Rangos Katalin: Szervét Tibor
Klubrádió, 2014. december 9.

Rangos Katalin: - Nincsen ennek a mai interjúnak szép, rendes bevezetője azért, mert ez egy délelőtti beszélgetés, hiszen Szervét Tibor dolgozik esténként, minden este dolgozik. Azért ez nagyon elképesztően jó Magának, nem?

Szervét Tibor: - Részben nagyon jó. De most akkor hogy köszönjek, jó reggelt, vagy jó estét?

- Így, hogy jó estét, és úgy is, hogy jó reggelt, mert az ismétlése ennek a műsornak 5 órakor van reggel, és külön kategória azok a hallgatók, akik kizárólag ezt hallgatják. Úgyhogy, én mindenkinek szoktam jó estét is, meg jó reggelt is köszönni.

- Akkor Jó estét is, meg Jó reggelt is kívánok! A kérdésre: Nagyon jó dolog sokat játszani, nagyon jó dolog ilyen intenzív lehetőségeket kapni arra, hogy az ember az imádott szakmáját gyakorolja,
és nagyon nehéz egyensúlyt fölállítani aközött, hogy ebből mennyit lehet lelkiismeretesen elfogadni és elvégezni, illetve, hogy mennyi marad arra, hogy az embernek valamelyest normális és tartalmas élete legyen.

- Normális és tartalmas életet esténként is él az ember, és ezért aztán a napi elfoglaltság kivon egy napszakot? Ez a lényege a dolognak, vagy az, hogy a „minden nap színésznek lenni esténként” tétel az ledarálja eléggé a színészt ahhoz, hogy másra ne legyen elég ideje?

- Mind a kettő igaz, tehát nagyon igénybe vevő, hogyha ennyi életet kell tulajdonképpen havonta vinni. Mert ez olyan 8-10-11 különböző alak.

- De ez nagyon izgalmas, nem?

- Nagyon izgalmas, de most már azt a képet próbáltam a szeretteimnek mondani, hogy ez olyan, mint amikor zsonglőrködik valaki 6-8-10 labdával. Tehát, hogy földobok egy példányt, amíg az fönt van, mondjuk hét fönt van, addig megtanulok egyet, vagy fölújítok magamban egyet, amit aznap este játszani kell, de előkészítek még egyet, ami holnap lesz. Augusztus óta ez tulajdonképpen egyfolytában így tart, mert az idénre kicsikét sok munka jött össze. És, ugye nem beszéltünk arról, amit az ember aktuálisan próbál. Ami tulajdonképpen az idegrendszerét, meg a figyelmét, munkakapacitását legjobban leköti, ami még nincs életben, az milyen lesz, azt hogy kell létrehozni. Tulajdonképpen tényleg egy ilyen példány felhőben élek, mint egy atommag az elektron mag felhőjében, és így aztán nagyon nehéz időben is, meg, hogy is mondjam..., maradék idegrendszerben is tartalmas és normális életet élni.

- Nagyon jó, hogy ezt mondja, mert képzelje el, hogy tegnap, amikor készültem erre a beszélgetésre, akkor szórakozásból hát úgy gondoltam, hogy megnézem a szerepeit, hogy hol, mit játszik. Néztem, hogy egymástól 12-14 nap különbségre játszik kettőt. Akkor utána minden estéje tele van, tehát egy másik színházban valami mást, tehát egy Elsötétítést hogy lehet összehozni egy vígjátékkal, számomra teljesen beláthatatlan volt. És ha közben még próbál is valamit, készül valamire, ami nincs a fejében, hogy ezeket hogy lehet előszedni, meg rágyúrni aznap estére. Tehát azon a három órán kívül, ameddig a színházban jelen van, azon a három órán kívül hogyan edzi magát arra, hogy mi lesz majd este héttől?

- Ha egy szerep jól van bepróbálva, akkor a felújítása, vagy a belső felújítása, az életre keltése nem annyira gáz, mert nem egy ilyen szalmakazalból kell rendet csinálni újra. Tehát, ha jól van bepróbálva, az azt jelenti, hogy minden mondatról, vagy minden pillanatról, ami a színpadon történik, és ami a színpadon látszik, az ember tudja, hogy miért van. És az idegrendszernek ugyanolyan emlékei vannak erről, mint ahogy emlékei vannak például a szagokról. Tehát megérez az ember ilyen levendula golyócskát, akkor ugrik a nagymamájának a szekrénye. Ugyanígy életre kelnek ezek az emberek. Vagy például, ha elbújik egy fa mögé, akkor gyerekkori állapotok jönnek vissza. Most azért mondok ilyen példákat, mert ezek számomra így átélhetők. Tehát, amikor előveszi az ember azt a szerepet, ami ezelőtt 4-6 héttel volt, - vagy a Madách Színház esetében, ahol blokkokban vannak az előadások, van olyan, hogy 3-4 hónap telik el a blokkok között -, akkor tudja, hogy mi történik, és csak a manuális vagy a szöveges részét kell elővenni, az meg egy-két nap.

- Benne van a fiókban? Tehát egyszerű előhúzni a fejéből?

-Többnyire igen. De, hogy állandóan munkában van.

- Jó tanuló volt kiskorában?

- Jó tanuló voltam, igen, de ez nem ezzel függ össze. Akik nem jó tanulók kiskorukban, azok is könnyen tudnak...

-... lehetnek jó színészek. Csak közben nekem az is eszembe jutott, hogy az szórakoztatja, hogy tökéletesen egymástól eltérő karakterű darabokban van jelen?

- Nagyon mélyen, nagyon. Ez a szenvedélyem. Ez a legjobb része az egésznek. Igen, mert van a normális körülmények között – ha jól sejtjük –, egy darab életünk a születésről a halálig, bár ugye vannak más nézetek is ezzel kapcsolatban, a színésznek meg több van. És azáltal, hogy havonta van 6-8, az egy más idő és tér állapotot hoz létre. Mert néha össze is keveredik. Nagyon ritkán, de van olyan, hogy összekeveredik. Volt nálam egy olyan Libikóka előadásunk a Pinceszínházban, ami valahogy nagyon jól sikerült mondjuk egy kedd este...

