megjegyeztem, mert egyszer végig vetted, hogy milyen fontos állomások voltak az életedben. Dédnagymamát, nagymamát említetted, iskolákat említettél, tanárokat, tehát hogy azért voltak nagyon-nagyon fontos fordulópontjaid. Milyen volt a dédnagymamád? Írtál róla, vagy a honlapodon olvastam, vagy valahol, hogy elég érdekes, sokféle tevékenységet űző asszonyság lehetett.

- A Dédnagyanyám, amikor én megszülettem és míg ott éltem, addigra már virágos kofa volt a Nagycsarnokban. Egy nagyon fura élmény, mert egészen kicsi gyerekként ettől a nagyon öreg nénitől alapvetően féltem. De nagyon hálás lehetek neki – most már, így felnőtt fejjel átgondolva -, mert az életenergia, az a rejtélyes valami, a vis vitalis, az énszerintem a családban őbenne volt meg a legnagyobb dózisban. Tehát egy lebírhatatlan masszív öregasszony volt, aki 94 éves korában halt meg. De 84 éves korában még dolgozott, tehát még bemászkált a Csarnokba, fölkelt reggel fél 3-kor, vagy 3-kor, fogta azt a rengeteg szoknyát, magára hajigálta őket, annak voltak rejtett zsebei, „a píz, a píz”, „kisfiam, a pííz!”, rejtélyes 100 forintosok kerültek elő iszonyú piszkosan. Volt olyan, hogy bementem egyszer helyette árulni. Én, aki akkor már nagyon jelentékeny érzelmiségi és értelmiségi gőggel rendelkeztem ilyen 12 éves koromban, mondjuk. Hát, irtó megalázva éreztem magam, hogy ott álltam a pult mögött. Már amikor bementem, mert a Dédike beteg lett, és valami nap volt, - mert a virágosok munkarendje az Anyák napja, ballagások, jelentős névnapok... -, tehát muszáj volt bemenni, meg volt rendelve a virág. Aztán hirtelen azon kaptam magam, hogy nagyon jól érzem magam, mert ott a kisfiúnak valahogy mindenki nagyon jókedvűen adogatta a pénzt, és a keresmény fele az enyém volt. Ő aztán igazán kalandos életet élt.

- Mennyire volt meghatározó a te életedben?

- Ilyen módon nem, hanem... – ez most nagyon furcsán fog hangzani – mint genetikai forrás volt nagyon meghatározó. Mert az az erő, ami őbenne volt, az utána nagyon furcsán alakult, mert például a mamámnak már nem nagyon maradt belőle, de bennem azért csak felütötte a fejét valami maradványa.

- Jut eszembe, amikor én a Közgázon végeztem, diplomakiosztó volt, és nagyon sok vidéki évfolyamtársam volt. Amikor megjöttek az évfolyamtársaimhoz a vidéki bőszoknyás, fejkendős nagyszülők, akkor mintha némi kis szégyenérzet lett volna ezekben a diákokban. Hirtelen nem tudták itt a városi létben hova tenni ezeket az otthonról hozott falusi néniket.

- Nagyon fura érzés ez, nekem az inverze van meg, mint emlék. Merthogy énhozzám nem jöttek a nagyszoknyások, mert amikor már diploma volt, akkor már az urbánus rokonság vett körül. Viszont, amikor egyszer elmentünk Ceglédre eltemetni Nagyapám valamelyik testvérét - volt neki öt -, vagy negyven alföldi parasztember állt ott körül. Az a bizonyos, amit már csak ilyen fekete Fábri Zoltán filmekből ismer az ember. Mint a Görbe János, emlékszel rá ugye, egy ilyen fantasztikus arcú és alkatú színész. Ez a fehér ing és fekete öltönyös, nyakkendő nélküli, nap barnította népség, ilyesfajta férfiak és nők – inkább bácsi és nénik - álltak ott, az nagyon jó élmény volt.

- Te érezted az apa-hiányt? Nagyon pici voltál, amikor elment az édesapád.

- Harmincéves korom után vettem észre, hogy baj van. Tehát, hogy ilyen minták elkezdtek hiányozni. Aztán pár év múlva megszületett a saját fiam, és akkor gyorstalpalón, egy saját apa-képzőn vettem részt, az ő segítségével.

- Szerinted ez nem formálta a te színészi pályádat? A dédszülők, a szülők, az apa-hiány és az, hogy felnőtt fejjel apává formáltad magad? Attól lettél, Szervét Tibor színész.

- Igen, de az a kisebb rész a dolognak. A nagyobb része az, hogy rájöttem egy idő után, hogy bizonyos alapvető minták az Apám korai meghalásával nem épültek be a magatartásomba és az életem szerkezetébe, és akkor fölfedeztem egy viszonylag hosszas kutató-munkával, hogy a felnőttségnek milyen alapelemei hiányoznak nálam. Például a konfliktusok vállalása. Például a döntés-képesség. Például a felelősség vállalás. És akkor ezeket ilyen kis téglákként megpróbáltam megnyerni, megpróbáltam fölismerni, megpróbáltam visszakalapálni az életembe. Ezt inkább egy emberré válásnak nevezném, tehát nem a színészi úthoz van ilyen értelemben köze. De a felnőtté válásomhoz alapvetően hozzájárult, hogy ezeket visszavegyem.

