Vendég: Szervét Tibor
Operettslágerek, kulissza-titkok...
Szerkesztő-műsorvezető: Nagy Ibolya

Dankó Rádió – Túl az óperencián, 2016. június 13-19.

Nagy Ibolya műsorvezető: - Kedves hallgatóink, egész héten velünk lesz a Jászai Mari-díjas, Érdemes művész Szervét Tibor.
Mint Sylvia és Elisa, nekem jócskán van közvetlen élményem is színpadi lényéről, humoráról, öniróniájáról. Sok év után jó volt ismét találkoznom, beszélgetnem vele, immár a mikrofonok előtt, és remélem Önök is élvezni fognak minden percet. Előtte jöjjön stílusosan egy bevonulási induló a Budapesti Filharmóniai Társaság zenekara és Kóródi András előadásában,Verdi Aida című operájából.

Nagy szeretettel köszöntöm az MTVA látványstúdiójában kedves vendégünket, Szervét Tibort.


Szervét Tibor: - Szép jó napot kívánok mindenkinek!


- Tibor, mondhatjuk, hogy mindenki ismer kis hazánkban. Budapesten nincs olyan színház lassan, ahol te ne játszanál - kis túlzással. Merre, hol vagy mostanság?

- Pedig most éppen fogyott az általam bejátszott színházak száma, mert a Pinceszínházban szomorúságra, de száz előadás után levettük a Libikókát, amit Verebes István rendezett és Dobó Katával játszottunk kettecskén sok éven keresztül. Nagyon szerettük, a nézők is nagyon szerették, de hát 100, az már mégiscsak egy szakállas szám, és akkor attól megváltunk. Tehát így maradt öt olyan színház, ahol játszom. Ugye a Thália Színház az anyaszínházam, játszom a Madáchban, a Rózsavölgyiben, a Centrálban, illetve a Játékszínben, és szerintem most időrendben mondtam el azoknak a színházaknak a sorrendjét, ahol ezek a felkérések értek.

- Tehát anyaszínházad a Thália Színház, és nem is olyan régen volt, idén volt a második prömiered?

- Itteni második bemutatóm volt. Az idén első bemutatóm a Játékszínben volt, a Virágot Agernonnak című színdarab, amit azért tekintek mélyen és különösen a szívügyemnek, mert egy olyan történettel foglalkozik, ami szerintem rendkívül fontos, hogy a nézőket elkapja és a szívük mélyéig megérintse. Nagyon remélem, hogy ez történik estéről-estére, amikor játsszuk. Másrészt pedig, mert azt én írtam. Ez az első ilyen nagyobb találkozásom egy szöveggel, ilyen nagy befolyással még sosem voltam arra a szövegre, amit játszom.

Műsorvezető: - Mármint fordítottad, és azt átírtad?

- Nem, hanem használtam az angol fordítást. Volt belőle valamilyen magyar átdolgozás, amit sajnos most nem tudom, hogy ki írt, és volt belőle két film. Meg használtam a könyvet is, tehát a cselekmény szempontjából ugye követtem az írónak a történetvezetését. Alapvetően ez egy monológ, egy sérült ember monológja, aki aztán egy operáció által legyőzi a hátrányos milyenségét. A monológ jellegéből fakadóan ez nem igazán színpadi anyag, és ebből jeleneteket és dialógokat és feszültségeket és történeteket és fordulatokat kellett gyártani.

- Régóta dédelgetted ezt a történetet?

- Nem. Nem, ez egy érdekes dolog volt. Mindig kerestem színdarabokat, mert különböző helyeken mindig föl-föl merült, hogy én rendeznék-e. Ahhoz viszont kellett egy terv , amivel az ember odaállít, hogy én szívesen megrendezném A, vagy B, vagy F színdarabot. De nagyon nehéz igazán olyan történetet találni, ami engem is, és vélhetően a nézőket is egyformán érdekel. Az egyik helyen én felvetettem a Virágot Algernonnak történetét, de ott azt mondták, hogy "hát nem, szerintünk ez egy elég régi vágású és kicsit poros történet, úgyhogy talán nem".
A mai napig emlékszem arra a furcsa pillanatra, amikor így beesett a fejembe a Virágot Algernonnak. Tehát nem egy hosszas gondolkodás előzte meg, hanem, püff. És abban a pillanatban valahogy éreztem is, hogy ez fontos valami lesz. A legnagyobb titokban kértem belőle egy példányt, mert tudtam, hogy ezt valahol már játszották. Akkor elkezdtem menni, mint egy titkos küldetés mentén, hogy mi lehet ebből. És tudtam, hogy ez fontos lesz.

- És milyen érdekes, hogy ebből éppen egy musical-változat is született nem is olyan régen itt az Operettszínházban. Ezt te tudtad? Vagy ez egy teljesen más vonal?

- Az egy teljesen más vonal, én is később értesültem arról, hogy ez lesz. A musical egyébként korábbi. Ők egy amerikai musicalt játszanak, amit már nem tudom, hány évvel ezelőtt bemutattak az Off- Broadway-n, vagy a Broadway-n, azt nem tudom, hogy hol. És az Operettszínház ezt játssza. Mi kaptunk jogot az ügynökségtől a Danel Keyes Ügynökségétől egy új adaptáció elkészítésére, és ez az.
Egyébként pedig, csak hogy csatoljam az előzőhöz, én nem is játszani akartam a Charlie-t, tehát én ezt meg akartam rendezni. A Játékszín, amely befogadta az ötletemet, nagyon nyitottan és jókedvűen azt mondta, hogy "gyere és mutasd, hogy mire gondolsz". Azt mondta, hogy "Tibor figyelj, hát írd meg, nagyon örülünk neki, meg is rendezheted, hogyha akarod, de az lenne nekünk a jó, hogyha ezt te játszanád." Ennek részben nagyon megörültem, részben némi bánatossággal azt mondtam, hogy hát akkor már megint nem lesz az, hogy én rendezek előadást, úgy látszik a sors ezt nem nagyon kínálgatja. És fölkértem, vagyis megkerestem Horgas Ádámot, - akinek láttam munkáit, és rendkívül érdekesen és nagyon az én szájízem szerint foglalkozott azokkal az anyagokkal, de mi nem ismertük egymást -, hogy "ezzel a nagy hendikeppel, számos tehertétellel állok ide elébed, én írom, én játszom, van-e kedved?" Akkor megmutattam neki az A variációt, és az tetszett neki. Nagyon jó munka lett, nagyszerű egymásra találás.

- Cegléden születtél, itt jártál iskolába, aztán a jogi egyetemre mentél...

- ... de a gimnáziumot miért hagyjuk ki? Az is tök érdekes volt.

- Azért hagytam ki, mert az előbb említetted éppen a beszélgetés előtt, hogy nem sok mindenre emlékezel, de nyugodtan akkor mesélj sztorikat.

- A budapesti Móricz Zsigmond Gimnáziumba jártam, teljesen véletlenül a matek-tagozatra, valahogy oda sikerült felvenni.

- Meséljél sztorikat ebből az időszakból!

- De védtelen vagyok, pont most meséltem neked a mikrofonon kívül, mielőtt elkezdtük volna, hogy valami hihetetlen precizitással felejtek. Szoktam is mondani, hogy nagyon határozottan és megbízhatóan tudok nem emlékezni semmire se. De, hát ez nyilván azért van, mert annyira sok minden történik az élet napi ügymenetében, folyásában és élményszerűségében, hogy valahogy, a múltbeli rétegeket egyszerűen fossziliává változtatják az agyamban, és nem nagyon tudom életre kelteni. De lassan beérek abba az életkorba, amikor kizárólag a gyerekkoromról fogok tudni mesélni és azt, hogy hova tettem a telefonomat, azt meg nem.

- Na, de a jogi egyetem azért az hogy' jött matek-tagozat után? Illetve közben nem is volt ilyen színházi próbálkozás?

- Nem.

- Matek-tagozat, jogi egyetem. És el is végezted, úgyhogy dr. Szervét Tibor...

- ...dr. Szervét Tibor, igen. Én nagyon lelkiismeretes és jól nevelt legény voltam - gondolom, a kamaszkori őrültségeket leszámítva, vagy talán azt is idevéve, nem tudom már. És miután én a matek-tagozaton nyilvánvalóan meggyőződhettem arról, hogy én semmiképpen nem mehetek fizika- és matek-felvételi irányába, tehát a műszaki egyetem, az orvosi egyetem az kilőve. Viszont a humán szakok jobban álltak, úgy is mint irodalom, főképp. Ezért elmentem a jogra, mert magyar és történelem volt a felvételi. Egy váratlan fordulattal föl is vettek, mert olyan tételeket húztam, hogy abból bárkit fölvettek volna. Mert József Attilát húztam, és József Attilát minden kamasz ismerte abban az időben, a görög demokráciáig pedig mindenki eljutott amikor elkezdett tanulni.
Úgyhogy valahogy sikerült felvételt nyernem, talán így mondanám. És ha már felvételt nyertem, akkor elmentem szépen a végéig. Egyszer, amikor már a diplomáztam, akkor felvételiztem a főiskolára, de kacagva kirúgtak: "Óh, maga jogász, igen? Na akkor mondjon valamit..." és már oda se néztek. Tényleg, kacagva kirúgtak, és még egy alkalommal utána megint kacagva kirúgtak, ugyanúgy hat perc alatt. A harmadik alkalom volt az, amikor már Veszprémből - ahol statisztáltam egy évet - mentem felvételizni, és onnan valahogy a sors beengedett ebbe a furcsa, mitikus világba, ami a színház.

