TóCsa: Szervét Tibor és Lengyel Ferenc: „Kevés a mondanivalónk, mégis folyamatosan beszélünk”
Nők Lapja Café - Szabadidő, 2015.01.19.

TóCsa: - Két erős személyiség esik egymásnak a Parkoló című új magyar filmben. A tét eleinte nevetségesen kicsi: a dúsgazdag vállalkozó mindenáron meg akarja szerezni magának a kiszemelt parkolóhelyet, de a parkolóőr ezt nem hagyja. A kicsinyes tét élet-halál harccá válik, én pedig a két ellenséget alakító Lengyel Ferenccel és Szervét Tiborral ültem le beszélgetni, csöppet sem ellenséges hangulatban.

- A filmbéli parkoló egy elég lepukkant hely, a filmben mégis egyfajta idealizált, nyugodt, szinte tökéletes világként jelenik meg. Létezik olyan hely az életükben, ahol meg tudják találni a lelki nyugalmukat?


L. F.: Otthon például rendkívül jól érzem magam. (Nevet.) Lehet ez egy tárgy, egy eszköz vagy egy szoba, amit az ember teljesen a magáénak érez, és azt gondolja, hogy vele otthon van, ezért megóvja. Olyan ez, mint egy virág, amit minden reggel meglocsolok, mert hozzám tartozik. A filmben ebbe a világba valaki szándékosan belegyalogol. Porszem kerül a gépezetbe.

Sz. T.: Az ember a maga teremtette környezetben és a maga teremtette kapcsolatokban rengeteget csalódik. Folyamatosan szembesülni kell a kudarcokkal. Engem nagyon érdekel egy olyan belső állapot, a léleknek és a szellemnek egy olyanfajta stabilitása, ami nem függ a környezetemtől és a külvilágtól, viszont állandóan otthon vagyok benne. Ez talán nagyon lila, de ettől még ezt tudom erre válaszolni.

- És a nyugalmukból mivel lehet önöket a legkönnyebben kizökkenteni? Hol található az Achilles-sarkuk?

L. F.: Az igazságtalanságot és a szándékos gonoszkodást nehezen tudom tolerálni. Amikor a gonosz tett mögött nincs is igazi megélhetési érdek.

- A színészek között ez gyakran előfordul?

L. F.: Azt hiszem, igen.

Sz. T.:. Régebben borzasztó ingerlékeny voltam. Élt bennem egy kép magamról, mely szerint teli voltam fantasztikus igazságokkal, amiket sose tudtam megosztani a sok tévesen látó, rosszul gondolkodó alakkal; őrület, senki se érti, milyen jókat gondolok. Egy szerencsés pillanatban, egy nagy kudarc segítségével aztán rájöttem, hogy ez nem így van, és én is rengetegszer tévedek. Ezen eltöprengtem, és próbáltam változtatni. Ma már kevesebb dologgal lehet felidegesíteni, de a rosszindulatú butaság és a kivételezettség azért még ezek közé tartozik. Egy apróságot mondok példaként: amikor a luxus BMW a buszsávban megy.

- Míg a Légiós egy hallgatag figura, addig Imre hozzá képest sokat beszél. A sok szöveg segíti a karakterformálást?

L. F.: Szándék volt, hogy minél kevesebbet beszéljenek. Divat lett, hogy locsognak az emberek. Kevés a mondanivalónk, mégis folyamatosan beszélünk. A lényeg úgyis a kevés szóban, vagy a ki nem mondott szavakban van. Mindig a mögött vannak a lényeges dolgok, amiket elhallgatunk. Az elhallgatott dolgokat színészként nagyon jó eljátszani. Cél is, hogy idáig eljussunk.

Sz. T.: Minden létező szövegnek – a színházban is – a nagy nehézsége az, hogy az ember hosszú ideig nem lát mögé. Azt gondolja, hogy a történet vagy a pillanat azonos azzal, ami ki van mondva. Például szerelmesen nézve, szerelmes intonációval, szerelmes pulóverben, szerelmes fél térden azt mondjuk, „szeretlek”. Csakhogy ez maga a közhely. Az első olvasat mindig tévedés. Nincs benne semmi érdekes. De csak úgy lehet meghaladni, ha nagyon sokszor nekiállunk a szövegnek, és túlkínlódjuk magunkat az első olvasatokon. Jó volt kifejezetten sokat foglalkozni Imre mondandójával úgy, hogy a segítségével kirajzolódjon maga az alak. Számomra nagyon érdekes különbség rajzolódott ki a két ember között. A Légiósnak nincs semmije, de van neki emberi tartománya, míg Imrének mindene megvan, csak pont emberi tartománya nincsen. Az valahol elveszett a nagy sikerek közepette.

- Ugyan mindkettejüknek akad filmes múltjuk, de ennyire abszolút főszerepben először láthatjuk önöket. A nagyobb szerep más színészi hozzáállást igényel, mint a mellékszerepek?

