Víg György: A humor, a tisztesség és a szabadság erejéről
Ridikül Magazin, 2015.03. május. p.56-59.

Ridikül Magazin: - Szervét Tibor napjaink egyik vezető férfi színésze. Beskatulyázhatatlan művész, aki ugyanolyan hiteles a habkönnyű vígjátékok hősszerelmeseként, mint amikor lecsúszott Csehov figurát vagy multimilliomos gonoszt alakít. Megszenvedett a szabadságáért, és régóta tudja: élni és alkotni is csak tisztességesen lehet.

- Nemrég mutatták be a Parkoló című filmet, amiben az egyik főszerepet alakítja. Hogyan ajánlaná ezt a filmet, miért szeretett benne játszani?

Szervét Tibor: - Van egy ember, aki képes minden akadályt legyőzni azért, hogy egy vicik-vacak ügyben bizonyíthassa az igazát. Az igazát, a hatalmát, azt, hogy maga alá tud gyűrni bárkit, mert van hozzá hatalma, pénze és erre forgó eszejárása. Ezt a férfit én játszom a filmben. Az ellenoldalon pedig ott egy másik nagyon masszív és konzekvens személy, a Légiós, Lengyel Feri alakításában. Erős történet, ez nagyon tetszett a forgatókönyvben, és az is, amit a rendező, Miklauzic Bence a színészi játékról gondolt. Nagy munka volt, ritkán lehet ilyen filmes szerephez jutni.

- Olvastam olyat is, hogy Szervét Tibor sikerszerepei azért sikerültek kiválóan, mert a megformálásukhoz elég volt önmagát adnia.

Szervét Tibor: - Érdekes módon egymástól nagyon messze eső figurákat soroltak ide különböző barátaim. A büdös, alkoholista, trágyarugdaló Asztrovot a Ványa bácsiban, az öregedő nőcsábász Don Tomaot az Anconai szerelmesekben vagy a furcsán szorongó, nagyon sok szeretettel nagyon igyekvő Philipet az Emberbarátban. Egyik sem én voltam, de minddel szívesen és jó szimbiózisban éltem. A Parkolóban megformált Imre szintén nem én vagyok, persze, de bennem is, mint mindannyiunkban, van hajlam arra, hogy lényegtelen ügyek kapcsán is megmutassam, van olyan szemétdomb, amin én uralkodom.

- Tavaly átszerződött a Radnótiból a Tháliába. Az első darab, amit ott próbálni kezdett a Hőstenor című amerikai vígjáték címszerepe volt. Jó döntés volt?

- Akkor is elmondtam, és ma is elmondom, mekkora öröm számomra, hogy kiváló régi kollégáimmal játszhatom együtt. Hallatlan profi, jó tempókkal, a vígjátékban életbe vágó ritmusérzékkel, „poénlövő” készséggel rendelkező társakkal. Ez az előadás a bohózati műfajban nagyon jól sikerült produkció, a nézők nagyon szeretik. Így aztán játszani is nagyon jó ebben a társulatban.

- Mit gondol arról, hogy a nézők ma azért mennek színházba, hogy megfeledkezhessenek a hétköznapi gondjaikról?

- Ez mindig így volt. Még a nagy klasszikus korszakban – legalábbis amire ma már úgy tekintünk vissza -, a hetvenes évek színházi csodáinak idején is. Egy sor emlékezetes és sikeres előadás született akkoriban, amit szerencsére rengetegen láttak, egyrészt, mert valóban jók voltak, másrészt pedig a mainál sokkal szerényebb kínálati oldal létezett. Azóta megváltozott a világ, amivel a színháznak is szembe kell néznie. A vidám darabokra persze ma is szívesen eljönnek, ég akkor is, ha azok történetesen nincsenek olyan nagyon jól megírva, megrendezve és eljátszva. Egy masszívabb történetre elvben kevésbé vevő a néző, de tapasztalatból tudom, hogy a közönségnek ugyanúgy igénye van az ilyen élményekre is, mint a színdarab íróinak, a rendezőknek és a színészeknek.

- Ezek szerint félreértés, hogy csak zenés vígjátékokra lehet biztos bevételt alapozni?

- Túlzottnak tartom a színházcsinálók rettegését a komolyabb előadásoktól. Nekem évek óta az a mániám, hogy bátran lehet mély és komoly történeteket színpadra állítani, ha azok jól vannak megírva, rendezve és eljátszva. És azt sem szabad elfelejteni, hogy a rendezők és színházigazgatók is ugyanabban a világban, ugyanabban a társadalomban élnek, mint a nézők. Ők is vágynak arra, hogy inkább szórakoztassanak. Ez a dolog másik oldala. Most itt tart az inga, majd vissza fog lengeni Ott vannak Pintér Béla társulatának az előadásai. Ezek bizony még a humoros pillanataikban is kegyetlenek, szívszorító iróniával teljes, brutálisan őszinte előadások, amiket nem lehet levenni a színlapról, annyira szeretik őket a nézők. Pedig ott is kétszáz ember ül esténként.