- Nem gondoltad, hogy a biztos egzisztenciájú jogi világ az jobb lesz neked?

- Én semmit se gondoltam. Megmondom őszintén, én tudom, hogy általában egy nagyon jól fogalmazó, okos ember benyomását keltem, de énszerintem akkor feltétlenül, de most is nagyon egészséges belső iránymutatások alapján döntök.
És ott egyáltalán nem gondolkodtam. Gondolkodott helyettem az egész családom. Mindenki rémülten verte volna az én fejemet a falba, hogy Tibor, ne szórakozzál, a színészet borzalom, mondén világ, züllött, alkohol, a nők, a nem, hát figyelj...

-... és egyre jobban tetszett?

- Nem, egyáltalán nem érdekelt a dologgal kapcsolatos semminemű realitás, semmi nem érdekelt, mert nem az foglalkoztatott. Hanem valahogy volt bennem, talán a Latinovits, talán a Várkonyi, vagy nem tudom kik által egy olyan érzet, hogy a színészet egy ilyen katarzist-keltő foglalkozás. Nekem voltak nagyszerű élményeim így nézőként, nem is annyira színházban, mint inkább a televízió előtt, és vágytam erre. Mert az olvasmány-élményeim is ilyen hatalmas lelki emelkedésekkel jártak. Miután szerintem ez nagyon-nagyon fontos, ezért elmentem színésznek, hátha tudok én is ilyet kelteni, és szerencsére több alkalom is volt, amikor sikerült. Azt mondanám, hogy a harminc év alatt akár négy, vagy kilenc alkalommal is sikerült ezt elérnem... mindegy, szóval nem tudom hányszor. De igen, ez volt a lényege, a hívóerő.

- Tehát jogi egyetem, és említetted, hogy Veszprémbe mentél utána. Ott egy kicsit statisztáltál, beleszagoltál egy kicsit közelebbről a színház világába, majd utána ugye jött a Színművészeti Főiskola, merthogy végül is felvettek. Kinek az osztályába kerültél?

- Kerényi Imre, Huszti Péter. A Kerényit valahogy megragadta ez a teljesen lehetetlen 26 éves alak - amikor már 25 évesen végezni szoktak ott, és komoly pályák indulnak el ilyen fiatalon -, és nagyon sokáig felvételiztetett. Erre emlékszem, mert mindenki szinte éhen halt már kint az ajtó előtt, "te tudod, hogy 45 percig voltál bent? Mi volt?" Ez volt, az volt... és valahogy meggyőztem őt. Aztán később lehet, hogy megbánta, mert az első két évben nálam gátlásosabb, és riadtabb és civilebb és ösztön nélkülibb embert szerintem keveset látott a főiskola, mert borzalmasan ment. Borzalmasan nem ment, inkább így mondom. Pokoli volt, szörnyű, neurotikus, rettegő minden egyes óra. Aztán valami történt. Ugye két évig nem lehet kirúgni alkalmatlanságra hivatkozva, de valahogy engem nem rúgtak ki, pedig minden okot odaszolgáltattam a tanároknak. A harmadik, negyedik évben kicsit felszabadultabb lett a dolog, aztán már úgy rájöttem, hogy menni fog ez nekem.


2016. június 14. kedd
- A Főiskolán mivel diplomáztál? Milyen szerepekben láttak akkor? Ugye, gondolom szokás volt, hogy odamentek az igazgatók, főrendezők, ott csipegettek a színészek közül. Te miben mutatkoztál be?

- Nem nagyon emlékszem, - mondom én! Amire emlékszem a Chorus Line ami egy nagyon sikeres zenés vizsgánk volt. Akkor emlékszem az Edward Bond: Lear-re, amit Kerényi rendezett, és egy nagyon erős előadás-féleség lett belőle. Ott én is játszottam Leart, ott ugyanis az ember nem játszott végig egy szerepet, hanem váltva volt főszereplője és mellékszereplője mindenki egy-egy előadásnak, még egy negyedévben is. Én semmilyen revelációt nem jelentettem. Azért mentem le Szegedre, mert odajött Ruszt József negyedévben, és rettentően megszerettük, mindenki, az egész osztály. A fél osztályt el is vitte magával Szegedre. Vitt vagy 16 fiatalembert, és egy nagyon erős és jó kezdésű Szegedet csinált ott, azt hiszem egy évig. De utána összeveszett a várossal, összeveszett mindenkivel, és kiléptünk, inkább nem részletezett folyamatok révén. Megalakult a Független Színpad nevű formáció, amiből én az első hónap után összevesztem a világon mindenkivel, borzalmasan csalódtam a Jóskában. Megalapítottam független önmagamat, innen elmentem Miskolcra.

Szegeden is jó volt, de Miskolcon volt az a pillanat, és ezért mindig a meghatottságtól remegő hangot beszélgetek erről a három évről, ahonnan ismerjük egymást. Ami jó történhet egy fiatal színésszel, az velem Miskolcon megtörtént. Rendkívül jó és élvezetes társulatban, rendkívül élvezetes és változatos darabokkal, egy csodálatosan színházszerető közönséggel tudtam ott találkozni. Mert az például zseniális volt, hogy az első szerep, amire hívott Galgóczy Jutka, aki akkor főrendező volt, az a Jágó volt, ami jól sikerült. A következő szerepet Hegyi Árpád Jutocsa rendezte, a Csárdáskirálynőben, amiben te voltál Szilvia, én meg voltam a Bóni gróf. Az, hogy valaki a Jágó után a Bóni grófot játssza, ez Budapesten szinte elképzelhetetlen. Ott viszont ott állt az egész színház a takarásban, hogy "Jól van, jól van, a Jágót megcsinálta, nagy ügy! Na de mi lesz ezzel?" Így aztán nagyon széles spektrumon lehetett ott elindulni, és az én játék-kedvem ilyen széles spektrumon szeret szaladgálni.

- A humorodra már korábban is tettek célzásokat, vagy te rájöttél? Merthogy a Bóni-ban frenetikus voltál, az biztos!

- Hát, én szoktam mondani, hogy "énnekem nincs humorom, illetve van, de hát sajnos nem jó".

És a legédesebb, hogy ezen néha nagyon elgondolnak azok, akik hallják, és mondják szomorúan, hogy "Hát, hát, az elég nagy probléma, mer az élethez bizony egy csipetnyi derű nem árt!"

Akkor mondom: akkor nem sikerült ez a poén. Nem tudom. Nekünk családilag jó humorunk van. Az én anyukám, akit Molnár Irmának hívtak, mindig nagyon büszke volt a Molnárok humorára, és a Molnároknak tényleg.
Nagyapámnak volt öt vagy hat testvére, és amikor ilyen nagyszülői szinten is összejött a család, hát az bődületesen vicces volt. Mert ilyen száraz, alföldi emberek voltak, szűk, fehér begombolt inggel, cserzett-barna bőrű férfiak - egyébként az asszonyok is körülbelül úgy néztek ki -, és irgalmatlan jó humoruk volt. És valahogy onnan származott belém valami.

Meg azért nagyon sokat tett hozzá a flaszter-humor a Móricz Gimnáziumban, az rendkívül jót tett. Meg nagyon jót tett a színház, mert a színháznak is van egy ilyen, még a 10-20-30-as évekből datálódó őrületesen egészséges, szarkasztikus humora, amit én személyesen nagyon szeretek és szomorúan látom, hogy rendkívül nehéz színpadon megfogalmazni ma ezt, hogy ilyen igazán ütős legyen. Molnár-darab, vagy egy Szép Ernő darab, hogy az úgy megszólaljon, hogy az bumm. Azon a rettentően vicces hangon. Ahhoz például ma már hónapokat kell dolgozni egy színdarabon, mert már áthangszerelődött a mi privát észjárásunk. Egyébként a Bónira visszatérve az azért volt, mert ott 'lerepült a födő a gőzről', tehát ezer olyan dolgot csináltam, ami miatt a főiskolán biztosan megróttak volna. De én megnéztem a Rátonyit, akit egyszerűen rajongva néztem, ahogy végig röpül egy előadáson - amit lehetett, elloptam tőle. Meg hát voltak saját leleményeim is a dologban.

- Tibor, most természetesen a Csárdáskirálynő jön, és majd' az összes dal, amiben benne van a Bóni. És kivel mással, mint Rátonyi Róberttel.

A mikrofon túloldalán továbbra is Szervét Tibor. Jágó, Bóni, aztán jött a...


- ...először a Cyrano és aztán a Hamlet.

- Nahát, ez azért két olyan hatalmas szerep és hatalmas lehetőséged is volt, ami aztán végül is Pestig repített. De azért még menjünk vissza a Cyranohoz, Verebes István rendezte. Emlékszem ezekre a hetekre, hogy nagyon-nagyon nagy szülésed volt.