- Bocsánat, arról fogalmam sincs, hogy a Libikóka az mi?

- A Libikóka egy két szereplős, tulajdonképpen egy furcsa, középfajú színdarab, egy Gibson nevű szerző írta, és Dobó Katával együtt játsszuk a Pincében nagyon sok éve. Egy furcsa találkozás, egy elváló félben levő ügyvéd és egy munkakeresőben levő táncosnő találkozása, és gyönyörű történet arról, hogy majdnem minden stimmel, és mégse sikerül. Mint az életben, igen. Úgyhogy, ez nagyon jól ment, és nagyon átható módon sikerült A-este, és B-este viszont képtelen voltam a Farkasok és bárányokban egy ügyvédet... Ültem az öltözőben, és mondtam Schneider Zolinak - akivel együtt öltöztünk a Radnóti Színházban -, hogy valahogy teljesen képtelen vagyok megérkezni. Ott ragadtam egy kicsikét New Yorkban, ahol az előző esti történet játszódik. De általában ezek az ugrások...

-... magyar zsidót játszani a Rózsavölgyiben következő nap?

- Igen, igen. A kedvenc példám ezzel kapcsolatban az, amikor próbáltam...

-... lehet, hogy az is ügyvéd?

- Nem, egy üzletember, akinek kiváló szakmája van, de ezt csak tudjuk, hogy egy mérnökszerű pacák.
Próbáltunk Arthur királyt a Spamalotban a Madách Színházban, és közben játszottunk Beszélő fejeket, Alan Bennett angol író monológjait, ahol egy ilyen retardált kis ember, aki együtt él a hetven-plusszos anyukájával, kezelésre jár, terápiára, és az veszély fenyegeti, hogy a mamájának valaki beudvarol, és őt kirúgják ötven-valahány éves fejjel. Ezek annyira nagy szélső értékek voltak, hogy például ilyen alkalmakkor olyan nagy örömmel tudok a saját foglalkozásomra rácsodálkozni, hogy ez mekkora mázli.
Most mindjárt mondok is erre valamit. Hogy ennél jobb védettséget egy személyiség keveset kaphat, hogy ilyen sok külső arca van neki. Egyrészt meg tudja nézni belülről, hogy hogyan él egy csomó ember, másrészt ő önmaga, oda úgy el van bújva.

- Ez tényleg pazar lehetőség. Ezért ment színésznek?

- Nem tudtam, mert ez...

- Azzal promotáltam a beszélgetésünket gyarló módon, hogy pályaelhagyó testvérem, mert hiszen én is jogra jártam, de amit itt udvariasabban mondani kell, hogy Ön jogot végzett, azután ment a Színművészetire? Ezért aztán, hogy nem megérkezni egy ügyvéd szerepébe, egy bizonyos szerdai napon, miközben kedden egy másik színházban még kiváló ügyvéd volt egy másik darabban, az hogy megy, hiszen ezt tanultuk öt évig?

- Nem, nem tanultunk semmit se öt évig. Az ember csak azt tudja megtanulni, ami neki valamilyen módon része. Tehát egy árva hangot sem tudnék például mezőgazdasági joggal kapcsolatban, főleg...

-... pénzügyi jog menne?

-... és az se menne, és az államigazgatási jog se menne, és semmi se menne. Még a büntetőjog-, a polgári jog-, a római jogból egy-egy mondat megmaradt, de nem volt részem.

-... a római olyan logikus mese, azt sokkal könnyebb a sok latin vackolódás ellenére.

- Nekünk nagyszerű tanárunk volt.

- Én ugyan korábban jártam sajnos, ezzel így most leleplezem magam, de igazán nagyszerű tanáraink voltak akkor.

- Igen, nagyszerű tanárunk volt.

- Tehát, annak ilyen értelemben erre nincsen ráhatása, hogy ha az ember jogot végzett, akkor ügyvédet tud-e játszani.

- Visszatérve arra, ami lényegesebb egyébként, hogy módja van ezer féle embert eljátszani, megmutatni, ezer féle életet kipróbálni. Mert azért szerintem, aki színésznek megy, az élvezheti ezt, hogyha végig gondolja, hogy milyen sokféle karakter lehet. Viszont ezeknek a karaktereknek az alapdarabkái azok megvannak benned, nem?

- Mindenkiben megvan minden. Szinte minden ember szinte mindenféle tulajdonságnak a gyűjteménye, de ugye a neveltetés, a genetika és a saját környezetben való működés és állandó döntéshozatal, az elkezdi valamilyenné faragni az embert. Ez a születés pillanatától elkezdődik, sőt, már a méhmagzatban elkezdődik. Mert nincs tiszta lap, ezt tudjuk, hogy egy csecsemő agya ugyanolyan meghatározottságú, mint a felnőtté, csak még képlékenyebb.

- Az, hogy egészséges tud maradni lelkileg valaki, mármint egy színész, összefügg ezzel, hogy mindenféléket kipróbál, amit egy civil nem tud kipróbálni, az elmegy könyvelőnek?

- Nem, nem, nem. Szerintem bárki tud egészséges maradni, nem függ össze a foglalkozással. Mert – ez az egyik vesszőparipám – egy bizonyos életszínvonal fölött, tehát amikor az ember nem azzal tölti a mindennapjait, hogy életben marad, és őrületes erőkkel megpróbál valamilyen módon magának, vagy a családjának az életben maradáshoz szükséges alapvető feltételeket biztosítani, ezt-azt. Tehát, amikor már alapvetően ki tudja fizetni a villanyszámláját, akkor már képes arra, van felszabaduló kapacitása arra, hogy döntsön önmagát illetően. Ezt így valahogy egy választóvíznek gondolom. Mert az életfeltételek hiányában nem tud, de ha meg megvannak, akkor már van rá esély, hogy mindenféle dologgal, ami csak elérhető: az emberek, az internet, a könyvek világában megsegítse önmagát.