- Mivel tölti az idejét, amikor nem próbál vagy játszik?

- A barátaimmal és a családommal vagyok, angolt tanulok, sportolgatok, moziba megyek, időnként színházba. Pont azzal szórakozom, amivel mindenki.

- Kik a barátai?

- Írjunk egy listát?

- Inkább az érdekelne, honnan toborozza a barátait?

- A régi Móricz Zsigmond gimnáziumba jártam, amit ma már Baár-Madas néven ismernek. Ott született néhány máig tartó, nagyszerű barátságom. De azóta is lettek barátaim, akik különböző, néha váratlan módon érkeztek az életembe. Meg a közelmúltban is, pedig ebben a hajlott korban már nem nagyon szokott az ember rendes barátságot kötni. Nekem szerencsém volt, mert ez is megadatott.

- Milyenek a barátai?

- Kíváncsi, értelmes, gondolkodó emberek, általában príma humorral, mert nagyon fontos együtt nevetni. Majdnem mindegyikük szeret társasjátékozni. Már a gimnáziumi barátaim gyerekeit is a barátaim közé számítom, hiszen gyakran előfordul, hogy együtt „mulatérozunk”.

- A fia is felnőtt lassan.

- Húszéves. Csak jelzem, hogy az interjúkban nem szoktam a családomról beszélni.

- Azért jutott eszembe, mert említette a barátai gyerekeit.

- Ők már lassan harminc felé járnak. De jogos az összehasonlítás, hiszen a fiam is nagyon klassz baráttá vált, így az évek során.

- Említette a sportot. Továbbra is aikidózik és lovagol?

- Az aikidót három éve, a lovaglást valamivel régebben hagytam el. Az előbbit azért, mert nem tudtam rendszeresen részt venni az edzéseken. A lovaglással pedig az történt, hogy elkezdtem félni. Leginkább attól, hogy mi lesz este a színházban, ha leesek. Így nagyon nem jó lovagolni. Eljárok kocogni vagy biciklizni, és jógázom.

- A jógának melyik válfaját gyakorolja?

- Az astanga jógát. Találtam egy indiai mestert, aki ezt a jógát tanítja. Rishikeshből való. Azt mondják, akik onnan származnak, hogy az a jóga őshazája. Biztos mondják más helyekről is ugyanezt, akik máshová valósiak. Egyébként ezt a mestert is egy volt gimnáziumi osztálytársamnak köszönhetem.

- Mit szeret a jógában?

- Egyebek között azt, hogy szöges ellentétben áll mindazzal, amit a nyugati fogyasztói civilizáció állít. Azt kéri, hogy ne kényeztesd túl a tested, sőt állítsd olyan nehéz feladatok elé, mint amiket az ászanák – jógagyakorlatok – igényelnek. Legyél nagyon kitartó, és keresd a csöndet. A mi életünkben a csönd szinte rémisztővé vált. A jóga viszont kifejezetten tanácsolja, mert a csönd rengeteg kincset, felfedezni valót rejt magában. Ha az ember alkalmas erre, vagy alkalmassá teszi magát rá, akkor ez az ígéret valósággá válik.

- Miért fontos a csend egy színésznek?

- Nemcsak egy színésznek, szerintem minden embernek fontos. Ha valaki megpróbálja száműzni az életéből a csöndet, akkor egy idő múlva eltűnnek a gondolatai. Magáról és a világ dolgairól is.

- Ha az ember felületesen ismeri az életrajzát, azt tapasztalja, hogy fiatal kora óta hajlamos arra, hogy új irányt szabjon az életének. Nem lineárisan, hanem lépcsőzetesen fejlődtek a dolgok az életében. Cegléden született, majd Pestre költöztek, ahol vidéki gyerekként be kellett illeszkednie. Újabb váltásként Budán járt gimnáziumban, megint egy beilleszkedés, ráadásul véletlenül matek tagozatra került, ami ismét kihívást jelentett. Jogot végzett, majd segédszínész lett. Korengedménnyel vették föl a Színművészetire, ahol a fiatal titánok között, felnőtt fejjel kellett bizonyítania, hogy színpadra termett. Innen nézve olyan mintha az élete folyamatos nekirugaszkodások árán épült volt fel.