- Nagyon nehéz volt tulajdonképpen. Hát azt kell mondanom, hogy főiskola ide, vagy főiskola oda, előképzettség nélkül egy ilyen rendkívül nagy szerepet megfogni nincsen tanításunk. Nem is tudom, ha én tanítanék, hogyan, miről beszélgetnék a gyerekeimmel ilyen ügyben. Na, mindegy. De a Pista nagyszerű volt. Nagyon kíváncsi volt például. Az elementáris élmény volt, ahogy minden érdekelte, amit mi csinálunk, azon belül az is, amit én csinálok. Nyitott volt, konfrontálható volt, tele volt ötletekkel. Volt benne sok marhaság is, volt benne sok nagyszerű. Levette valahogy a Cyranonak azt a giccsbe hajlamos pátoszát, és helyette együtt létrehoztunk valamit, ami teljesen érthető volt és közérthető volt a nézők számára és magával ragadta őket. Nagyszerű munka volt.
Az volt benne az egyik óriási élmény, hogy elhoztuk Pestre vendég-játszani, mert akkor ez nagyon nagy dolognak számított. És úgy játszottuk a ma Pesti Magyar, akkor Nemzeti Színházban, hogy én egy plakátot nem láttam az utcán, fogalmam nem volt, hogy egyáltalán lesz-e élő lélek az általam meghívott tizenhat emberen kívül, és zsúfolásig tele volt. Akkor derült az ki, hogy lehet, hogy én érdekelni fogom a pesti színházakat, igen. Aztán még volt egy évem Miskolcon, akkor játszottam a Hamletet.

A Hamletről mondok még valamit, jó? Mert a Hamlet más szempontból volt őrületesen érdekes. A Cyranot elvitte az én lelki erőm. Ott tanultam meg, hogy egy ekkora szerephez muszáj az embernek hozzánöveszteni a saját fesztávját, a saját szárnyait. Úgy is lehet játszani, hogy a szerepet hozzárántom, hozzákicsinyítem a saját emberi minimumjaimhoz vagy maximumjaimhoz, de az nem jó, abból vacak előadások lesznek. Ahhoz hozzá kell nőni, mert különben a nézőt nem tudjuk vinni.
A Hamlet abból a szempontból volt hatalmas élmény, hogy ott mentem először azzal a logikával, hogy "jó, hát ezt nem tudom, hogy kell eljátszani ezt az őrületesen bonyolult, már mindenki által az egekbe mitizált szerepet", és elkezdtem elolvasni, hogy mi van odaírva. Megdöbbentően érdekes dolgok derültek ki, például az, hogyan van öltözve, hogy viselkedik. Összeraktam egy tünet-együttest, mert ugye ő bolondnak tetteti magát, és volt benne három olyan leleményem, amire a mai napig büszke vagyok, és a mai napig nem csinálnám másként. Ha nézek Hamletet, mindig szomorúan látom, hogy hát őnekik bizony sajnos nem jutott eszükbe, és ettől nem mozdul el a Hamlet erről a lelkileg nagyon föltupírozott fiatalemberről, aki könnyes szemmel mondja a monológjait és izé, de nem érdekes. Nem tudom követni, mert látok egy színészt, aki alkalmasint nagyszerű tartalmakat közvetít, de nem látom, hogy mit akar elintézni. Az én Hamletem az soha nem öltözött vissza szép ruhába, mert azt el is mondja Ophelia, hogy "az inge kilógott, a gatyája félig lecsúszva, mezítláb mászkál, vagy zokniban mászkál, harisnyája lecsüngött", és én ezt a leírást követtem. Ebből az lett, hogy amikor párbajozik a végén és egy mérgezett karddal áll szemben, akkor nem tudhat vívni. Akkor is egy bolondot láttak a nézők, és ez például egészen más dimenziót ad egy színpadi helyzetnek, meg a nézőnek is. Látja, hogy ezt az elmebeteg fiút most le fogják szúrni. A másik leleményem, amit... azt nem is mondom el, nem, azt megtartom magamnak. Titok.

2 - Majd ha megrendezed.

- Ha megrendezem.

- Egyszer beleteszed. Legyen így.


2016. június 15. szerda
- A Cyranoval együtt repültél Pestre a Vígszínházba, a szakma felfedezett. Így utólag hogyan értékeled, ennek ott volt a helye, ideje volt, vagy hogyan látod ezt a helyzetet?

- Bonyolult pillanat volt. Tudniillik én nem nagyon akartam elszerződni Miskolcról. Nagyon sokáig hezitáltam, és akkor egyidejűleg hívott négy színház. Nem éreztem a késztetést, ahogy már meséltem. Miskolc száz százalékos élmény volt, nem voltak hiányaim, én boldogan elvoltam abban a mikrokörnyezetben, amit színészház és a színház jelentett. Én boldogan elvoltam az erdei kirándulásokkal. Viszont akkor született meg a kisfiam, és az ő anyukája nem tudott volna életvitelszerűen Miskolcon mit kezdeni magával. Másrészt volt egy barátommal egy rendkívül értelmes beszélgetésem, amikor azt mondta, hogy figyelj, most hívnak négyen, jövőre ketten, utána senki. Ó, mondtam magamban nagyon meghökkenve, ez egy nagyon száraz, viszont a valósághoz nagyon közelálló okoskodás volt.
Akkor eljöttem a Vígszínházba nagyon nagy büszkeséggel és meghatottsággal, mert mégiscsak milyen klafa nagy tradíciójú színház, és azzal a furcsa élménnyel, aminek nem éltem át akkor a jelentőségét, hogy engem mint Cyranot vettek oda, és franchise-ba megvették a Verebes-féle előadást, ugyanúgy, ahogy a Pista rendezte. Én játszottam a főszerepet, és a Vígszínház adta az összes többi szerepet. Viszont ennek nagyon durva hátrányai voltak - amit most le is olvasok az arcodról -, bizony az volt, hát, hogy nem örültek nekem a Vígszínházban! Ott volt nyolc olyan színész, akik mind megkérdezte az igazgatót, Marton Lászlót: "Te Laci, ki ez a vidéki nyikhaj, mikor én még itt vagyok n+3 éve?" És tulajdonképpen igazuk volt a maguk szempontjából. Az én szempontomból nem volt igazuk, mert én nagyon-nagyon magabiztosan, sőt azt merem mondani, hogy nagyon gőgösen azt gondoltam, hogy de, én ezt a szerepet el tudom játszani! Ebben nem volt az benne, hogy ti viszont nem tudnátok, de valahogy ők mégis azt gondolták. És ebből volt egy nagyon ronda alapvetés, ami nem is nagyon gyógyult meg. Bizonyára én is nagyon hozzájárultam, ebben száz százalékosan elismerem a saját felelősségem, mert például nem voltam egy barátkozó alkat egyáltalán. Azon kívül ott volt a kisgyerek, és én nem főztem, nem beszélgettem, nem éltem társulati életet, hazarobogtam hozzá. És ebből megint azt látszott, hogy ez egy nagyképű firma, aki nem is tudja, hogy mi a ... És igazuk volt, ez látszott, valóban ez is volt az élő helyzet, és így aztán nem találtunk egymásra.
Amikor pedig a Radnóti Színház harmadik évben elhívott vendégeskedni ide a Ványa bácsi - Asztrovra, amit Valló Péter rendezett, majd még abban a szezonban az Anconai szerelmesek Don Tomaojára, az viszont annyira klassz helyzet, és annyira egészséges és jó hangulatú nyitány volt, hogy amikor Bálint Andris azt mondta, hogy "Gyere át!", hát akkor én örömest azt mondtam, hogy jövök is.

- Tízennégy év a Radnóti Színház, méghozzá olyan sikerekkel, amilyenekkel. Mindenesetre te voltál minden évben a közönségdíjas, ami szintén nem kevés dolog.

- Igen. Létre is hozta egy kicsit ugyanazt a szájízt, mint a Vígszínházban a Cyrano. Mert az első öt évben mondjuk nagy szeretettel tapsoltak a kollégák, de amikor már a nyolcadik évben már alig-alig... és csak egy kicsit szarkasztikusan kommentálták az eseményt. De volt olyan év, amikor tök igazuk volt, mert gyakorlatilag alig játszottam. Mert aztán később itt én úgy elkoptam, mint a színház élszínésze. Egészen kicsike szerepekben is sikerült megmutatkoznom az utolsó években, aminek az okaira most talán ne is térjünk ki részletesen.

- De nem saját vállalás volt?

- Nem saját vállalás. Nem mondtam, hogy én nem akarok semmit...

- Pihenni akarsz, nem ezt mondtad?

- Mondtam, hogy pihenni akarok, de hát nem úgy akartam pihenni, hogy 6-8 mondatokat... És annyira tapsrendszernél hajoltam meg, hogy szerintem nem is voltam benne biztos, hogy bent vagyok még a színpadon. Summa-summárum, akkor is a közönség szeretete az annyira hűséges volt, hogy akkor is én voltam a közönség-díjas, mikor mindenki más megérdemelte volna, csak én nem. Már így munkaice... Igen, őszintén csodálatos volt, egyébként nagyon jó érzés volt.