- Ezek szerint alaptétel az, hogy a biztonsága legyen meg az embereknek, és a fló azután jöhet.

- Én valahogy úgy gondolom, hogy az alatt nem lehet elvárni. Tehát, hogyha megnézi az ember mondjuk a – hogy távoli példát mondjak – Gettómilliomos című filmet és amilyen irgalmatlan képet mutat be ott a Bombay-i utcákon vergődő milliókról, a gyerekekről, oda nagyon nehéz belegondolni, hogy hogyan tud valaki ott élet-technikákon gondolkodni.

- Hát azért készült ez a film. Közben eszembe jutott, hogy amikor gonoszt játszott a Valami Amerikában, gonosz amerikai producert, az rendkívül jól állt magának. Szereti az ilyen típusú szerepeket, mármint a gonosz karaktereket?

- Nem.

- Gonosz-intellektuális.

- De ez nem volt gonosz!

- Kicsit gonosz volt, kicsit visszaélt azzal a helyzettel.

- Hát, ez olyan macera. Én egyszerűen nem tartom ezeket az embereket gonosznak, a saját kódjaik és a saját belső problémájuk szerint viselkednek. Azt, hogy valaki gonosz-e, azt borzasztó nehéz objektíven mondani. Nagyon nehéz objektíven mondani. Az adott embert természetesen egy nagy csoport másik ember kiközösíti, bezárja, halálra ítéli, mert ellenséges. De ez csak sok ember véleménye.

- Szervét Tibor filozófiáját hallgatjuk. Én csak konkrétan arra voltam kíváncsi, hogy aztán utána visszatérhet a filozófiájára ...

- Nem kell, csak mondom, hogy ezt nem tartom gonosznak.

- De, hogy negatív szerepeket jobb dolog? Vagy ez akkora közhely, hogy hagyjuk ezt?

- Nem. Nagyon jó dolog pozitívakat is játszani. Nagyon. Minden szerepet azért jó játszani, mert kiszellőzteti az ember lelkét. Fölismeri...

-... a bennünk élő rémet? Kicsit megjáratja a Napon?

- Így van. Ez nagyon aranyos megfogalmazás. A bennünk lévő rémet megjáratja a Napon, és ettől egy picikét elveszíti a mérgező erejét, meg a hatalmát úgy, hogy az ember megnevezi és ránéz. Mert a bennünk élő rémek bármilyen hülyén hangzik is - megint azt fogja mondani, hogy filozófia –, azok elképesztő hatással vannak az életünkre. És ha nem figyelünk oda rá, akkor átveszik az uralmat.

- A maga életében mikor van ideje hatással lenni bárminek is, hiszen, ahogy így végig gondoltam, hogy minden nap valaki mást megcsinál, és az mondjuk 12 féle egy hónapra, akkor azért olyan nagyon sok nyomasztódásra nincs ideje szerintem.

- Nincs, mert mindannyian fölnőttünk valahogy.

- Azzal kell tölteni az idejét, hogy mit csinál majd este.

- De, hogy hogy csinálom azt a mit, az az elmúlt 57 évnek a következménye. És az, hogy hogyan jutok egyikről a másikra, hogy hogyan beszélgetek emberekkel, hogy hogyan viselkedem otthon a szeretteimmel, hogy hogyan próbálok önmagam fölött valamilyen módon kontrollt szerezni, az mind mind összefügg azzal, hogy hogyan éltem idáig. És az, hogy hogyan éltem idáig, abban számtalan másik ember vett részt, szülők, család, iskola, gyerekek, tanárok, és rengeteg hatással voltak, aminek nagy része borzasztó rossz hatás.

- Megmondjam, hogy mi látszik? Hogy jól élt mostanáig, merthogy rendes neveltetése van, polgári józansága van, legalábbis akkor, amikor beül egy rádióstúdióba. Az a vicces dolog, ez a jogot végzés és onnan menni a színművészetire, ez egy kicsit látszik. Nem tudom másképp mondani, hogy akkor, amikor éppen nem a színpadon találkozunk - én a múlt héten megnéztem magát a Centrálban -, hanem itt a stúdióban, akkor egy olyan ember, akihez nem kell olyan értelemben felkötni a gatyát, hogy egy színésznek alkalmazkodnia a színművész mivoltához, azt magával nem kell csinálni.

- Nem kell csinálni egyáltalán. De az, hogy jól él, az nem egészen onnan fakad, mert onnan, az egyébként nagyon jó és szeretetteljes mindenféle izéből, családi, gyerekkori, meg iskolázottsági környezetből én rémesen rossz idegállapotból keveredtem ki. Most viszonylag normálisnak gondolom magamat, az egyrészt egy tizenéves munkának az eredménye, és azóta is egy folyamatosan tartó munkának az eredménye, mert én arra jöttem rá, mikor nem voltam ennyire normális, hanem tökéletesen szétesett, önmagammal mit kezdeni nem tudó, borzasztó neurotikus és rettenetesen szenvedésre hajló ember voltam, akkor egyszer csak rájöttem arra, hogy ez így valahogy nem stimmel. Nem stimmelhet az, hogy úgy gondolom, hogy mindenki hülye, csak én vagyok okos, nem stimmelhet az, hogy mindenki engem bánt, nem stimmelhet az, hogy csak ilyen szenvedés centrikusan vagyok képes élni, mert ez nagyon erősen jellemző volt rám. Akkor szerencsésen találkoztam olyan gondolatokkal, akiket vagy amelyeket fölismertem igaznak. És onnantól kezdve elkezdődött egy ilyen nagyon érdekes belső hajkurászás, amelynek lehetséges, hogy ez az eredménye, hogy maga most egy normális emberként lát engem.

