Sztankay Ádám: Kétség és katarzis
Szervét Tibor: Sokat változtam

168 óra, 2015. április 20.

A kritika rendre elismeréssel jegyzi meg róla: könnyedebb szerepeit is intellektuális igénnyel formálja meg. Ő maga abban hisz, hogy a színház lényege a katarzis. Az Érdemes Művész tizenhat évad után a Radnóti Színháztól tavaly átszerződött a Tháliához, vendégként pedig más teátrumokban is játszik. A Centrál Színház Jó emberek című előadásában sikeres orvost alakít, aki a proletársorból kikerülve már csak mímeli a szolidaritást.

– A Radnóti Színházban évről évre ön nyerte a közönségdíjat. Mondta nekem egyszer: a publikum talán maguk közül valónak érzi, mivel személyisége híján van a művészi misztikumnak. Beszélt arról is, hogy rendszerető-rendszerező alkat, aki saját fizikai, szellemi kondíciója karbantartása mellett másokra is figyel.

A fegyelmezett életvezetést privát világában és szakmailag is fontosnak tartja, miközben láttam már télvíz idején mopedezni csúcsforgalomban. Távozása a Radnóti Színháztól a tervszerűségére példa, a mopedezés pedig mégiscsak misztikus allűr?

– Nem misztikus az, kicsit sem! A robogó praktikum a városi közlekedés áthidalására. Sokszor nagyon nehéz autóval jönni-menni, és szeretem azt a szabadságot, amit a kis motorom ad. Azt hiszem, általában szeretem a szabadságot. A Radnótiból pedig bizonyos együttállások miatt jöttem el: ott nem volt rám szükség, a Tháliába viszont akkor már évek óta hívtak.

– Miért nem volt szükség önre a Radnótiban?

– Erre Bálint András tud válaszolni.

– Amikor anno, még a Vígből távozott, a Katona József Színház vezetése is hívta. Nem oda ment, mert állítólag nem akart mestereket követni a mesterek által fémjelzett társulatnál. Másfelől a korábbi miskolci sikerei után a Vígszínházban – ahogyan ön is mondta már – nem halmozott sikert sikerre.

– A mesterekkel nem volt baj. Azokban az években egyszerűen nem éreztem képesnek magam arra, hogy tanítvány legyek. Alig jöttem ki a tanítványállapotból. A főiskola után ugyanis elmentem Ruszt Józseffel Szegedre, ugyancsak vele megalapítottuk a Független Színpadot, követtem a mestert nagy szeretettel és lelkesedéssel, a vége mégis csúf szakítás lett. Én igazán a Miskolci Nemzeti Színházban cseperedtem. Tagja voltam egy jó társulatnak, s lassan bízni tudtam abban, hogy jó, amit csinálok.

– A színház lényege kapcsán egyre ritkábban esik szó a katarzis, az értelmet, érzelmeket is áthangolni képes teátrális megrázkódtatás primer élményéről. Nagyobb a hangsúly a társadalmi analízisen.

– Én alapvetően azért mentem a főiskolára, hogy azt a katarzist, amit egy-egy nagy mű kapcsán átélek, megoszthassam a nézőkkel. A katarzis műfaj-függetlenül hozzáférhető, miként a lehetősége el is szúrható. Sem divatos színház, sem rendező, sem komoly szándék nem jelent rá garanciát. Afféle kegyelmi kérdés. De ha mindent megteszünk érte, megtörténhet. Filmes példával élve: az általam nagyra tartott Clint Eastwood Amerikai mesterlövész című filmjében minden adott a katarzishoz, mégis eléggé közepes a végeredmény. Ugyanakkor a Radnótiban játszott Anconai szerelmesekről senki nem gondolta, hogy katartikus lesz. Összességében, a hatvanas-hetvenes évekbeli olasz dalaival mégis nagyon hatott a nézőkre. Akárhova nézek, mindenki azt mondja: neki van igaza, a másik a hülye. Ezt drámainak tartom. Drámai tévedésnek.