- Ehhez az időszakhoz kötődik végül is a filmsikered is ugye, a Valami Amerika, ami egycsapásra országosan is ismertté tett. Ezt szeretted, bírtad?

- Ó hát nagyon. Nem tudom, hogy úgy mondjam, hogy nagyon nehéz volt, vagy nagyon nehéz...

-...folyamatosan ismétlik, úgyhogy...

- ...élő játékfilmhez jutni. Ó, az egy nagyon komoly dolog volt. Ezen kívül, amikor elolvastuk a könyvet, hát azt éreztük, hogy ez jó! És úgy nagyon bizakodtunk, és valahogy nagyon klassz hangulatú csapat jött össze, nagyon klassz hangulatú forgatás volt. Arra azért még ennek az alapján sem számított senki a világon, hogy valami 420 ezer, vagy 540 ezer-millió-billió néző fogja megnézni. Az meg tényleg ott volt a hab a tortán, hogy rendkívül boldogok voltunk vele, és jól is esett, örültünk neki. Az mindenkinek ilyen nagy emelkedés volt. A Hujber Ferinek, a Győzőnek, a Pindroch Csabinak, a Szonjának, mindenkinek, aki ... Ónodi Eszternek, mindenkinek. Szóval az klassz élmény volt, igen.

- Mennyire változott meg az életed, mennyire lettél kapós ezután?

- Ugyanannyira. Az égadta világon semmit nem jelentett munkailag, mert a színházi munkáimat a színházi emberek akkor is ismerték volna, hogyha a Valami Amerika nincs. Egy picit az talán jót tett, hogy a Szervét Tibor most már így a nézők számára is ismertebb név, hogyha kiírjuk, de nem ennek alapján kapja az ember a munkát. Hanem annak alapján, hogyha a rendező és az igazgató azt gondolja, hogy őrá itt szükség van. Tehát az ritkább esett, - nem mondom, hogy nem létező, de ritkább eset-, amikor valaki a neve, vagy az ismertsége miatt kap munkát, és ez nem egyszer mondjuk, nem is nagy ötlet. Tehát van olyan, hogy ez nem váltja be a hozzá fűzött reményeket.

- Film, vagy színház? Gondolom azért elsősorban te színházi színésznek vallod magad.

- Elsősorban igen.

- És mennyire kényeztetnek el azóta filmekkel?

- Ilyenkor eszembe jut a P.G. Wodehouse Forduljon Psmithhez! című könyve. "Ne aggódjon" - mondja a főszereplő, "nem vagyok nagyképű, a sikereim nem kényeztettek el. Voltak sikerei?"- kérdezi a nő. "Soha." Szóval nem lettem a film világában így kapósabb. Tehát nem kezdtek el bombázni filmszerepekkel. Utána a következő film az egyenesen a Valami Amerika 2. volt. Vagy talán még közben volt a Magyar Vándor, ezt nem tudom már, hogy milyen sorrendben követték egymást. Tehát Herendi-filmekben dolgoztam. Mindegyiket nagyon szerettük. Aztán tavaly forgattam az egyik legalulnézettebb filmet, amelynek az a címe, hogy a "Parkoló", és tulajdonképpen a bemutató közönségéhez képest még négyen látták. És ez rohadt nagy baj, mert különben a film szerintem nagyon-nagyon értékes darab azzal együtt, hogy nem egy akció-vígjáték tényleg, amely nagyobb reményekkel indulhatott volna. De egy nagyon értékes film volt. Illetve tavaly forgattuk a Csak színház című sorozatot itt a Thália Színházban, ami hat epizód volt, és annak úgy tűnik, hogy volt olyan jó fogadtatása, hogy most forgatunk még hat epizódot belőle, idén nyáron.


2016. június 16. csütörtök
- A Valami Amerika után egy csapásra ugye ismert színész lettél, de mégsem lettél bulvár-színész. Nem igazából engedsz te túl közel magadhoz...

- Nem.

- Ez tudatos?

- Hát, nem tudatos, valahogy sosem éreztem igényét. Tehát nem volt bennem egy vágy, hogy meséljek arról, hogy "Úristen, leejtettem a telefonomat és megrepedt a hátlapja." Egyszer volt egy beszélgetésem valamilyen főző műsorba, vagy újságba, már nem is tudom hol, hogy a kedvenc recepted. Akkoriban én még zéró főző... Mondom, hát a "neszkakaó, de hát ezt nagyon nehéz lesz érdekesen tálalni". Nem, nem, nem - mondták a telefonba. Tök jó, már mi kitaláltuk neked, egy halpaprikás lesz, és már azt is kitaláltuk neked, hogy hol találkoztál ezzel a recepttel. Mondom, ezt most nem mondod komolyan? "De, de, de, ezt mindig így szoktuk csinálni, tök jó." Mondom, hogy figyeljetek ide: az embernek a hétköznapok során eleve kell hazudozni. Ki ki a maga tűréshatárán belül megejti. Nekem semmi szükségem arra, hogy ilyen fiktív marhaságokkal szórakoztassam a nézőket, hát hiszen ebből egy árva szó nem igaz. "- És?"
Szóval látszott, hogy teljesen más nyelven beszélünk az a sajtótermék, meg én. És akkor mondom, hogy szerintem ezt ne csináljuk. És valóban, utána, mikor úgy ilyen-olyan műfajok jelentkeztek ezzel a felvetéssel, akkor én mindig mondtam, hogy nem vágyom rá, hogy végigfényképezzék a napjaimat, ahogy kézen fogva bandukolok az általános iskola felé. Szóval, én e nélkül megvagyok.

- Tudhatjuk, hogy van egy fiad. Őróla lehetne valamit, esetleg?

- Nem szoktam mesélni róla.

- Csak annyit, hogy ezen a pályán van, erre a pályára készül? Ki sem állhatja ezt a pályát, ezt a színházi világot?

- Szerintem rendkívül egészségesen. Elmesélek egy darab történetet, amiből lehet látni, hogy nem azt mondom, hogy intakt a színházzal, mert a jó előadásokat nagyon szereti, de nincs beborulva az elfogultságtól, és nincs benne semmiféle lila izé. Egyszer néztünk egy előadást, nem is mondom meg, hogy hol és melyiket. Áthajolt hozzám a huszadik perc környékén, és azt mondta: "Apa, ez egy modern rendezés?" Mondom, igen. "Ilyenre soha többet ne jöjjünk!" Persze, az adott helyzetben sajnos igaza volt, mert tényleg egy vér hülyeséget néztünk. De aztán később elvittem olyan, szerintem értékes és korszerű előadásokra, amit ő is rendkívül élvezett, és látta, hogy attól, hogy egy modern színház nem az jelenti, hogy tök érthetetlen és inkonzekvens és nem mesél, hanem... Ezt itt el is mondom, mert ez Pintér Bélának volt az egyik előadása, és azok annyira erős előadások, és annyira beszélnek mindenkinek a nyelvén, hogy az én - mondom, - színházilag szinte érintetlen gyerekem is tátott szájjal nézte, és nagyon boldogan.

- Minek készül?

- Egyelőre nincs még ilyen, hogy minek készül. Jár egy egyetemre, tök jó fej, egyáltalán nem viszi túlzásba. Most pontvadászaton van éppen. Tehát így az érettségi pontjait ilyen-olyan utólagos érettségikkel megpróbálja fölgyógyítani, és akkor... De, járogat egy egyetemre. Ez nehéz ügy, és miután én tudom, hogy 22 évesen az ember nem rendelkezik azzal az önismerettel és világismerettel, aminek alapján ki tudja, akárcsak vázlatosan is jelölni, hogy ő merre lesz majd, merre fog bandukolni. Ezért megpróbálom nagyon jó fej, és nagyon türelmes apuka módjára ezt kibírni.

- Nagyon egyéni karakter vagy, egy kicsit mindig pajkos, kaján szemtelenség van a tekintetedben...

- Hát, nem mindig. Csak, hogy meséljek még a bulvárról egy adaléktörténetet. Valamilyen szükséges és elkerülhetetlen fotózáson vettem részt. Mondták, hogy mosolyogjak, mosolyogtam. Mondták, kicsit mosolyogjak jobban! És mosolyogtam jobban. Mondták, hogy ennél kicsit még talán jobban kéne mosolyogni. Majd, amikor már úgy éreztem, hogy szétesik az arcom, és nekem teljesen idegen izomállapot uralkodik ott elől, akkor azt mondták, hogy "maga mindig ilyen komor?" Ennyit a huncut, pajkos izéről.

- Játék neked az élet?

- Nem, én komolyan veszem. De a játékot is komolyan veszem, és azért nem lehet ezekre az eldöntendő kérdésekre szerintem választósan válaszolni, mert szinte mindig minden egyidejűleg is-is. "Nézd komédiának s legott mulattatni fog" - mondja Madách az Ember tragédiájában, és ez mindennel így van. Nagyon nehéz azt a belső állapotot megtalálni, amikor az embert nem temeti el a saját tragédiája, és nagyon felelősségteljes azt a másik belső állapotot. Vagy azt az egyidejű másik állapotot megtalálni, amikor felelősen részt vesz a saját életében és fölismeri azt, hogy bizonyos dolgokhoz komoly döntések kellenek, ahol hiába minden huncut izé, itt bizony valakinek azt kell mondani, hogy Á, a másiknak azt kell mondani, hogy B. Választani kell a feladatok közül, ki kell találni, hogy az ember mit tart fontosnak.
Szóval ezekben a dolgokban nem nagyon lehet játszadozni, de ezek nehezen megfogható és nehezen megfogalmazható dolgok. Nem játék, nem, és irtó komolyan veszem, és éppen ezért imádom.