- Miért ment másik egyetemre, mielőtt színésznek ment volna, későn jött rá, hogy színész akar lenni? Vagy ígéretet tett édesanyjának, édesapjának, hogy lesz egy rendes doktorátusa, vagy mi az oka?

- Nem mertem elmenni a Főiskolára. Volt bennem egy ilyen halvány vágyacska, hogy jelentkezem a Színművészetire, de nem mertem elmenni, mert nem gondoltam, hogy oda fölvesznek, én azt gondoltam, hogy oda kiválasztott emberek kerülnek be. Próféták. Mert én Latinovitsból indultam ki, mint színészből. Nem tartottam magam annak a belső tűznek a birtokosának, aki...

- De még Kálmán Györgyöt nem látott életében? Hát annyira nem fiatal már.

- De láttam, igen, de mégis nekem...

- Az egy másfajta tűz, az is valamilyen tűz.

- Igen, de nekem az nem volt annyira... Nekem valós volt az a lény, a világnak valami olyan őrületes prófétája, akit úgy gondoltam, hogy milyen jó lenne követni, de arra meg nem tartottam magamat alkalmasnak, úgyhogy végül is nem is adtam be a papírt. Megvolt a felvételi jelentkezési lapom a Főiskolára, de nem mertem elmenni. Akkor így meg elmentem a jogra.

- És akkor ott is ragadt? Annyira megtetszett, hogy ott maradt?

- Nem. Úgy gondolom, hogyha az ember valamit így elvállal, azt csinálja. És elvállaltam, akkor csináltam. Meg, végül is én nagyon jól nevelt emberke voltam. Az anyukám, meg mindenki otthon nagyon örült, hogy úristen, úristen, lesz egy jogi diploma a családban.

- De tudták, hogy felmerült az alternatíva, hogy egyébként színész lesz?

- Nem.

- Nem mondta otthon? Nem volt egy ilyen iskolai ünnepségeken szereplős?

- Én egyáltalán nem voltam szereplős, most se vagyok.

- Tiszta véletlen, ami este 7-kor történik?

- Az nem szereplés, hanem az egy színházi előadás, ami az életnek egy szegmense. Tehát például kiállni, verset mondani, gyakorlatilag nem tudok. Nekem nincs pódium-estem.

- Ha minden nap játszik, akkor erre nincs szükség.

- De nem azért nincs, hanem azért, mert nagyon nehezen tartom rá magam képesnek. Ráadásul a versmondás az is egy olyan külön dolog. Nagy nehézségen át tudom csak elmondani a verset.

- Pedig esküdnék rá, hogy Maga egy versolvasó ember.

- Versolvasó voltam, de most már nem olvasok verset.

- Mert fiatalon olvasott inkább?

- Igen. Akkor rengeteget olvastam. Nagyon megfogalmaztak engem a versek. Most már nem nagyon.

- Hát ezért ajánlanám, hogy azért tegyen kísérletet most van néhány fiatal, kortárs költő, és egészen lenyűgöző egyik-másik nő például. Nem mintha ajánlanék egy estet, hogy csináljon meg, mondjuk Tóth Krisztina verseiből, bár nem lehet rossz, mint kísérlet. No, mindegy. Azt akartam mondani, hogy aki minden nap játszik, annak biztos nincsen indíttatása arra, hogy azon gondolkozzon, hogy mit kezdjen saját magával, függetlenül attól, hogy egyébként akar-e verseket mondani, vagy nem akar. Mindenféle módon össze lehet rakni egy saját estet. A rendezéssel azért húzom az időt, hogy szóba hozzam, mert lassanként majd kifutunk ebből az első félórából, és azt gondoltam, hogy annak majd adok nagyobb lehetőséget. De akkor menjünk vissza egy pillanatra. Láttam, hogy forgatott már, illetve, olvastam, hogy forgatott valami filmet, amit még nem mutattak be. A mozi az egy külön dobozka az életében, azt jobb csinálni, mint a színházat, vagy másmilyen teljesen?

- Ritka csemege, ritka ajándék nekem a filmezés és nagyon szeretem. Nagyon-nagyon élvezem is. Őrületes felkészülést igényel a részemről, mert nem vagyok gyakorlott. Viszonylag keveset forgattam így hajlott koromra. A színházi szerepeket, az egész küzdelmet, ami a színházi szerepekhez elvisz, azt jobban ismerem, tehát egy bejártabb pálya. A mozi, az meg egy olyan mitikus és gyönyörű világ nekem, amiben nem vagyok elég otthonos még.

- És úgy nézett ki a Valami Amerikában, - mert ugye én abban láttam -, mint hogyha maga egyáltalán nem lenne gyakorlatlan. Minthogyha nagyon is tudná, hogy mit kell a vásznon csinálni az embernek a fejével, arcával, gesztusaival.

- Az jobbára Herendinek köszönhető, mert ő valahogy annyira könnyű kézzel, meg valahogy olyan jól, vagy olyan szeretettel terelgeti, vagy manipulálgatja a színészeket, hogy ott ugye nem nagyon merült föl bennem az, hogy most akár gyomorgörcsöm is lehetne egyrészt, másrészt meg nagyon jó kis csapat volt. Tehát egy pillanat alatt nagyon összeszoktunk. Könnyebb úgy játszani, ha ilyen helyes, mókás népek veszik körül az embert, pláne, ha egy helyes, mókás filmet forgatunk.

- Azt mondta, hogy a mozi nagyon ritka vendég volt az életében, én pedig szembe dicsértem, hogy pont nem úgy nézett ki a Valami Amerikával, és azt mondta, hogy ez a rendezőnek volt köszönhető, Herendi Gábornak. Azon gondolkoztam, hogy Herendi Gábor az első Valami Amerikával ő is elsőfilmes volt, nem? Akkoriban mert, hogy reklámfilmeket csinált előtte, ahol azért annyira nem kell színészeket instruálni, meg mozgatni, meg bármit. Ezek szerint ösztönösen mégis jól csinálta.

