Katona Zsuzsa: Beszélgetés Szervét Tiborral
Hamvas Béla munkáiról

YouTube, 2017. január 28.

Szervét Tibor: - Valamikor, úgy az egyetemista éveim környékén olvastam Hankiss Áginak valamilyen interjúját, és ő említette a Scientia Sacra című könyvet. Amit én később megláttam egy könyvesboltban, - akkor még nem kezdődött el ez a Hamvas-életmű kiadás – és megvettem. Ez egy fordulópontot jelentett az életemben körülbelül 10 évvel később, mert addig egyáltalán nem nyúltam hozzá. Úgy bele-bele olvastam, nem nagyon értettem semmit belőle. Az egész egy ilyen magasztos és végtelenül távoli, nagy-nagy tudomány-rengeteg volt akárhol fölütöttem, és nem tudtam vele mit kezdeni. Sokkal később, legalább tíz évvel később – de tán még több -, úgy adódott, hogy négy vagy öt napot egyedül töltöttem Gödön, ahol egy kis házat kellett volna eladnom, egy nyaralófélét. Azt meghirdettem, és levittem magammal a Scientia Sacra-t. Elkezdtem olvasni, és attól kezdve valami csodálatos beszippantás történt, mert ahelyett, hogy én a vevőket vártam volna, fogtam a könyvet meg a gumimatracot, lementem reggel a Dunára, egész álló nap ott égtem a parton, és olvastam a könyvet. Este hazamentem, ittam egy pohár bort, és olvastam ugyanígy este sokáig. És ez így ment, és ez alatt a ...hát, mindent összevéve két hét volt körülbelül. Áthaladtam, mint egy energia ezen a könyvön, és valamilyen semmihez sem fogható élményben volt részem. Egyrészt, mert föltárult a tudásnak ez a hallatlan birodalma, amit ő tudott. Mert abban számmisztikától kezdve, az ősi könyveken keresztül, a hindu, a kínai, a perzsa, az egyiptomi, a görög, az összes létező mitológia, mítosz, és a mítoszokban föllelhető bölcsesség mindent érint, sőt mindent tárgyal. Ez maga nagyon-nagy dolog volt! A másik nagyon-nagy dolog, hogy van egy ember, aki ezt tudja. Vagy legalábbis valamilyen módon ezt a rendet össze tudta rakni. Ez nyitotta meg számomra azt a Hamvas-univerzumot, ami akkor még mondom, egy – ilyen nettó tisztelet, illetve, az emberi kultur-kincs feletti nagyon nagy csodálat volt.

- De ez még nem volt egy spirituális kapcsolódás?

- Nem, azt hiszem, nem. A következő könyv – már nem tudom, hogy került a birtokomba – az a Vigilia Kiadónak egy könyve, a három egyben: az Unicornis, a Titkos záradék és a Bizonyos tekintetben. Ez a három kis esszékötet van egybekötve, és azt elkezdtem olvasni. Na, most ebből viszont megismertem – vagy elkezdtem megismerni – a szerző személyét. Mert ez csomó, és csupa személyes gondolati és önreflektív írások gyűjteménye. Először találkoztam olyan felnőtt emberrel, aki ilyen mély tudással, vagy bölcsességgel beszél a saját hibáiról. Ez nagyon nagy élmény volt számomra, mert ugye akkor már kialakult bennem ez a mágikus kép, hogy úristen, ez az ember mindazt tudta, ami a Scientia Sacra-ban benne volt. Illetve, az a tény, hogy ez egy felnőtt ember, aki ellentétben az összes általam ismert felnőtt emberrel, nem azt akarja mondani, hogy ő tudja a frankót, hanem azt akarja mondani, hogy ilyen nehéz eljutni bizonyos igazságokhoz, de el lehet. Ettől kezdve elkezdték a könyvek egymást érni, - nagyon sokat olvastam Hamvast. Majdnem droggá vált.
Később egy Dúl Antallal látott interjúban ő meg is említi ezt a jelenséget, hogy tud drog lenni, és nagyon oda kell rá figyelni, - mint ahogy ez nálam száz százalékosan be is vált, vagy létre is jött ez a jelenség -, mert kiváltja a cselekvést: tehát az ember nem csinálja a saját életében ezeket a rendkívül fontos és elérhető dolgokat, hanem beéri azzal, hogy olvas róla. A kettő között nagyon nagy különbség van.