- Van benned még megfelelés?

- Ó. Miért, régen volt?

: - Egy fiatalabb emberben mindig van.

- Na, azért érdekel, hogy miért pont ezt kérdezed, mert én negyven éves korom után vettem észre, hogy mennyire meghatároz engem ez a rettegő megfelelni vágyás. Igen, nagyon erősen volt bennem, most már sokkal kevesebb. Pontosabban átalakult, és nem akarok se hatalmaknak, se főnököknek megfelelni, hanem van annyi személyes erőm, meg belső megtámasztottságom, meg... Mindig önbizalmat akarok mondani, de ez nem igazán önbizalom, hanem valami tudásféle, meg szempontok, amik nem foglalkoznak azzal, hogy x vagy y mit szól, hanem valahogy autentikusabban tudom megélni a napokat, a döntéshelyzeteket, autentikusabban tudok mögé állni egy-egy gondolatomnak. Sokkal kevésbé, ez a válaszom. Bizonyára van, de már kisebb, és ezért talán nem látom annyira.


2016. június 17. péntek
- Tibor, a rendezés téged sem kerül el, de nem jellemző.

- Hat, vagy hét előadást rendeztem, de valahogy mindig annyit dolgoztam, és annyi színészi munka adódott, és annyira kevéssé voltak lelkesek a színházvezetők, meg így alakult. Most megint volt erről szó egy színházzal kapcsolatban, hogy menjek és dolgozzak, de pont jövőre. És jövőre muszáj egy picikét lelassulnom, mert olyan sokat dolgoztam az elmúlt 5-8-10 évben, hogy nem bírok már ennyit dolgozni, és szükségem van a saját életem éléséhez a saját időmre.

A Virágot Algernonnak azért volt nagyon nagy élmény, mert a forrásokat fölhasználva végül is össze kellett raknom egy igazi színdarabot. Aminek van az elején egy függöny, meg van a végén egy függöny, és a kettő között egy olyan történeten visszük keresztül a nézőket, meg megyünk keresztül mi saját magunk, mi játszunk, ami szerintem izgalmas és érdekli őket és a végén megrendíti őket. És ezt nekem kellett megírni. Ezt én találtam ki, és azt gondoltam, hogy ebből írok egy olyat, ami nekem tetszik. Ez rettentő érdekes munka volt. Ezzel nem akarom untatni most a hallgatókat, hogy milyen fázisokon, de a végén már nem is tudom, hat, vagy nyolc variáció készült belőle. Mert mindig rájöttem, hogy ez így nem jó, és akkor voltak olyan pillanatok - az ember ugye számítógépbe ír -, csináltattam egy darab nyomtatott példányt. És kiteregettem az összes papírt magam köré, és egy ilyen gyógy-labdán gurulgattam ide-oda, hogy igen, itt ez történik, igen ott az történik, ez érdekes. Érdekes fordulat van benne, igen. Hiteles, igen. Követi az ő alakját, igen. Mert nemcsak a sajátommal kellett foglalkozni, hanem a többiekével is. És "Á, nem, ez itt még nem tud megtörténni, mert akkor x még nem tudja azt, hogy...". És akkor kellett egy ilyen nagy, bonyolult mátrixot átlátni, egy ilyen rendkívül bonyolult térbeli puzzle-t, hogy ki, hogy van éppen. És akkor még ott voltak a mondatok, hogy mit mondanak. Mert ez egy nagyon különös dolog, de azokat például nekem kellett kitalálni. Rettentően élvezetes volt.

- Volt szakmai segítséged? Akár pszichológus, pszichiáter...

Nem. Nem kellett. Ez egy színdarab volt, a könyv maga tartalmazza a történet alapvetéseit, ahhoz nem kellett. Aztán később, mikor már próbáltam a Chalie-t, akkor elmentem találkozni olyan emberek közösségébe, akik sérült emberekkel így-úgy-amúgy foglalkoznak, és akkor töltöttem velük délutánokat.

- Mit szűrtél le ebből a borzasztó bonyolult és nagyon érdekes darabból?

- Nehéz megmondani egy mondatban, hogy az ember miért érdeklődik egy történet iránt, de speciel a Charlie-val kapcsolatban meg tudom mondani. Azért, mert egy olyan fejlődéstörténet, hogy inkább megváltás-történeten megy keresztül. Olyat ír le és modellez a nézők számára, amit így, vagy úgy, vagy amúgy, mindenki ismer, mindegy, hogy tizennyolc éves, vagy pedig hetven. Az élet-parabola, hogy mindannyian elindulunk egy viszonylagos tudatlanságban, mindannyian felépítjük a saját szellemi, lelki, fizikai lényünket, és mindannyian elveszítjük. Úgy, hogy az elkerülhetetlen. És ilyen szempontból egy igazi, majdnem azt mondom, hogy görög történet. A sorsszerűségnek és a bukásnak, vagy az elhullásnak egy olyan szépséges megfogalmazása... - hirtelen nem is jut eszembe másik ilyen történet. Vagy az a spektrum, hogy az ember találkozik, nagy szerelmeket él át, és ilyen, vagy olyan, vagy a harmadik ok miatt el kell köszönni tőle. Mint ahogy az a Charlie-val megtörténik.
És akkor ott vannak még azok, hogy ahogyan viszonyul egy sérült emberhez a társadalom, vagy hogyan viszonyul hozzá, amikor már nem sérült. Hogyan viszonyul akkor hozzá, amikor már egy rendkívüli intellektusú lénnyé változik, milyen ő akkor? Ez különben nagyon is érdekelt, tehát ez például akkor ez külön... Számomra a tanulás egy szenvedély. Valahogy az utóbb tizenöt évben ilyen természettudományossá vált az érdeklődésem, és mindenféléket nagy mohósággal olvasok, és ezek érdekes dolgok. És teleraktam az Algernont ilyen tudásmorzsákkal, amik például számomra nagyon érdekesek voltak. Egy ilyen BBC anyagban foglalkoztak azzal, hogy a szívtranszplantált betegek a felépülésük során váratlan dolgokkal kezdenek el szembesülni. Például volt egy ilyen valaki, aki 6-8-10 hónappal a felépülése után elkezdte a február 16-át valamitől őrült fontosnak találni, és kiderült hogy a donor születésnapja. Tehát, ilyen szempontból megpróbáltam telerakni olyan kis csemegékkel, amik jelzik a tudásnak ezt a klassz mivoltát. És például el is hangzik az Algernonban, hogy a szívben van - nem tudom, legalább - százezer ugyanolyan neuron, mint az agyban. És ez aztán nincs kifejtve persze, tehát nem arról szól ez, hogy egy ilyen szakdolgozat legyen belőle, de, hogy milyen élvezet egy ember számára, ha tud. És a Charlie-nak is az. Ez például hiányzik a könyvből. Vagy, például hiányzott a könyvből az fordulat - ami szerintem nagyon fontos -, hogy ha már ekkorát tud, amikor szembesül azzal, hogy neki alkalmasint el fog veszni ez a hatalmas szellemi ereje, akkor igenis próbálja meg, a maga nagy eszét a saját megmentésére fordítani, vagy annak a szolgálatába állítani, és ez nem sikerül neki. Meg tele van mindenféle jópofa idézetekkel. Tehát az előadás egyik legnagyobb poénja, amikor azt mondja nekem a professzor felesége, hogy "Charlie, maga részeg!" "Igen asszonyom, ön viszont csúnya, de én holnapra kijózanodok!" Ez egy Churchill-sztori, és hát imádom, hogy ezek benne vannak!

- Szóval, a mostani egyik nagy szerelmed a Virágot Algernonnak. Relatív sokszor játszod, ugye láthatjuk a Játékszínben? Kétszer-háromszor, négyszer-ötször havonta?

- Igen, ilyen három-négy van, amiből egy-egy vidék is van. És nagyon nagy kölcsönös örömünkre szolgál, - úgy értem a Játékszín, mint intézmény és mint vállalkozás, és nekünk, akik ugye létrehozói vagyunk ennek a produkciónak -, hogy nagyon szeretik a nézők. Irtó nehéz a színháznak ma versengeni állandóan a filmekkel, a televízióval, az internettel és a komputeres játékokkal. Viszont nem lehet az, hogy vagy egy olyan elvont gondolati struktúrát mutatunk, amiről csak azt veszik, hogy "aha, aha, nagyon érdekes", vagy valami annyira gatya-letolós hülyeséget mutogatunk, hogy amin a néző, hogyha nevet is rajta, akkor is tudja, hogy huszonegy óra negyvenre már nem fog emlékezni rá. És, hogy a kettő között van egy nagy szegmens, - és ez az én szerelmem, és megpróbálom minden erőmet, amennyire rajtam múlik, oda beirányítani -, ahol a nézők vágynak arra, hogy érzelmeket éljenek át. Ne csak az eszüket. Az értelmiségnek különös nagy mániája, hogy az eszével közelíti meg a világot. És látszik is, hogy hol tart a világ! Hát nem egy főnyeremény! Muszáj az embernek az alap-érzéseit... és az alapérzései sokkal nagyobb spektrumon mozognak, mint a hétköznapokban, amit megélnek. Sokkal több minden van egy emberben. Ősi érzelmi lenyomatok, amiknek szükségük van az ilyenfajta találkozásokra, mint az Algernon. Mert az nagyon puff, betalál.

