Vig György: Szervét Tibor a Nagymező utca túloldalán
MNO, 2014. szeptember 19.

Tizenhét évig volt a Radnóti Színház oszlopos tagja az egyik legnépszerűbb magyar színész, Szervét Tibor. Az idei évadot viszont már a Thália társulatában kezdi. Döntésének okairól kérdeztem, de ennél sokkal fontosabb dolgokról is beszélt.

– Hogyan érzi magát az új munkahelyén?


– Még nincsenek mély benyomásaim. Csak pár napja próbálok a Thália Színházban, erre a kérdésre körülbelül egy év múlva tudok majd válaszolni. Az persze segít az impressziók elmélyítésében, hogy az első olvasópróbán öten ültünk ott a Radnóti Színház múltjából: Szombathy Gyula, Schell Judit, Gubás Gabi, Csányi Sándor és én. Szinte otthonos állapot, ez segít viszonylag szabadon dolgozni.

– Tehát a társulat otthonos, ráadásul csak pár száz méter választja el egymástól a két belvárosi színjátszóhelyet.
Ez segítette abban, hogy színházat váltson, vagy nyomósabb okai is voltak?

– Harmadik éve hívtak ide a Tháliába vendégként. Ez jó érzés. Ezzel szemben – vagy ezzel párhuzamosan – a Radnótiban néhány éve már nem volt szükség rám. Amikor erről beszélgetni próbáltunk a Radnóti igazgatójával, Bálint Andrással, ő állította, hogy ez így nem igaz, szükség van rám. Igen ám, de kiderült, hogy a rám osztott szerepekben, munkákban valahogy nem tudok kibontakozni. Lassan be kellett látnom, hogy a hosszú és tartalmas munkakapcsolat véget ért, menni kell.

– Milyen viszonyban volt és lett Bálint Andrással?

– Jó viszonyban.

– A Thália idei évadjának bemutatói alapvetően vígjátékok. Színészként nincs hiányérzete?

– Az idei tháliás bemutatók közül kettőben játszom, mindkettő vígjáték. A Madách Színházban három élő darabom van, amelyek közül a Spamalot és a Furcsa pár egyértelműen vígjáték. A Radnóti Színházban két előadásban játszom tovább. Az egyik a Bolha a fülben, a másik a Csillagos ég, mindkettő vígjáték. Mondjam-e tovább? A színházak hajlanak a vígjátékok felé, egyrészt általában, másrészt manapság még inkább, tartva attól, hogy a nézők más műfaj előtt már nem ennyire nyitottak.

– Mi van a mérleg másik oldalán?

– A Centrál Színházban egy kortárs angol darabban játszom, az a címe, hogy Jó emberek. Ez nem vígjáték, hanem egy humorral és iróniával átszőtt történet a nagy szociális szakadékokról. A Rózsavölgyi Szalonban ott az Elsötétítés című Spiró-darab, egy mély, súlyos társadalmi és családi tragédia. A Pinceszínházban megy a Libikóka, ami egy szépséges, igényes, drámai feszültségekkel megírt szerelmi kettős. Tehát bőven akad a mérleg másik serpenyőjén is feladat. A Thália műsorpolitikája nyilván azért alakul így, mert meg akarják teremteni a nézői bázisukat. Ez magától értetődő és jó törekvés. Én meg szeretem a vígjátékokat, természetes része a színháznak és természetes igénye a nézőknek. És meg is teszünk mindent annak érdekében, hogy ez olyan minőségen történjen, hogy azt mondják: tényleg, ezek milyen jók! Ebben van személyes felelősségem és van a társulatnak is kollektív felelőssége. És ez tulajdonképpen minden társulatnál pont így van. Nagyon jó feladat.

– Van egy színészben valamiféle rangsor a munkáival kapcsolatban?

– Úgy érti, hogy ebben jó vagyok, abban meg nem eléggé?

– Inkább arra az attitűdre gondolok: játszom egy bizonyos darabban, ami majd csak lekerül a színlapról, és utána csinálhatok helyette valami jobbat.

– Hazugság volna, ha azt állítanám, velem még sosem fordult elő ilyesmi. Mindenkinek jogában áll tévedni, és persze hogy vannak kínlódós választások, kínlódós próbák, előadások. Ezt azonban nem érezheti meg a néző. Amikor az ember a színpadon áll, akkor megpróbálja valamilyen módon életre kelteni azt az árva szerepet. Ha mindez egy jól megírt darabban, szerencsésen összeválogatott csapattal, jó rendezővel történik, akkor az maga a mámor. De ha nincs ez a szerencse, akkor is jót kell csinálni. Olyan értelemben nem hiszem, hogy lenne rangsor, hogy ez „csak” egy Feydeau, az meg egy Shakespeare. A létrehozás, a próbák nehézsége különbözik, de végül is ott kell látnunk a színpadon egy élő embert. Gábor Miklósról mesélték – aki akkor már nagy legenda volt, a nagyon híres Hamlet-alakítása után –, amikor egy fiatal színész nagy hévvel nekiesett jó tanácsért, hogy Hamletet fog próbálni, és hogy akkor most mit és hogyan, meg Hamlet, meg jesszusom, ő mindössze ennyit mondott: „Hamlet, hát igen – az is egy szerep…"

– Mivel ostromolják mostanában a filmrendezők?