- Igen, igen, igen.

- És Maga, ha rendez, szintén ösztönösen, jól bánik a kollégáival? Teljesen más dolog rendezni?

- Teljesen más dolog rendezni, igen, mert sokkal nagyobb falatért kell felelősséget vállalni, pontosabban az egész menüért felelősséget kell vállalni. Engem azért érdekel végtelenül, mert én történet-, meg szöveg-mániás vagyok.
Mindig az az érzésem, hogy ezt nem vesszük elég komolyan, mert ugye nagyon verbális dolog a színház. És, ha ennyire szöveg-centrikusak vagyunk, akkor miért nem vagyunk ennyire szöveg-centrikusak a felkészülésnél. Tehát miért nem szedjük ízekre azt a rettenetes mennyiségű szót, vagy mondatot, ami oda van írva. Nem fogadhatunk el valamit, ami alkalmasint 50-60-80 évvel ezelőtt lett odaírva, hogy ezt mindössze nekünk szépen átélten el kell mondani, oszt jól van, mert a néző hazamegy. Mert tök más idegrendszerek fogadják ezt be ma, mint amelyek írták akkor. A kettő között nagyon nagy munkahídnak kéne lenni, és ezt a munkahidat nem nagyon látom. Valahogy erre rágerjedtem az utóbbi években, és nem egy alkalommal volt is szerencsém úgy dolgozni, hogy én csináltam a példányt. Ez mondjuk a Rózsavölgyi Szalonban volt.

- Mit lehet a példánnyal csinálni?

- A példány és a színdarab különbözik. A színdarab az, amit kiadnak a könyvben, a példány az, amit a színészek utána eljátszanak. A kettő között van egy dramaturgiai, rendezői és színészi munkafázis, amikor azt mondjuk, hogy ez használható, ez nem, ez tudjuk, hogy mire való, ezt nem, ez körülbelül így van.

- Kiszednek belőle, kicsit szájra igazítják?

- Igen. Ennél bonyolultabb a dolog. Történetet kell látni, mielőtt elkezdünk próbálni. Ez az én mániám. A történet pedig az, hogy azért beszél ő hozzá, és azért kezdődik így a színdarab, mert utána az fog kiderülni, hogy. Ha pedig az kiderül, de ő még nem tudja, akkor fogja tudni azt a néző, hogy ő azért olyan ővele, mert. Most persze csak ilyen hasra-ütés szerűen mondok különböző helyzeteket.

- Ez az, amit storyline-nak hívnak most, amikor megcsinálják valaminek a vonalát, hogy hogyan néz ki egy történet?

- Igen, igen, bár a film biztos...

- Megmagyarázza, hogy mért néz ki úgy, ahogy kinéz?

- Nem, hanem az, hogy mit néz a néző. A néző nem azt nézi, hogy a színészek kívülről elmondanak egy csomó mondatot. Sajnos sok előadásban igen. De az nem szerencsés. Mert a néző azt látja, - ha csak azt kell nézni -, hogy a színészek kívülről beszélnek, nagy átéléssel és lélektani hitelességgel. De nem tudja, hogy őbenne mi a feszültség. Bármilyen vacak amerikai filmet ugye úgy írnak meg, hogy tökre tudják, hogy a nézőben hol kell a feszültség, hol kell a várakozás, hol kell kiengedés. Pontos szerkesztése van annak, hogy a néző mit csináljon, mi történjen őbenne, miközben nézi a filmet. A színdarabnál ugyanígy kéne lennie!

- És akkor, amikor maga nekiül egy darabnak, akkor szépen kiszámolgatja, hogy innen indul el egy érzelmi, itt van a csúcspontja, itt van a kis rés, itt meg lehet pihenni?

- Igen, és ebben ez lenne az igazi. Erre majdnem azt mondom, hogy soha nincs idő. De ezt egy durva szabásmintával le lehet fedni már. Ennyire részletesen speciel nem, de nekünk nincs annyi időnk, mint egy amerikai forgatókönyv írónak, aki évekig írhatja, és annyi pénzt is kap érte.

- Hát most már itt is évekig írhatja, de az nem tudom, hogy mit kapnak érte.

- Azt én se tudom. De látszik is, hogy milyen nehéz ügy. Tehát a magyar-féle rendszer is azért kínlódik, mert attól még, hogy ők kitalálták, hogy forgatókönyvíró centrikusnak kell lenni - és ez jó ötlet -, attól még nem teremtek forgatókönyv írók azonnal, akik ezt a rendszert föl tudnák tölteni anyaggal.
Szerintem ugyanígy színházban is meg kéne ezt tudni csinálni, de ott még kevesebb időnk van rá. Van, amikor a rendező tisztességesen elvégzi ezt az előkészületi munkát, de van, amikor nem. És akkor ott állunk a színpadon: „te figyelj, most mért menjen oda hozzá, semmi értelme. Hát figyelj, azért menj oda hozzá, mert azt írja, hogy oda megy hozzá”. Természetesen ez nagyon lebutított, ennél bonyolultabbak a munkafolyamatok, de mégis, gyakran...

- Ezt meg merik ilyen egyenesen mondani: „nekem fogalmam sincs, oda van írva”?

- De, de de. Mert előbb-utóbb muszáj szembenézni a valóságokkal, hogy bizonyos dolgokat nem tudunk. De ez meg nem jó így.

- Na de egy pillanat. Azért nem lehet hálás dolog olyan színésszel dolgozni rendezőként, aki maga is rendező. Mert, hogyha magára nézek, én rendezem magát, és lejátszom fejben, hogy maga mit gondolhat rólam most, hogy ezt nem tudom szép rendesen elmagyarázni, vagy okatatolni, akkor én biztos, hogy legközelebb próbálom elkerülni, nem így van ez?

- Nem tudom, hogy hogy van. Én...