- Nem ijedtél meg a végétől?

- Hogy érted ezt?

- Hát, a semmivé válástól.

- Hogy nem éltem-e át a saját leendő elmúlásomat? A saját leendő elmúlásomat szerintem havonta átélem. Mert bizonyos betegségek megtámadnak, és akkor azok szerencsére elmúlnak.


Meg közel hatvan évesen az embernek muszáj szembenézni... azt akartam mondani, hogy muszáj elkezdeni. Nem muszáj felelősségteljesen szembenézni azzal, hogy majd egyszer ő is meghal. Szeretnénk nem sürgetni ezt az időpontot, de nem lehet úgy tenni, mintha ez nem jönne el. De volt például barátom, aki azt mondta, hogy "Tibi, nem bírom megnézni a végét"- noha megnézte persze az előadást -, "mert rettegek attól, hogy ez velem meg fog történni". De, hát az nem baj. Reméljük, hogy nem ez fog történni.

- Mármint nem baj, ha elgondolkodik.

- Nem baj, hogyha elgondolkodik, és nem baj, hogyha átéli. Mert régen a barlangrajzok azért voltak, hogy az ember átélje, hogy ő ejti el a mamutot, és "nem a mamut ejt el engem". Olyan barlangrajz alig van, ahol az embert taposta el a vadállat. Mindig az ember győz, mert a mágia segítségével befolyásolni akarták a valóságot. Erre való az egész. Csak most ezt elfelejtettük már.


2016. június 18. szombat
- Kevesen tudják, hogy egész jól énekelsz. Vagy, illetve most már egyre többen, tulajdonképpen. Madách Színház? Ott mindenképpen több darabban megmutattad. És még? Van más zenés?

- Ez az Anconaival kezdődött, még az Eocén környékén, tényleg nagyon régen. Illetve nem, ez Miskolcon kezdődött, a Bónival, meg a Cirkuszhercegnővel. De itt azt hiszem, hogy az első zenés előadás az a... Dzsungel könyve volt a Pesti Színházban, én voltam az alapító Sir Kán, bizony, igen. Aztán az Anconaival folytatódott a Radnótin. Akkor a Madách Színházban a Spamalotra hívott át Szirtes Tamás, ami volt egy nagyszerű munka, és nagyon élvezetes. És volt egy hasonlóan nagyszerű és élvezetes Mary Poppins-unk, amit együtt töltöttünk.
Látod, a Mary az ugyanolyan történet, a zenés színház nyelvén megfogalmazva, hogy "a varázslattal megváltoztatható az élet". Bármilyen hülyén hangzik, de tényleg így van. A Mary Poppins arról szól, azért olyan ellenállhatatlan, hogy jön ez a ronda, kellemetlen - hát a Madáchban nem ronda és kellemetlen, de az igazi könyvben - egy hegyes orrú, kellemetlen asszonyság, aki mindenféle dolgokat tud, amiket a gyerekek nem tudnak, amiket a felnőttek nem tudnak, viszont csodálatosan átírja az egész szürke és vacak hétköznapot, és ettől a felnőttek élete is megváltozik. És, mint említettem, a színház az kb. erre való. Le-het-ne!

- Van olyan karakter, amit még nem játszottál el, de mondjuk, szeretnél?

- Erre mindig azt szoktam mondani, hogy van olyan, amivel foglalkozom gondolatban, de nem mondom azt, hogy szeretném eljátszani, mert például ebből a szempontból teljesen metafizikusan gondolkodom. Illetve azzá vált a gondolkodásom, én soha, egyetlen szerepet se 'vágytam'. Nem gondoltam azt, hogy nekem el kéne játszani híres és jelentékeny főszerepeket - és csodálatos sorozatban játszottam el nagyszerű szerepeket. És amikor nem játszottam, akkor is nagyon érdekes szerepeket játszottam kvázi a hétköznapjaim, vagy hétköz-éveim során, amikor nem köszöntöttek ilyen nagyszabású alakok be. Ha úgy gondolja, akkor majd biztos találkozni fogok vele - most ezt tudom, hogy rém hülyén hangzik. De, például most, a Thália Színházban a jövő évadban a Kean, a színész című színdarabot fogjuk próbálni, ami egy őrült nagy cucc. Őrült nagy dolog. Egy nagy, romantikus színdarab, ugye. Alexandre Dumas írta, és Jean-Paul Sartre írta át, és csinált belőle egy modernebb és egzisztencialista izét, tulajdonképpen műfajában is olyan nehezen megragadható, de ott áll közepén Kean, a színész, aki körül forog az angol társadalom, London egésze. A hétköznapi kofáktól a walesi hercegig mindenki és tenyeréből eszik, és közben lehet látni, hogy micsoda csapdákon és örvényeken verekszi át magát ez az ember. Hogy micsodákon, azt még konkrétan nem tudom, mert azt majd talán akkor fogom tudni, hogyha negyvenszer eljátszottuk, de szóval egy nagyon bonyolult, nagyszabású szerep. Azt se gondoltam tulajdonképpen érvényesen, hogy ezt nekem el kéne játszani. Most ez valahogy így alakul.

- Tibor, most jöjjön - a beszélgetés elején említett - A dzsungel könyve musicalből Sir Kán, a tigris „Száz a kérdés” című dala. Kedves hallgatóink, eljött a pillanat, Szervét Tibor énekel!

- Mennyire vagy flexibilis, és mennyire vagy makacs, önfejű típus?


- Az ember nagyon nehezen tudja magát jellemezni. Mindig a környezetet kell megkérdezni. Szerintem, ha megkérdezed a Csányi Sanyit, a Schell Jutkát, vagy megkérdezed a páromat, vagy a gyerekemet, vagy a barátaimat, szinte mindenki azt mondja, hogy én egy macerás figura vagyok.
Én úgy gondolom, hogy egy hihetetlen érdeklődő, és nagyon-nagyon nyitott alak. De, megvan a magam felszereltsége ahhoz, hogy meg tudjak beszélni dolgokat. Tehát szokták mondani, hogy "Jó nem állok neki veled vitatkozni, oké." De ez nem azért van, mert én le akarom dumálni tényleg a csillagot az égről, hanem mert nagyon kíváncsi vagyok, hogy tényleg, mi a jó. Na, de tényleg mi a jó!

És most például itt volt egy olyan örömteli próbaidőszak, pedig iszonyat nehéz anyaggal dolgoztunk... Sőt, kettő egymás után, mert az Amerikai bölény, amit a Csányi Sanyival meg a Mózes Andrissal játszunk, illetve A nagy kézrablás, amit Radnai Márk rendezett, és a Lovas Rozi, Bán Jani, Tamási Zolival nyomunk. Egyik nehezebb, mint a másik. Egyik sem olyan, hogy bemegyünk, kitaláljuk: 'megvan persze, hát itt szerelmes bele, de ő meg el akarja csábítani, de ő nem akar menni, és aztán mégis ott van a bőröndjében a nyakék'. Szóval semmi nincs benne, ami könnyen hozzáférhető lenne, és tele volt az egész csatával. Például ez nekem nagyon-nagyon jól esik. És én szeretek konfrontálni, és van egy nagy adag ambíció és kíváncsiság és szerintem használható tudás és szakmai erő bennem ahhoz, hogy érdemes legyen velem beszélgetni. Például, itt a Tháliában úgy is gondolják. Ami az egyik legnagyobb élményem itt. Hogy úgy is gondolják. Tehát a Sanyi például nagyon életre hívja és életben tartja ezeket a konfrontatív pillanatokat. Voltak olyan munkaállapotok itt, amit soha életemben nem éltem át, egyszerűen nem tudtunk tovább menni. És, amikor valaki tovább akart menni, azt mondta, hogy "jól van, hagyjuk az egészet a francba", akkor mindig azt lehetett mondani, hogy ne hagyjuk az egészet a francba, mert hogyha ezt nem találjuk ki, hogy itt mi történik ebben a hat mondatban, akkor hülyén megyünk tovább. És ez most biztos, talán alkalmasint hottentotta is a rádióhallgatóknak, de rettenetesen nagy élmény úgy dolgozni, hogy körülbelül tisztában vagyunk egymás erőivel, és ezt tiszteletben is tartjuk.

- Kicsit ide tartozik talán a megúszás és az alaposság kérdése is?