- Most hallom egyébként először, hogy fiad van.

- Mert? Azt hitted, hogy lányom?

- Mert nem tudtam, hogy gyereked van.

- Beszélgettünk már erről.

- Nem, gyerekekről még soha. Mekkora?

- Hát, most már nagy, egy óriás, 20 éves lesz jövőre, most egyetemre jár. Ennek minden egészségromboló előfutamát már elvégzi jelen pillanatban.

- Hasonlít rád?

- Hasonlít, igen.

- Ilyenkor ne felejtsd el, hogy te, mint jogász- és színészhallgató... meg ezek a kocsmai dolgok... tehát sose felejtsd.

- Föltett kézzel mondom neki, hogy egy szavam nem tud lenni, de azért...

- Elkanyarodtunk... akkor visszakanyarodunk a Radnóti Színházhoz. Mi a következő bemutatótok?

- Mohácsi János rendez egy...

- Ez A csillagos ég?

- Igen. Totálisan Mohácsi János stílusú és felborítású és intenzitású színdarabot, amit ők írnak, a Mohácsi testvérek. Tulajdonképpen a társulat zöme benne van. Egy nagyon csibész színdarabnak látszik lenni, jelen pillanatban. Az a cím, hogy A csillagos ég, és az az alcíme, hogy a nemzetközi sikerre való tekintet.

- Tekintet?

- Igen. De, hát erről többet nem szabad mondani.

- Komolyan?

- Persze, mert a cselekményt, meg a poénokat, meg a fordulatokat azokat igencsak helyben kell intézni.

- De azért mondd meg, hogy te mit játszol benne?

- Nem tudom egész pontosan. Úgyhogy többen játszunk színészeket, mert a cselekmény egyik fele egy színtársulaton belül játszódik, én is játszom egy színészt. A cselekmény másik fele egy polgármesteri hivatalban játszódik, ott is megfordulok, mint polgármester. Vannak még a cselekménynek fordulatai, amikről most nem tudok többet elárulni.

- Kiírtam egy-két dolgot, hogy ne felejtsük: Protokoll, amiben te játszol...

-... és a Bolha a fülben. Van a Protokoll, egy kétéves bemutatónk, az egy nagyon érdekes történet. Egy számomra nagyon váratlan és örömteli siker, merthogy megtalálta a maga közönségét. Térey János regényéből írták, és egy irtó érdekes, nagyon modern költészet van a nyelvezetében. Nagyon nagy öröm, hogy ezt a jelenkor színházba járói honorálják. Fekete Tibi játssza a központi alakot, aki egy diplomata, külügyminisztériumi protokollfőnök, és egy fura hányattatáson, vagyis nem is tudom, hogy fogalmazzam... elembertelenedésen megy keresztül ő. Nagyszerűen és színesen van megírva körülötte egy értelmiségiekből, férfiakból, nőkből álló, tulajdonképpen elég reményvesztett világ. Ezt én nagyon szeretem. Ebben egy kis szerepet játszom én, egy Korányi nevű színikritikust. Nagyon szeretem, mert vannak mintáim az alakhoz. És... olyan gátlástalanul gonoszka lehet lenni benne. Szeretettel fogadták, nagyon örülök is neki.

- Ahogy kezdtük a beszélgetést, mintha azt mondtad volna, hogy most azért nem vagy olyan nagyon-nagyon eleresztve szerepekkel. Ebben a helyzetben jól érzed magad? Tehát nem vágysz arra, hogy minden este, vagy legalább minden második este főszerepet játssz?

- Ez a része a dolognak őrületes szerencsével megoldódott. Egyszerűen azáltal, hogy Bálint Andris, amikor énrám kevésbé volt szüksége, akkor habozás nélkül kiengedett mindenféle más színházakhoz. Tehát játszom a Pinceszínházban egy kétszereplőst, a Libikóka című Gibson-darabot Dobó Katával, játszom egy másik kétszereplőst a Rózsavölgyi Szalonban, aminek tavaly volt a bemutatója, az a címe, hogy Napfény kettőnknek. Sipos Verával, ez egy irtó bájos bulvártörténet. Játszom három színdarabot a Madách Színházban. Olyan szélsőségek, mint a Spamalot Arthurja, vagy a Furcsa pár Félixje és Oszkárja - mert azt még meg is megfordítottuk. Vagy a Mary Poppinsban a Banks apuka, aki tulajdonképpen a színdarab leglényegesebb érzelmi útját járja be. És hiába musical, és hiába csiri-biri, és hiába az egész egy show, egy fantasztikusan fölrakott show, nekem akkor is hatalmas élmény, hogy ezen belül egy igazi embert, egy emberrel végbemenő eseménysort, és nem is akármilyen eseményt játszhatok. Ez őrületes segítség a helyzetemben, és én nem mondom, hogy felhőtlen boldog lennék, ha csak a Radnóti Színházbeli feladataimat játszanám most...

-...de így kerek az élet...

-...de azt el kell fogadni, hogy időnként ilyen időszakok adódnak.

-... és engedd meg, hál’istennek! Köszönöm szépen Szervét Tibornak.

- Köszönöm.

A beszélgetést a rádióadás alapján lejegyezte: Baráth Mari
Fotó::Klubrádió