- Ez nyilván így van, mert ha minden este játszik, akkor magát nem akarják elkerülni.

- Nem, nem is az. Mert a konfliktus klassz dolog, amikor ilyen szakmai. Tehát, ugyanúgy, mint ahogy én imádom a Steve Jobs történetet, aki mindenféle szirszarba bele tudott kötni, és megbolondultak tőle.

- Én is imádtam a történetet, de nem szerettem volna az alkalmazottja lenni.

- Én se akartam volna az alkalmazottja lenni, de mégiscsak nagy példája annak, hogy megfelelő megszállottsággal és igényességgel tényleg létre lehet hozni elképesztő jó cuccokat.

- És maga tudja ezt a megszállottságot előhúzni magából?

- Igen, igen, igen, akkor tudom. Azért vagyok nagyon nehéz a rendezéssel, mert nekem több idő kell, hogy előkészüljek, nem tanult foglalkozásom. Meg nagyon ritkán jutok hozzá, ez is egy nehéz ügy, mert mindenhol azt mondják, hogy „figyelj Tibi ne gyere ide rendezni, de gyere játszani, rendezni nem, mert azt nem lehet tudni, hogy annak mi a vége. Tehát az nem állta ki az idő próbáját. Ezért úgy kicsikét huzigálják a szájukat. De ugyanakkor nekem nagyon nehéz fölkészülni, mert hol van nekem két hónapom arra, hogy előkészüljek egy példánnyal. De nagyon igyekszem.

- Nagyon izgalmasan mesélte ezt a példányosdit, hogy szerintem meghallják, megkívánják és meg fogják hívni.

- Igen, igen, úgy megkívángatják, de persze idő, meg macera, nehéz ügy.

- Jutott eszembe az, hogy a szöveg magának mennyire fontos. Az Elsötétítés című Spiró darabban, ami hát olyan szövegsűrűségű dolog, hogy amikor én azt láttam, arra gondoltam, hogy hát egyrészt lenyűgöző az egész úgy, ahogy van, mert fantasztikus, úgyhogy mindenkinek mondom, hogy húzzon és menjen a Rózsavölgyi Szalonba, most lehet, és nézzék meg. A feldolgozott probléma is sajnos olyan, ami ismerősen cseng a fülnek mostanában, aminek nem kéne így lennie. Ennyit mondanék, de csak a szöveget akartam szóba hozni igazából, hogy ezt a figurát, ezt a mennyiségű szöveget nagy élvezet volt a maga fajtának megcsinálnia?

- Nagyon. Például ott ez egy olyan történet volt, ahol nagyon-nagyon pici igényem támadt arra, hogy belebeszéljek abba, hogy mit mondunk. Irgalmatlan jól van megírva, csodálatos nyelven van megírva. Marton László rendezte, ő már másodszor rendezte.

- Igen, én a Pesti Színházban láttam, azt is szerintem ő rendezte.

- Igen, azt is ő rendezte, tehát ő többszörösen birtokában volt az anyagnak. Radnóti Zsuzsa volt a dramaturgja, és a Spiró teljesen szabad kezet adott nekik, nekünk, hogy mit csináljunk, de ott nem volt erre szükség, mert annyira pontos, és annyira nagyszerű nyelven van megírva az egész történet. Például ugyancsak a Rózsavölgyiben megy a Napfény kettőnknek, amit Sipos Verával játszunk. Egy francia bulvárdarab, ami nagyon nagy és hosszú, több felvonásos izéből lett egy másfél órás anyag, nagyon komoly hozzányúlással. Irtó élvezetes volt maga a munka. „Ez, hogy itt most kapjon egy babát, ennek van-e értelme? Nincs értelme?” Nem is érdemes a részleteibe belemenni, de ott például a fele maradt meg a szövegnek.

- És maga jól bírja azt, hogy olyan kicsi térben szuszognak egymás nyakába a nézőkkel? Mert én igazából nem vonzódom nagyon az ilyen típusú színházhoz.

- Mint a Rózsavölgyi?

- Hát, hogy kicsi, nemcsak a Rózsavölgyi. Tehát ott az általam nagyon kedvelt egyébként, és nagyon szívesen nézett kísérleti színházaknál is nagyon sokszor van az, hogy ha így akarnám, megérinthetném a színészt, és az nekem egy kicsit sok. De bocsánat.

- Igen, de van, aki szereti.

- Az mindegy, hogy nekem milyen, de hogy játszani egy ilyenben, hogy megnézheti a nézőt, hogy milyen harisnyanadrág van rajta, az jó?

- Mondjuk úgy, hogy nem baj.

- Nem befolyásol?

- Egy kicsit igen, mert vannak nézők a Rózsavölgyiben és mindenhol, akik olyan fáradtan érkeznek a színházba, hogy becsukódik a szemük, és előrebillen a fejük. Az embernek azt iktatnia kell valahol a nagy belső rendszerben, hogy...

-... és megállja, hogy ne üsse meg!

- Nem az, hogy ne üsse meg, őneki aludni is joga van a színházban. Ő jegyet vett oda, én pedig oda mentem, hogy a jegyek megvevőinek odaadjam azt, amit tudok aznap este.

- Magában van annyi altruizmus, hogy ilyenkor se nem lesz öngyilkos, se nem üti meg? Tehát, hogy az a két véglet, amit hangulatilag előidéz - egy néző, aki szembealussza a színészt.

- Nem, nem, nem. Pedig ki kell raknom természetesen, és nem hordozhatja a színdarab további része ezt az élményt, nem is hordozza. De, hát ez kialakul a színészekben, mint ahogy a mobiltelefon ellenére is tudunk tovább játszani , mint ahogy a zörgős-zacskós cukorka-eszegetős nézők ellenére is tartunk előadást.

- De azok mind maguknál vannak, az alvó, az meg azt mutatja, hogy én nem vagyok elég ahhoz, hogy ébren tartsam.