- Nem feltétlen megúszás van a számegyenes túloldalán, hanem az van benne, hogy van egy tekintély, amelyik megmondja, hogy ez hogy' van. És könnyen lehet, hogy ezzel a megmondással a színpadon levő hat emberből öt egyáltalán nem tud egyáltalán mit kezdeni. És még azt sem tudom mondani, hogy nem ért egyet. De nem oldja meg az ő pillanatait, sőt nem oldja meg a szerepét, sőt nem old meg semmit. De mégis, valahogy a tekintélynek hiszünk, mert szeretjük, kicsit könnyebb is úgy, csak a végeredményt tekintve nem lesz jobb. Már a személyiség-eredményt tekintve sem lesz jobb általában.

- Van egy szuper weboldalad. Te kezeled?

- Nem. De nagyon szépen köszönöm Krisztina nevében aki [a Mindent Szervét Tiborról oldalt –szerk.] kezeli, és előtte pedig Mária nevében, aki [a Szervét Tibor honlapja oldalt –szerk.] azelőtt kezelte. Én nem is nagyon értek ehhez, - ezt nem is tudom, miért így mondtam, tehát én egyáltalán nem értek ehhez, halvány fogalmam nincs, hogy hogy' kell egy weboldalra bármit is föltenni, levenni. De ők szeretik az én munkáimat, és csinálják ezt az izét.

- Mi tud még inspirálni? Van még új a Nap alatt számodra?

- Nekem? Rengeteg, rengeteg. Rengeteg. Mert már annyira őszbehajló, kopaszodó alak vagyok, akinek nincs új a Nap alatt?

- Nem is tűnsz kiégettnek, csak úgy egyáltalán...

- Neeem! Rengeteg, majdnem azt mondanám, egyre több minden érdekel. Egyre több minden érdekel!

- A színházon kívül is?

- A színházon kívül is, mert például ez az írás, ez nagyon érdekel, hogyha van rá idő. Most egy tiszteletbeli megjegyzéssel, vagy kitérővel élnék, - hogyha szabad -, a dramaturg szakma felé.
A dramaturg-szakma felé, amely valahogy úgy elkallódott, vagy elveszett, vagy én nem tudom, hogy mi történt vele, pedig ez egy rendkívül fontos dolog lenne. Most tiszteletteljesen megemelem a kalapomat minden olyan színházi vezető és színházi rendező előtt, aki ezt komolyan veszi. De a dramaturgok hiánya, hogyha nem dolgozhatnak eléggé, vagy őket nem tanítják eléggé, az nagyon-nagy gáz. Megmondom, hogy mi mondatja ezt velem. Az, hogy a zs-kategóriás amerikai filmekben is úgy van fölépítve van a történet, hogyha egyszer elkezdted nézni, akkor a nyolcadik percben már fogva vagy. Mert 'nem tudom, mi történt ott az erdőben, de ott valami megmozdult, de ki ez a nő ezzel az autóval, vagy mi történik, ki ez a fószer?' Tehát tele van kérdéssel, és olyan profi szakszerűséggel akasztják be a horgot az orrodba, hogy nem tudsz mit csinálni, muszáj menni utána, és a végén sírsz, mint egy hülye. Pedig egy vacak filmet láttál. És mi - ez nagyon idegesít engem - a világirodalom remekeivel se tudjuk kiváltani ezt a hatást. Ez baj. Például ezért nagyon érdekelne engem, hogy ha lenne a színházakban egy 'szabadika' év, ami a tudósoknak, orvosoknak, tanároknak mind van... Azt nem tudom, hogy Magyarországon van-e, szerintem még itt is van egy év, amikor elmehetsz. Fizetik az évedet, hogy menjél el tanulni. Mert, hogyha állandóan csinálod, akkor nem jut el hozzád, hogy közben a világ negyven évet mozdult előre.

- Ha jól tudom, hét évente, nem véletlenül...

-...valahogy így van ez, igen. És ez nekünk nincs. De az egészen megható, hogy mennyire nincsen. Még a saját szakmánkat is alig ismerjük, itt bent, ebben a pici Budapestben. Mondjuk itt a színházi élet elég gazdag szerencsére, de hogy olyan marha jó lenne! Én neki szoktam vágni, és akkor megnézek... Volt olyan év, hogy évad végén, amikor csökkennek az előadásaim, akkor megnéztem 10-15 előadást. Egyszer kimentem Angliába kíváncsiságból, egyrészt ugye szerelmes vagyok az egész kultúrájukba, másrészt a nyelvbe, harmadrészt, meg hogy ők hogy' csinálják. Ott is megnéztem 15-20 előadást. Nagyon nehezen férünk hozzá, nem válik közkinccsé, pedig milyen klafa lenne ez...
Na, mindegy. Hogyha lenne ilyen szabadika év, akkor elolvasnék - reményeim szerint - négy színdarabot, és akkor még egy év múlva azt mondanám a színházaimnak, hogy "figyelj, én ebből tudnék nektek egy fogyasztható izét csinálni, érdekel-e?'
Tudom, hogy most le se lehet lőni, mert ez annyira érdekel. Horgas Ádámmal, aki - mint említettem - az Algernont rendezte, azért volt szuper, mert azokat a kis korrekciókat olyan finom hangoltságban tette meg, tehát annyira érzékelte a történet menetét, hogy az egyszerűen szuper volt. És így együtt dolgozni, az egy páratlan kincs.

- Tibor, nagyon nehéz abbahagyni, de folytassuk holnap!


2016. június 19. vasárnap
- Volt már olyan érzésed, hogy elég a színházból, és valami mást szeretnél csinálni?

- Volt, igen. De nem úgy, hogy elég volt örökre, mindenki menjen és én is elmegyek kertésznek fát nevelni, hanem úgy volt, konkrétan el is kéredzkedtem. Annyira sokat játszottam, hogy elment a munka-örömöm. Elment az a régi vágyam, hogy a nézők így-, meg úgy. Én nagyon szeretek a nézőkkel együtt lenni a színházi esték során, és rengeteget mentem be, és rengeteg különböző ruhát vettem föl, és rengeteg különböző szöveget mondtam el. Egy idő után azon kaptam magam, hogy valahogy úgy nem nagyon... Akkor elkéredzkedtem, és mondtam az Andrisnak, hogy nekem most valami idő kéne. És majd mindjárt meg fogom ezt mondani tháliául is... de már mondtam is egyébként. Például jövőre még adtak is, és jó fejek voltak.
Nekem már nagyon érik egy ilyen három-négy-öt hónap, an plack. Tudod, kihúzni a konnektorból... Mert nagyon kéne olvasnom, nagyon kéne nyelvet tanulnom, nagyon kéne előadásokat néznem, nagyon kéne gondolkoznom, egyszerűen gondolkozni. Volt egy kisebb felháborodást kiváltó interjú egyszer, amiben mondtam, hogy nincs olyan, hogy a 'tehetség-alapú színház', az már kevés, hanem gondolkodás-alapú színházat kell csinálni.
Megint példálózok Pintér Bélával, mert ő annyira sok mindent egyesít, hogy az ő darabjai matematikailag, precízen ki vannak íróilag számítva, ő írja! Alaposan tudja, hogy a nézőkben milyen gombokat nyomogat. Az neki személyesen a szenvedélye, ez látszik az írásaiból, és őrületesen egyszerűen és hatékonyan rakja ezeket föl a színpadra. És, hogy muszáj ezt a tudást valamilyen módon vagy életre kelteni. Vagy, ha eddig nem volt, akkor megteremteni és csatasorba állítani, hogy mi az, ami hat. Nagyszerű színészei vannak, tényleg, számosan. 'Számos milliók', mondja valamelyik: "vértestvéreim vannak, számos milliók".
Sokkal jobban tud minden színész játszani ha tudja, hogy az, amit csinál, az mire való. Nemcsak azt tudja, hogy 'itt a csávó ki van borulva, és azért neki esik fejjel a falnak, mert be van rúgva'. Hanem azt is tudja, hogy ez a nézőben azt a rémületet fogja kiváltani, hogy 'vajon nem lesz-e valami a feleségével'. Tehát, hogy rendszerszerűen tudjunk látni, és rendszerszerűen tudjuk önmagunkat látni. Nem mindenkinek van erre igénye, ezt természetesen, én tudom. Azzal együtt a rendezői oldalon őrületes segítséget jelent, hogyha ezt így tudják adni. Ezt érzékeli, minden színész tudja, hogyha rendszerben működik. Még akkor is, ha nem látja, vagy nem ér rá, vagy nincs kedve, vagy ... Akkor is tudja, hogy ezek a dramaturgiai egységek, ezek milyen fontosak, mert megtartják őt.

- És mit gondolsz, merre felé kellene haladni az értelmiségnek, vagy a színháznak? Annyi katarzis, vagy katarzisnak mondott dolog ér bennünket naponta, a világból is, a mindennapokban. Mi az, ami még érdekes lehet, vagy kötelessége egy értelmiséginek, hogy a nézőknek megmutassa?

- Most a színházi szakmát, és az értelmiséget egy szinonimaként használtad, azt én nem használnám szinonimaként. Nem minden színházi ember értelmiségi, és nem minden értelmiségi érdeklődik a színház iránt.

- Mondjuk, akkor téged képzellek e mögé, aki értelmiségi és színházi ember és vezető színész.