– Nem ostromolnak épp kibírhatatlanul. Tavaly nyáron forgattam egy filmet, a Parkolót, ami talán jövőre kerül a nézők elé. Nagyon szerettem, érdekes, szikár történet két ember irracionálissá váló párbajáról. Ami a tévét illeti, idén nyáron volt szerencsém részt venni a Fekete múmia átka című Rejtő-adaptációban. Kicsit húzódoztam a felkéréstől, rengeteg dolgom volt, pihenni akartam, de Madarász István, a rendező szerencsére szívósan ragaszkodott az ötletéhez. És végül nagy öröm és jó hangulatú forgatás lett belőle, remélhetőleg mulatságos és helyes végeredménnyel. Jó volt jót játszani Schmied Zolival, Radnai Csillával, Kováts Lajossal, Haumann Péterrel és másokkal. Annak meg külön örültem, hogy egy-két szövegjavaslatomat elfogadták.

– Melyik Rejtő-figurát szerette volna eljátszani kamaszkorában?

– Rozsdást és Galambot. De San Antonio főherceget is. Tulajdonképpen alig játszottam főherceget… Továbbá Theobald Lincolnt a Piszkos Fred közbelépből. Ezek a figurák mind nagyon jókat mondanak és kiválóan pofozkodnak.

– Az utóbbi Rejtő-figurától származik az az örökbecsű mondás, miszerint „ha valakinek pénze van, ne zavarja dolgozással mások munkáját”.

– Igen, azt hiszem… Vagy ott van Henry Fécamp a Csontbrigádból. Belőlük azonban már kiöregedtem, viszont Sirone kapitány ugyanebben a regényben még beleférne a repertoáromba. Ráadásul a Csontbrigád nem vicces mű, szerintem rendkívüli történet, nagy filmet lehetne belőle csinálni.

– Talán épp abban rejlik az úgynevezett könnyű művek titka, hogy minden színvonalas komédiában valódi dráma rejlik. Mit tart színészként fontosnak, amikor vígjátékban játszik?

– A legelső az, hogy igaz legyen. Valódi történet. Ne csak azért menjen be az ember a színpadra, mert ott vicceseket fog mondani. Sajnos sokszor beérjük ennyivel. Mert persze, hogy a vígjáték tempós és sodró és játékos és életteli. De ez mind akkor az igazi, ha egy történetet szolgál. És például milyen jó volna néha azt látni, hogy ezek az erények komoly előadásokban is megcsillannak. Pintér Béla előadásaiban szoktam ennek örülni.

– Önnek sikerült ez már valaha is?

– Színészként régóta törekszem erre. Egyszer tettem rá kísérletet rendezőként is. Ez Szép Ernő Vőlegény című darabja volt, amit én állítottam színpadra Miskolcon. Helyenként sikerült, hogy egyszerre volt elbűvölő és szívfájdító. És az a reményem, hogy ugyanezt meg kell és meg is lehet tenni egy Csehov-darabban vagy egy „középműfajú” amerikai drámában is. Ezek, azt hiszem, remek és mély történetek, csak rengeteg bennük a mondat. És valahogy újra kell gondolni ezt a sok mondatot, mert különben ezek jelentős hányada a nézők részére elvész. Nem azért, mert rosszul játsszuk, hanem mert idejétmúltak, nem tudjuk vagy nem sikerül a nézők tudomására hoznunk, miért is hangzanak el valójában. Nagyon érdekel egy olyan színház, ahol mindezeknek súlya van.

– Ez volna a dramaturg dolga.

– Ez a dramaturgok dolga, de szegények nagyon kevéssé vannak megbecsülve. Pedig egy valódi történet és a hozzá igazított szöveg nélkül nem lehet jó előadást csinálni. Pedig vannak nagyon tanulságos tapasztalatok, példák, mondjuk egy-egy Neil Simon-darab, amerikai film vagy sorozat, amelyben mindvégig látjuk, érezzük és élvezzük, hogy minden pillanat része az egésznek, minden mindennel összefügg, és mi figyeljük és követjük a történetet, izgulunk és örülünk.

– A film ilyen szempontból más elvárásokkal működik, mint egy színházi előadás.

– A minőség mindenütt elvárás. Sőt, ha van rá mód, a jó is legyen még jobb. Steve Jobs, az Apple atyja fogalmazott úgy: olyan termékeket kell adnunk az embereknek, amelyek létezéséről eddig fogalmuk sem volt, de ha megkapják, nem tudnak nélküle élni. Számomra ez a színházi, alkotói felelősség alapja. Még azzal sem lehet egy színházban takarózni, ha tele van a nézőtér. Persze hogy tele van: mindnyájunk elemi igénye, hogy jó történetekkel segítsük és támogassuk a saját életünket, amelyben időnként sok a kérdés meg a baj.

– Egzisztenciális súlya lehet egy-egy előadás befejezésének is: amikor meghajolnak a színészek, aznap befejeződik valami. Másnap pedig lesz új kezdet és vég is.

– Bármilyen fura, mindez még mindig egy komoly szertartás, még ha csak a nyomaiban is. Egy-egy jó színházi estén önmagunkat, a többieket és a valóságot kérdezzük és válaszoljuk meg. Ha nevetünk közben, ha nem. Épp ezért nem szabad visszaélni azzal a bizalommal, ami a nézőket nap mint nap elhozza az előadásainkra.

http://mno.hu/grund/szervet-tibor-a-nagymezo-utca-tuloldalan-1248569


Fotók: Végh László / Magyar Nemzet