- Igen, ezt is mutatja, de miután tudom huszonöt év munkájából, hogy általában azt a nézők szeretik, amit én kínálok nekik, ezért nem fogok kiszaladni és kivetni magam az ikszedik emeletről. Hanem értelemszerűen része a foglalkozásunknak az, hogy van benne ilyen, amikor őt vagy nem érdekli, vagy nagyon fáradt, vagy bármi történhetett.

- Nagyon tetszik ez nekem, hogy ilyen megengedő, és egyébként meg magabiztos. Nemcsak megengedő, merthogy tudja, hogy van benne huszonöt év, és nem magán múlik.

- Az adott pillanatban ővele nem...

- Én nagyon dühös tudnék lenni, amikor éppen ezt az interjút hallgatják, és ott szuszognak, azt nem bírnám. Pedig nyilván...

- Ez például része annak, amiről az elején beszélgettünk, hogy ahhoz, hogy az ember bizonyos rendben tudjon lenni, ahhoz csökkentenie kell a kívülről való visszaigazolásokra való igényét. Lehet, hogy ez megint filozófia és fölemeli a mutatóujját, de minél kevesebb visszaigazolásra kell, hogy igényem legyen, részben mert nagyon hamisak tudnak lenni, részben mert nem függhetek attól, hogyan reagál a külvilág. Természetes, hogy része vagyok a külvilágnak, nagyon érdekel, hogy a többi emberrel hogyan tudok együttműködni, de nagyon-nagyon kell, hogy érdekeljen a saját belső erőimnek a működése. És akkor nem ugrok ki, meg nem verekszem.

- De nem a külvilágból építkezik? Belülről építkezik, - hogy én is valami vérfagyasztót kérdezzek?

- Erre nem tudok válaszolni, hogy érti ezt?

- Azt gondoltam, hogy a színész összeszedegeti azt, hogy nekem milyen gesztusaim vannak, a Brigittának odakint, meg a férfiaknak, mondjuk inkább. És, hogy ebből lesz majd a következő darabban a felkacagása, vagy bármije.

- Igen, van ilyen, és az ember gyűjt, de ez egy ösztönös mellékmunka. A saját alakjaim a saját felfedezéseim, és a rendezővel, a partnerekkel való közös felfedezéseknek az élményei. Tehát nem jut eszembe akkor konkrétan, hogy úristen, láttam egy embert a metrón, aki így, meg így viselkedett. De valahol, az állandó figyelésben – ez is egy jó része a dolognak, hogy mindig kell figyelni – ezek begyűjtődnek. Ezt hívta Ruszt annakidején gereblyézésnek, amikor az ember elkezd próbálni Meg a Gothár azt mondja, hogy „minden oda súg”. Ha egy konkrét alakot az ember elkezd próbálni, aki ilyen, vagy olyan, akkor egyszer csak észreveszi, hogy ilyenek, meg olyanok az emberek. Észreveszi ezeket az utcán, maga körül.

- Tényleg, ha én veszek egy autót, akkor az ugyanolyan autókat kezdem el észrevenni.

- Ha az embernek kicsi gyereke van, akkor millió babakocsis jön. És amikor katona voltam, mindenki katona volt. Ugyanígy működik, automatikusan elkezd kiválasztani az agy, minden döntés így működik egyébként. Egy csomó úgynevezett heurisztikák vannak, hogy mik azok a felismerések és rátalálások, hogyan történnek ezek az agyban. Borzasztó jól vezethető az emberi agy.
Volt egy csodálatos trükk, a Vágóval csinálták meg, aki híres materialista. Csinált vele egy ember egy nagyszerű trükköt, hogy behívta egy stúdióba, és azt mondta, hogy István, te híres utazó vagy, írjál föl öt betűt, gondolj egy országra a 160 valahány ország közül, ahol te valaha voltál, és írjál föl öt betűt. Abból az öt betűből ki fogom találni, hogy melyik országra gondoltál. Fölírta Vágó az öt betűt, - a YouTube-on megnézheted – az ország, amire gondoltál, Madagaszkár. És a Vágó ott ült elhűlten, hogy-hogy! De az semmi, nézd meg a dobozt, amit kaptál. Kapott egy bort. Fölnyitotta, kivette a bort, és a fába bele volt marva, hogy Madagaszkár. Tehát azelőtt tudták már az egészet, hogy bejött volna a stúdióba. Utána megmutatták részleteiben – amit most nem akarok lelőni -, hogy milyen úgynevezett (ezt úgy hívja a pszichológia, hogy előfeszítés) ilyen előfeszítő ingereket kapott a Vágó, hogy mire beér abba az ekkora kis kutricába, már ne tudjon másra gondolni.

- Hát, ez nagyon izgalmas. Na, akkor most felfedem magamat, hogy miért írtam voltaképpen ide a hallgatóknak, - mert magának nem lesz nagyon meglepő a történet -, hogy van nekünk egy közös barátunk, de erről nem tudtam, hogy közös barátunk, úgy hívják, hogy John Forgách, vagy Forgách Jóska. Ő egy – simán mondhatjuk, hogy – világhírű szociálpszichológus, Ausztráliában él, és az élete felét egyébként Magyarországon tölti, mert amikor éppen nem tanít, nincsenek kurzusai, akkor eljön ide, és minden színházat megnéz, és minden könyvet elolvas, ami éppen fontos, és mindenről van véleménye. Ő mondta nekem a minap, hogy miért nem beszélgetek magával. És akkor mondtam, hogy jó, de miért kéne. És olyan étvágyat csinált három másodperc alatt, merthogy elmondta, hogy szerinte miért kéne. Most már kezdem megérteni, hogy maga miért tartja a barátságot Forgács úrral, merthogy a szociálpszichológia, vagy a pszichológia az erősen benne van a maga érdeklődési körében, tágabb érdeklődései körében. Nem?