- Nehezen tudok rá válaszolni, mert ugye az egyes számú kérdés, hogy milyen színdarabokat találunk meg. És itt nemcsak arról van szó, hogy milyen érzékenyek vagyunk a világra, hanem arról is szó van, hogy mennyi nézőt akarunk látni a nézőtéren. És miután mindenki pénzből él, és a színházak is pénzből élnek, és a színházak kényszerűen csak telt házakkal tudnak számolni, mert különben a fenntartó azt mondja, hogy 'ti vacakok vagytok, leveszek a támogatásotokból'. Így aztán nem kettős, hanem többes kötöttségű görög hős minden egyes színház, mert egyszerre kell berángatni a nézőket, és egyszerre kell szórakoztatónak lenni, és évente egyszer legalább olyan színdarabokat találni, vagy úgy fogalmazni meg.... Nekem például nagy mániám, hogy egy Csehov-előadás legyen izgalmas. Igazán izgalmas, érdekeljen, hogy mi van az alakokkal. Ne azért, mert a feje tetejéről a talpára fordítottuk, mint Hegelt, és ne azért, mert lilában van mindenki, és igazi gumicukrot lövöldözünk a falra, szóval ne ilyen marhaságok miatt, hanem mert rájövünk arra, hogy hol tud a néző kapcsolódni. Hol éli át azt, hogy ez a szerencsétlen tanár, vagy az a szerencsétlen magányos asszony, ez tök ugyanolyan mint én, vagy a szomszédasszony, vagy a Juli a negyediken. Mert ezeket valamilyen módon össze kell tudni hozni.
A Shakespeare darabokban az emberek a saját koruk embereit látták. A saját diktátoraikat látták, a saját arisztokráciájukat látták. Mi pedig most, rendkívül nehezen tudunk azokkal a sorokkal mit kezdeni, mégannyira is van szenzációsan újrafordítva. A Csehov-darabokban azok a figurák a saját korukat látták. Hogy tudjuk, vagy írjunk újakat. Igen. De ezek mind feladatok. Ebből egyébként egy is elég, hogy az ember másfél évét hipp-hopp lenyelje. De csak mondom, hogy ezek iránt a feladatok iránt mérhetetlenül érdeklődök.

- Mennyire tudod nem hazavinni a színházi lelkedet, mondjuk a Virágot Algernonnak után?

- Nagyon nehéz kérdés, de több ilyen van. Vagy mindig van ilyen. Mert például, amikor a Centrál Színházban a Jó embereket csináltuk, az is nagyon kinyuvasztott. Vagy, amikor játszom 24-et egy hónapban, az is nagyon kinyuvaszt. De bírja az én kis népem, szerencsére. Egyrészt, mert nem tudnak mást tenni. Másrészt, amikor magamhoz térek, akkor jó fej vagyok, és életben vagyok. Egy bizonyos valamennyi ideig - most ez részben az előadások utánra vonatkozik -, van olyan, hogy csak ülök. Tehát nem tudok állandóan kapcsolatban lenni. Senki sem tud egyébként. Néha muszáj csak úgy lenni, nem lehet mindig bekonnektorozva lenni és világítani. És, amikor úgy nagyon kivilágítom magam, akkor utána szükségem van a csöndre. Meg ez nem jelenti azt, hogy elveszem magam valahonnan, hanem, hogy pihenek.

- Tehát a feltöltődés neked a csönd?

- Neeem, nem, nem. Az csak egy része. Ugyanúgy kimegyek az erdőbe gyalogolni, vagy kocorászni, kimegyek biciklizni, az mind nagyon sokat segít. Hogyha olvasok például, olvasok egy könyvet. Most nyolc könyvet olvasok, de mindegyik nagyon érdekes. Mert például van az, amit a 30-as években írt egy Joseph Campbell nevű amerikai. Az emberiség mítoszait rakta egymásra, és például színházi szempontból is nagyon érdekes, és dramaturgiai szempontból is nagyon érdekes. (Csak zárójelben jelzem, hogy egy dramaturg-szakos fiatal barátomtól kaptam az ötletet, hogy ezt olvassam el.) A hős útja, hogy hogyan halad egy ember, elhagyva a hétköznapok világát, mert elhívja őt valamilyen erő, valamilyen küldetés. Hogyan nem mer ezzel a küldetéssel szembesülni, hogyan kell mégis bevállalnia, hogyan hal meg a szó szimbolikus értelmében, mint Héraklész, amint lement az alvilágba - hogy egy közkeletű példával éljek -, és hogyan tér vissza az emberek közé, ha egyáltalán visszatér, mert az sem biztos, hogy van kedve.
De mindannyiunk életében analogikusan fölfedezhetőek, ezek az útvonalak. Mert az, aki otthagyja a szülői házat, és elmegy, és beáll - én nem is tudom minek. Például színészjelöltnek, vagy beáll díszítőnek valami másik városban egy színházba. Vagy ott hagyja a szülői házat, mert támogatják, vagy, mert ellenzik, és elmegy máshova tanulni. És utána elindul egy teljesen másmilyen úton. Óhatatlanul összeszed egy olyan tudást, egy olyan másik tapasztalattömeget, ami meghaladja az ő előző állapotait. Mit kezd ezzel? Ebben drámai fordulatok és lehetőségek, fölismerhető minták rejtőznek, amiket az ember föl is ismer, hogyha jól mutatjuk meg nekik. Tehát ezért így csatolnék vissza arra, amit az előbb meséltem, hogy hatalmas anyagok rejtőznek, csak rengeteget kéne törni a fejünket, hogy ezt hogyan tudjuk a mindennapi előadásainkban megmutatni.

- Tibor, hogyan, mivel tudod a lelki akkumulátoraidat feltölteni?

- Nagyon szeretek együtt lenni a szeretteimmel, mert az például állati nagy buli. Nagyon szeretek a barátainkkal együtt lenni, mert az is nagyon jó dolog. Mindjárt hozzá is teszem, hogy végtelenül kevés ilyen alkalom van, de mind-mind nagyon jó. Tulajdonképpen szerintem nem viszem haza. Énszerintem lehet velem másról is beszélni, mint a színház! Sőt kifejezetten élvezem.
De, most otthon mindenki a fejéhez kapott, amikor a Kean elkezdődött, mert én nagyon érdeklődve olvasgatom, hogy ez miről is fog szólni. És szét is tárta az én drágám a karját, és "Most ez lesz nyolc hónapig, úristen!" Mondtam, hogy nem, nem, de aztán kiderült, hogy igaza lesz. Tényleg, előbb-utóbb igaza lesz. Mert az Algernonnal például ez volt, mert azzal hat hónapig naponta foglalkoztam, tehát naponta kellett csinálni azt, hogy a példány kész legyen.
Lehet, hogy hülyén hangzik: nagyon nehéz az embernek észrevenni, hogy mikor kezd el a lénye, a személyisége beállni. Még az elején kérdeztél egy ilyet, hogy én egy makacs és nem tudom milyen figura vagyok-e. Rettentő nehéz nem belemerevedni a hétköznapok rutinjába. Nekem legalábbis nem úgy jelentkezik, hogy az ember kevésbé szórakoztatóan dumálgat, hanem például mindig csak egyféle kanalat használok, mert valahogy a többi nem rokonszenves. Vagy ilyen hülyeségek. És minél több ilyen rutin alakul ki az ember életében, ami nagyon nagy csapda, mert a rutinok segítenek. Hiszen a rutin segít megállni a piros lámpánál. Nem mérlegelünk állandóan, de minden egyes ilyen pillanatban megmentjük a saját életünket. Szóval, hogy az embernek ezek a rutinok hogyan tudnak nem gátak lenni, azt borzasztó érdekes fölismerni. És ennek az egyik legfontosabb, ha nem a legfontosabb összetevője, hogy rájöjjön az ember, hogy önmagát sokkal kevésbé ismeri, mint gondolja. És, hogy valamilyen úton-módon a hétköznapokban és a hétköznapi pillanatokban rákérdezel arra, hogy te jóisten, jó ez, ahogy én csinálom? És mielőtt megrántanád a vállad, és azt mondanád, hogy persze, hogy jó, így csinálom tíz éve, vagy persze, hogy jó, az apám is így csinálta, meg az anyám is így csinálta... hát az előtt kell megállni, és még kérni tíz percet. Ez nehéz ügy, hogy ez az igény föltámadjon az emberben, de például, hogyha azt vesszük, hogy a konfliktusok azok nem azért vannak, mert a többiek hülyék. Azok nem azért vannak, azért vannak, mert mi mind hülyék vagyunk! És mind azt gondoljuk, hogy nekünk a zsebünkben a frankó, és mindenki más képtelen ezt fölfogni.

- Köszönöm szépen, hogy itt voltál velünk.

- Köszönöm én is.

https://www.facebook.com/mtvadankoradio/photos/a.580043132042931.1073741829.579678575412720/1035616379818935/?type=3&theater
http://www.mediaklikk.hu/2016/06/12/tul-az-operencian-szervet-tibor/
https://www.facebook.com/permalink.php?story_fbid=1036790296368210&id=579678575412720&substory_index=0

A beszélgetést a rádióadás alapján lejegyezte: Baráth Mari
Fotó: Kiskegyed, és Dankó Rádió