- Kíváncsi ember vagyok, és ameddig csak lehet, megpróbálok az is maradni. Ez nem is olyan könnyű, hiszen az ember hajlamos arra, hogy sommásan ítélje meg a világot és az embereket. Teleragasztjuk a világot címkékkel, jó rossz, boldog, nem boldog, ilyen vagy olyan, és szép lassan már minden eltakarnak a címkék, nem is tudjuk, mi van mögöttük. Én is így nőttem fel, állandó megítélés alatt és állandóan felelni kellett, állandóan jól, mert ha kérdeztem, vagy nem tudtam, az vagy szégyen volt, vagy büntetés követte. Milyen marhaság, nem? Nekem egy csomó kudarc után egyszer csak gyanús lettem, hogy mindig tudom a frankót, de mégse sikerülnek fontos dolgok. Ezzel elég hosszan elvoltam, nagyon nem értettem aztán rájöttem, hogy majdnem mindent rosszul gondolok. Rájöttem, hogy rosszul gondolom saját magamat, a többi embert és az emberek egymáshoz való viszonyát is. Dante így kezdi az Isteni színjátékot: „Az emberélet útjának felén, egy nagy sötétlő erdőbe jutottam, mivel az igaz utat nem lelém. Ó, szörnyű elbeszélni mi van ottan...” Na, ebbe a sötétségbe jutottam el én is. Mondhatnám, hála istennek. Szerintem ebbe a sötétségbe mindenki eljut, csak vagy észreveszi, vagy nem. Vagy bevallja, vagy nem. Sok válság van az életünkben. Vannak nagyok, és kisebbek. Ez az életközepi krízis nekem elég mélyre sikerült. Több szakaszban érkezett, míg rá nem jöttem arra, hogy ez az én életemben sohasem fog elmúlni. Ez magyarázza azt is, amitől az előbb beszélt, Az életem nem lineáris, hanem egymástól látszólag független pontokból, ugrásokból tevődik össze. De mindegyik kellett ahhoz, hogy kialakuljon az, ami most vagyok. Van egy Eckhart Tolle nevű tanító, aki számomra hiteles, és sokat köszönhetek neki. (Ez a tanító-kérdés egyébként nehéz ügy mostanában, amikor már a rejtvényújságban is mindenféle guruk szerepelnek.) Például ő tanítja, hogy óvakodjunk a jelenségek fölcímkézésétől. Ezért nagyon hálás vagyok neki.

- Szeret tanulni?

- Nagyon. Tulajdonképpen mindegy is, hogy mit. Ugyanolyan szívesen tanulnék mondjuk kettlebell gyakorlatokat, mint a dél-olasz nyelvjárást. Az említett Tolle nevű mestertől a gondolkodás nagyon érdekes módját tanulom.

- Úgy tűnik, rátalált egy biztató irány felé vezető belső útra.

- Bízom benne.

- Van ennek az útnak egy magánéleti része, amiről sosem beszél.

- Igaz.

- Pedig sokan kíváncsiak arra, hogy egy ilyen vonzó, mélyen gondolkodó, sikeres férfi miért nem él olyan kapcsolatban, amit mindenki egy irigyelhet.

- Nem biztos, hogy nem élet irigylésre méltó kapcsolatban.

- Csak erről sem beszél egy interjúban?

- Persze, hogy nem!

- Művészként, színészként is a helyén van. Kiváltságos szabadsággal közlekedhet a műfajok, helyszínek, darabok, rendezők között.

- Nagyon hálás is vagyok mindezért.

- Ez olyasmi, amit az ember nem kap, hanem megdolgozott érte.

- Nehéz erre válaszolni. Most így van, lehet, hogy két év múlva másképp lesz.

- Volt idő, amikor nem így volt?

- A pályám elején, amikor óhatatlanul szűkebbek voltak a lehetőségek. Amíg senki sem tudja, hogy létezel, nem is ajánlhatnak munkát. Később viszont szépen és megnyugtatóan alakultak a munka-örömeim.

- A félidős válság idején is?

- A munkával akkor sem volt gond, de nem tudtam, hogy mit csináljak. Sokat játszottam, lelkiismeretesen végeztem a dolgom, csak épp azt vettem észre, hogy nem jól, mert nincs benne örömöm. Volt egy komoly megtorpanásom, amikor fogalmam sem volt arról, hogyan tovább.

- Ezen hogy jutott túl?

- Elmentem öt-hat napra egy kis házba. Azt gondoltam, hogy ott majd szénné gondolkodom magam, ehelyett aludtam. Valószínűleg tizenöt évnyi neurózist és megfelelési vágyat pihent ki a szervezetem. Szépen összeállt, mi is a baj. Kitaláltam, hogyan is kellene ezt az egészet tisztességesebben csinálni. Mindez, mint mondtam, mindez nagyjából tizenöt évvel ezelőtt történt.

- Szeretem, ahogy a tisztesség szót használja. Ez a kifejezés mintha archaikussá vált volna napjainkra.

- Nem. Szerintem mindenki tudja, érzi magáról, hogy tisztességes-e vagy sem. Erről valahogy a lelke mélyén mindenki biztos tudással rendelkezik.

http://ridikulmagazin.hu/cikk-a-humor-a-tisztesseg-es-a-szabadsag-erejerol.htm
Fotó: Pitrolffy Zoltán