- Igen, noha a Forgách Jóskával való barátság elsősorban nagy beszélgetések mentén kezdődött. Találkoztunk egy társaságban, és ő látta az Emberbarátot, ami régen a Budapesti Kamarában ment, és nekem az egyik kedvenc alakom volt. Egy Philip nevű igazi filantróp, aki tökéletesen megbénul a maga emberszeretetével és mindenki azt mondja, hogy sajnos te egy hülye vagy és nem lehet veled együtt élni és kibírhatatlan vagy. Erről kezdtünk el beszélgetni és utána, miután a Forgách szintén – ugye hatvan valahány éves a Jóska, de -őrületesen érdeklődő és ez a kíváncsiság hozott minket össze. Mert őt nagyon érdekelte, hogy én hogy gondolkodom, engem nagyon érdekelt, hogy ő hogy gondolkodik, ráadásul ő egy nagyon masszív vitapartner. Mi alapvetően különbözőképpen élünk, és különbözőképpen látjuk a világot, de borzasztó kíváncsian arra, hogy a másik miért úgy van, ahogy van. Hosszú-hosszú órákat, napokat, heteket beszélgettünk végig, és most már ez így tart, amikor ő itthon van, mindig ez folytatódik, ennek a kíváncsiságnak a talaján. A dolognak a pszichológiai része az nekem külön adomány, de ha ő vegyészmérnök lenne, vagy atomfizikus, akkor is nagyon jókat beszélgetnénk, mert az is nagyon érdekelne. De, hogy ennek a pszichológiai része csak azért nagyon érdekes, mert minden, amit én... - mert én nem materiálisan gondolkodok, amennyire csak erre lehetőségem van.

- Ez nem látszik!

- Nem baj, de hát különben sem kell egy ilyen nagy plakátot viselni az embernek a fején, hogy hogy van az ő...

- Ez azért nem annyira hülye közbevetés, mint amennyire elsőre megítélné, hanem azt mondanám, hogy azért most már majdnem egy órája beszélgetünk, eddigre ki szokott derülni ilyesmi.

- Nem, mert a gondolkodás mindig zavarba ejtő, mert a gondolkodás úgy tűnik – és itt alapvető eltérésem van -, hogy a gondolkodás hideg agyi folyamat, és a szív vad érzelmeivel valamilyen ellenpólust képvisel. Ez nem így van. Ezt teljesen komplexnek gondolom, a gondolkodás épp olyan forró, sőt mondhatnám erotikus munka, mint a szívnek a bizonyos működései, és a szív is tud ugyanolyan hideg lenni, mint ahogy feltételezzük, hogy a gondolatok.

- És hogy jutottunk ide?

- Mert azt mondja, hogy nem látszik rajtam, hogy én nem materiálisan nézem a világot. Mert én így nézem, és a Forgách meg nagyon materialista.

- Én pont ezt szeretem benne.

- Így aztán messzemenő – nem azt mondom, hogy késhegyig menő -, de nagyon nagy beszélgetéseink vannak arról, hogy hogyan van a világ, és mi hogy tudunk abban lenni.

- Aha. Nem kell menni, nem kell menni! Nagyon jó, ahogy maga a tarkójával is lát, és a kolléganőm azt intette, hogy egy percünk van még hátra. Ebben az egy percben – ha jól gazdálkodom, ez ilyenkor kamu az egy perc, az több perc egy kicsit, hiába nézel rám akárhogy Brigitta, tehát akkor van vége, amikor úgy érezzük, hogy vége van!
Azt akartam mondani, hogy mindaz, hogy láthatóan élvezi a munkáját és élvezi az életet, és egy kicsit többet filmezhetne, ezek jönnek le megfejhető, vagy információs tartalomként ebből a beszélgetésből. Ugyanakkor meg az is van, hogy nagyon jópofán, ilyen sokféle módon éli meg a hétköznapjait. És volt valami könyv, amiben megjelent maga, és ezzel az erotikus – szíves nem tudom micsodával felkínált egy lehetőséget: a személyes életében tökéletesen jól van? Nem akarom megkérdezni, hány gyereke van és hány felesége, mert az ennek a műsornak nem a fazonja, hanem, hogy ezzel az egész elfoglaltságheggyel, amit a Radnótiból való eljövetel, a Tháliába való átmenetel, meg aztán nem is tudom, hogy oda van-e beiratkozva, mert annyiféle helyen játszik. Ezzel így jól elrendezte az életét?


- Amikor a Radnótiban voltam, akkor is jól volt elrendezve az életem, pontosabban akkor is állandó munka alatt voltam az ügyben, hogy jól legyen elrendezve az életem. Nem, nem, nem. Az egyszerűen ízlésbeli differencia volt. Elvált a Radnóti Színház és az én személyes elvárás-rendszerem. Azok különbözővé váltak, és ezért egy idő után el kellett jönnöm. Még megpróbáltam összehozni és beszélgetni ezeket, és aztán láttam, hogy erre nincs szükség. És akkor eljöttem.

- Van másik színház, ahova így szívből akart volna bekerülni? A Katona, vagy a régi Nemzeti, vagy az Örkény, tehát vannak ilyen stilárisan létező színházak. Volt ilyen álma?

- Nincs. Nem. Én nagyon-nagyon boldog vagyok ezzel, hogy ennyi helyen vagyok, mert...

-... szeret nem tartozni sehova igazán?

- Ja, és ez nagyon érdekes dolog, igen, amit most így utolsó pillanatban... Ez az egész tulajdonképpen a szabadság felé való törekvés. Amiről egész idáig beszélgettünk. És ez része annak is, hogy nagyon jól érzem magam így, hogy hat színházban dolgozhatok.

- Köszönöm szépen, hogy itt volt, Szervét Tibort hallották.
Árva Brigittával és Józsa Péterrel készítettük a műsort, viszonthallásra!

http://www.klubradio.hu/index.php?id=207
Az interjút a rádióadás alapján lejegyezte: Baráth Mari
Fotó: Grnák László