Kun Zsuzsa: Szervét Tibor
„40 éves koromra kezdett körvonalazódni, mit is jelent felnőttnek lenni.”

Best Magazin, 2017. január 27. p.22-23.

Kun Zsuzsa: - A Virágot Algernonnak című darabban egy szellemi fogyatékos férfit játszik. A szerepre készülve eljárt egy segítő klubba, ahol megfigyelte a fogyatékkal élők sorsát, és megtapasztalta, milyen szeretetben, barátságban élnek, mennyit beszélgetnek, hogy segítik egymást. Eközben sok minden megfordult a fejében a saját életével kapcsolatban: a felnőtté válás nehézségei, a félelmek, a másoknak való megfelelés, az önzés, a hiúság, egyszóval a saját démonjaival való küzdelme.

- Amikor belépett ebbe a klubba, hogyan fogadták?


Szervét Tibor: - A Salva Vita Klub egyrészről azzal foglalkozik, hogy álláshoz juttassa a huszonéves, fogyatékkal élő fiatalokat, másrészt számtalan foglalkozást, programot szervez nekik. Sajnos nagyon kevés saját erőforrásuk van, szükségük lenne a civilek, a társadalom támogatására. Engem nagy szeretettel fogadtak, rendkívüli volt ott lenni velük, és látni, milyen szeretetben és jókedvben élnek. És tanulságos is, mert az ember hajlamos arra, hogy amikor az utcán sérült, beteg embert vagy hajléktalant lát, ösztönösen elfordítja a fejét.

- Minden szülő egészséges gyerekről álmodozik, amikor 23 évvel ezelőtt várták a fiukat, felmerült önben, mi lesz, ha betegen születik?

- Eszembe nem jutott. Örültem, hogy jön, és biztos voltam benne, hogy minden rendben lesz. Azóta persze számtalanszor aggódtam már érte, például amikor a haverokkal elmegy kocsmázni, és későig kimarad, vagy ha nem tudom hol van, és fel sem hív, na az pánik tud lenni.

- Szigorú apuka?

- Inkább szigorú vagyok, mint nem, ugyanakkor kis hatásfokkal. A fiam humorérzéke mindig élét veszi a szigorúságomnak, de most már szinte felnőtt, megy a maga feje után – szerencsére van neki -, a saját életével kapcsolatban már ő dönt.

- Jó pár évvel ezelőtt kettesben elment a fiával Angliába nyelvet tanulni. Én úgy tudtam, ön nemcsak angolul, de több nyelven is remekül olvas, beszél.

- Nem beszéltem rosszul angolul, de még mindig messze járok attól, ahogyan szeretnék beszélni. Gergő akkor 13 éves volt, de a nyelvtanulás csak ürügyül szolgált. Én azért mentem, mert akartam valahol egy kicsit élni a hazámon és az országomon kívül. Ez a vágy amúgy azóta sem csillapult bennem. Mindketten úgy gondoltuk, ha már ott vagyunk, ne csak turistáskodjunk, lássuk valami hasznát is az utazásunknak.

- Ön hány évesen járt először külföldön, úgymond nyugaton?

- 19 évesen.

- Akkor már szinte felnőtt volt…

- Á, dehogy! Körülbelül negyvenéves koromra kezdett körvonalazódni, mit is jelent felnőttnek lenni. Amikor az ember felelősséget vállal magáért, a másikért, amikor nehéz helyzetekben is képes dönteni, és amit csinál, annak van értelme. Ha valakivel együtt van, annak megpróbál jót akarni, és tenni is érte. Amikor az ember kifelé is fordítja az erőit, és nem csak a saját önzése mentén halad.

- Talán a késői felnőtté váláshoz azt is hozzájárult, hogy viszonylag sokáig otthon lakott a szüleivel…

- Először elvégeztem a jogi egyetemet, majd a Színművészeti Főiskolát, ekkor már harmincéves voltam, utána költöztem el otthonról. Kollégiumba nem tudtam menni, albérletre pedig nem futotta. No meg ki a fene szórja a pénzt, amikor van egy otthona… Egyébként még a költözésem sem jelentette feltétlenül a felnőtté válásom kezdetét. Ez inkább a szabadság vagy a szabadosság kezdetét jelentette. Annyit lehetett kocsmázni, amennyit akartam, akkor jött fel hozzám lány, amikor akartam. A felnőttség akkor jelentkezett nálam, amikor nehéz helyzetekkel szembesültem, te-jóisten, szakítani kell ezzel a lánnyal, uram-atyám, most mi fog történni, hogy kell ezt csinálni?

- Érdekes, pont az önzését említette, holott úgy tudom, saját magával sokáig az volt a gondja, hogy iszonyatos megfelelési kényszerben élte az életét.

- Félelem, másoknak való megfelelés, önzés, hiúság, gőg – ezek a démonok a saját személyiségem azon részei, amiket nem szeretek, és sokáig nem is nagyon néztem rájuk. Ezek szerintem minden emberben megvannak, de hajlamosak vagyunk rá, hogy csak másokban vegyük észre. Mert az jobban idegesít, mint a sajátunk. Mert abból inkább kárunk származik, a sajátunkból inkább hasznunk. Nekem egy időbe beletelt, míg rájöttem, hogy bennem is vannak ilyen kis rusnya tulajdonságok, a felnőttségem egyik ismérve az volt, hogy elkezdtem azzal foglalkozni, hogy ne legyenek. Vagy legalább ne hassanak a mindennapjaimra. Most úgy látom, sokat haladtam előre, és bizonyos területeket meghódítottam ebben a végtelenben – de persze bőven van még tennivaló.

Fotó: Olajos Piroska