– Arra is volt példa, hogy kiállt a pályáról. Londonba ment nyelvet tanulni, színházat nézni, s közben felidézte, miért is műveli a szakmát. Határozott szakmai álláspontok mellett miként eshetett ilyen „szellemi rövidzárlat”?

– Kétségek nélkül nem tudok élni. Másrészt, ha az ember rendkívül sokat játszik, elmosódik annak tudata: amit csinál, az több mint színvonalas kultúripari szolgáltatás. Kicsit le kellett állnom, hogy ismét végiggondoljam, mit is tartok a legfontosabbnak a munkámban. Egyes országokban egyébként kötelezik is bizonyos értelmiségi hivatások művelőit a fél-egy éves szabadságra. Hogy bele ne bolonduljanak a szakmájukba.

– Nem mindig jellemezte kétség. Mesélte, volt idő, amikor csak a maga igazában hitt. Kellemetlen alak lehetett.

– Félő, ma sem vagyok túl kellemes. Pedig sokat változtam, remélem. De ahhoz, hogy az ember önmagát megváltoztassa, nagy eltökéltség és állandó figyelem kell. Szóval igyekszem én árnyaltabban gondolkodni, de még így is kerülök konfliktusba. Nem bántani akarok. Csak szeretem a minőséget. A járművezetéstől az agysebészeten át a színházig.

– Konfliktusai nem járnak egzisztenciális kockázattal?

– Biztosan bátrabbá tesz, hogy öt-hat színházban is játszom vendégként. És talán azt is érezni rajtam, hogy a kritikám mögött nincs személyes hatalmi vágy. Magam is elvárom, hogy őszinték legyenek a munkáimmal kapcsolatban. Ez így normális.

– A Centrál Színház Jó emberek című darabjában sikeres orvost alakít, aki a proletársorból kikerülve már csak mímeli a szolidaritást. Az önérdekű karakter aktuális figura mifelénk. Közéletünk színvonala, a társadalom morális, egzisztenciális szétcsúszása mennyire zavarja?

– Akárhova nézek, mindenki azt mondja: neki van igaza, a másik a hülye. Ezt drámainak tartom. Drámai tévedésnek. Tizenhét éves koromban olvastam Marcus Aurelius visszaemlékezésében: „Miért foglalkozol azzal, hogy másokat megváltoztass, akik nincsenek hatalmadban? Foglalkozz önmagad megváltoztatásával, önmagad felett hatalmad van.” Richard Clark, az amerikai Terrorelhárító Központ vezetője 2004 márciusában azt mondta a Kongresszus előtt: „Örülök a meghallgatásnak, mert így lehetőségem van, hogy bocsánatot kérjek mindenkitől. A kormány cserbenhagyta önöket. Mi, akiknek meg kellett volna önöket védenünk, cserbenhagytuk önöket. Én is.” Majd ha felnőtt emberek lesznek a magyar politikai életben, nálunk is lesz, aki ilyen módon vállalja a felelősséget. És az mindenkinek jobb lesz.

– Bizonyos helyzetekben a színész azért is gerjeszti a katarzist, hogy változást indukáljon a társadalomban.

– A színdarabok révén. Attól én még személyesen lehetek békés messzeségben a közélettől. Volt a környékünkön egy biobolt, ahová sokszor bukósisakkal a fejemen szaladtam be. A kiszolgáló hölgyek mindig kérdezték: „Hogy van?” Azt feleltem: „Minden rendben, csak beugrottam megnézni, mi újság az önök bolygóján.” Utóbb jöttem rá: ez nem is vicc. Lelkem mélyén tényleg így vagyok a közéleti viszonyainkkal.

http://www.168ora.hu/arte/szervet-tibor-central-szinhaz-radnoti-szinhaz-kultura-moral-134685.html
Fotó: Riskó Gáspár