L. F.: A felvételek előtt próbáltunk közel tíz napot, és amikor már tudtuk, pontosan kit fogunk játszani, már volt alkalmunk rákészülni a figurára. Miután kitaláltam, hogy ez az ember mit csinál, elkezdtem magam hajszolni reggel ötös kelésekkel és piszok sokat futni, mintha csak egy kiképzésen lettem volna. Ezt senki nem kérte tőlem, de engem érdekelt, milyen lehet ezen átesni. Miklauzic Bence megkérdezte tőlem, hogy milyen hangszeren játszom. Ugyan semmilyenen, de rávágtam, hogy basszusgitáron, ezért a szerep kedvéért el kellett kezdenem basszusgitáron tanulni. Kaptam is a születésnapomra a film befejezése után egy basszusgitárt a családomtól. (Nevet.)

- Használja azóta is?

L. F. Igen. Kaptam erősítőt is, szóval felteszem a fülest, senkit nem zavarok a családban, és magamban pengetgetek.

Sz. T.: A forgatás előtt nyaralni voltam, vittem magammal a forgatókönyvet, és mielőtt még bárki felkelt volna, én kimentem a kertbe és tanultam. Csodaszép és nagyon türelmes fák vettek körül, szépen hallgatták, ahogy mondom a szöveget, és elképzelem a különböző reakciókat és helyzeteket. Heteken át tart, hogy a szöveg tartalma valamennyire megmutassa nekem, hogy ki is az, aki ezeket mondja. Ha erre az ember csak a forgatáson akar rájönni, akkor nagy valószínűséggel jönnek azok a közhelyek, amiről az előbb beszéltem.

L. F.: Az, hogy az ember epizód- vagy főszerepet játszik, nem sokban számít, csak a főszerep időben hosszabb. Ami még jó, hogy a főszerepeknek nagyobb az íve, amit be lehet járni. Nagyon sok filmrendező esik abba a hibába, hogy csak azt mondja, te csak álljál oda és mondd el a szöveged. A semmit a legnehezebb ábrázolni, mert ha az ember valóban nem gondol semmire és nem csinál semmit, az a vásznon is semmi lesz. A semmi mögé mindig kell tenni állapotot, érzelmet és gondolatot. Sokszor van úgy, hogy az eszközeivel a színész nem csinál semmit, de a tekintetében mégis látjuk, mi zajlik benne.

- A mellékszerepeikre is ilyen intenzíven szoktak készülni?

Sz. T.: A szerep tartalmától függ. Vannak szerepek, amik nem szólnak semmiről. Szokás mondani, hogy nincs rossz szerep, csak rossz színész, pedig léteznek vacak szerepek. Az a rossz szerep, aminek igazából nincs köze a történethez. Csak azért van ott, hogy rajta keresztül a hőssel valami történjen, de neki magának nincsen története. Ezekkel a szerepekkel nincs mit csinálni. Ha nagyon erőszakoskodik egy színész, akkor meg lehet próbálni kiragyogni a karból, ahogy Molnár Ferenc írja, de ez meg gyakran egy marhaság lesz, mert a darab egészének a rovására mehet. Jó esetben viszont a kis szerepeknek ugyanolyan tartalma tud lenni, csak egyrészt nehezebb képviselni őket, mert kevés időnk van rá, másrészt sokszor mellékesnek is szoktuk tekinteni őket, mert a többség úgyis a fő szálra összpontosít.

L. F.: Nem csak mi próbáltunk sokat Tiborral ketten, hanem a mellékszereplők, Pokorny Lia, Rajkai Zoli, de még a kisgyereket játszó Miklauzic Soma is. Egy hónapon át gyakorlatilag Simon színészpedagógusa voltam. Nem volt egyszerű, mivel azt kellett eljátszania, hogy milyen egy alkoholista apa mellett felnőni. Ezt nem lehetett megoldani csak úgy, felkészülés nélkül.

- Mi volt a legextrémebb dolog, amit a karrierjük során valaha egy szerep kedvéért felkészüléskor megtettek?

Sz. T.: A hőskorban játszottam egy angol szerző Lear-parafrázisát, és ez a Lear látja a saját lányait felboncolva. Fogtam magam és megkértem egy orvostan-hallgató ismerősömet, és becsempészettem magam vele egy boncolásra,ami az életem egyik legnagyobb élménye lett. A biológiaórákon valahogy nem sikerült megtanulnom, milyen fantasztikus komplexitás, micsoda varázslatos, felfoghatatlan valami az emberi test. Nagyon nagy tisztelet – mondhatnám, áhítat – ébredt bennem az emberi test csodálatossága iránt.

L. F.: Egyszer én is voltam boncoláson, de bennem inkább az ragadt meg, ahogy az emberi test tárggyá válik ebben a helyzetben. Amúgy Gothár Tanúvallomásában játszottam egyszer hajléktalant, amiért megnövesztettem a szakállamat, bekormozták a bőrömet, és így mászkáltam a Nyugati pályaudvar környékén. A metrókijárat mellett egy vackot csináltam magamnak, és teljesen úgy kezeltek az emberek, mint aki oda tartozik. Amikor aztán jött a felvétel, a Czukor Balázsnak az volt a dolga, hogy aktatáskával fejbe vágjon. Ez megtörtént, de ott ültek a közelben az igazi homelessek, és felpattantak, hogy „A tesót ne bántsátok!”.

http://www.nlcafe.hu/szabadido/20150119/szervet-tibor-es-lengyel-ferenc-interju/



Fotó: Company Hungary