- Mi az, amit egyébként kellett volna csinálnod? Mi volt az, ami így megfogott, hogy hogyan változtasd meg az életed? Mert ugye ez van benne a hamvasi életműben, mint üzenet.

- Nem is az, hogy kellett volna, hanem kellett. Tehát nekem el is kellett kezdeni, ránézni a saját életemre és saját lényemre. Mert az ő olvasása közben valahogy kivilágosodott az a tény, hogy az ember több. Az emberi élet, vagy az emberi létezés minden egyes emberé több, vagy több lehet, mint a cselekedeteink, az örömeink és a szenvedéseink összessége. Mert nagyjából ezekben a viszonylag szűk koordináta rendszerekben éljük az életünket. Ha örülünk valaminek azzal azonosulunk, hogyha fájdalmunk vagy szenvedésünk van, vagy valaki elhagy, vagy valami másik ember által történik velünk valami, akkor azzal azonosulunk. Mindig azonosulunk valamivel, és azt mondja, hogy ez nem egészen így van, mert van ott arrébb valami, amihez képest a jelenlegi, konkrét életed kisebb. És ez klassz dolog ez a valami, mert a jelenlegi konkrét kicsi, alkalmasint végtelenül fájdalmas életedet meg tudod nézni, és egy picit ebből a fájdalomból el tudsz engedni. Jobb lesz. Rettentő praktikus Hamvas ebből a szempontból. Pontosabban az ő általa megadott tudás, vagy élmény, vagy szempont-mennyiség az alkalmas arra, hogy a gyakorlatban az ember használja. Most ebben a tekintetben szintén különbözik minden általam ismert ideológiától. Nem ismerem túl jól természetesen mondjuk a kereszténységet, vagy a zsidó vallást, vagy az iszlámot, ezeket egyáltalán nem ismerem. De, ő mint filozófus, a saját eszén keresztül egy csomó gyakorlati segítséget adott az én életemben. Például ezt, hogy nézd meg a saját démonaidat – attól kezdve használom én is ezt a szót -, és vedd észre, hogy te magad nem vagy ezzel azonos. Tehát, amikor az ember kiszáll az autóból, és sajnálja, hogy nincs nála egy baseball-ütő, hogy tönkreverje a szemközti sofőrt, vagy, amikor bármi ehhez hasonló – egyébként a mindennapokban gyakran fölhorgadó indulatot átél, akkor azt mondja neki Hamvas, hogy „Nem, ez a harag. Nézd meg, hogy te, meg a harag nem vagytok egy.” Tényleg nem, mert öt másodperc múlva az egész eltűnik. Viszont azalatt az öt másodperc alatt rettentő sok kárt lehet okozni. Szóval ilyen értelemben az ember elkezdhet gyakorolni ilyen csudálatos dolgokat. És fura módon, ettől szabadabbá váltam én.

- Tehát ezt megpróbáltad, mint életgyakorlatot?

- Gyakorlatilag abbahagyhatatlanul próbálom azóta is, mert nagyon klassz dolog volt belekóstolni ebbe a fajta szabadságba. Hogy tényleg nem kell kiszolgáltatottnak lennem az önnön indulataimnak. Igaz ugyan, hogy így aztán az ember a saját örömeinek sincs egészen kiszolgáltatva, de ezt is könyörtelenül tanítja is, valahol azt írja, hogy „az ember mindig legyen egy ujjnyival följebb”. Mindegy, hogy mi az, de legyen egy ujjnyival följebb. Bármiről is van szó.

- Ez a rálátás?

- Én nem mondom azt, hogy ez rálátás. Tehát nem azt jelenti, hogy az ember hideggé válik ettől, vagy szenvedélytelenné válik. Egyáltalán nem, mert ezek kifejezetten érzéki folyamatok, ahogy ő a világot látja, érzéki a gondolkodása. Sokkal később tudtam meg, hogy például az indiaiak, akik tizenegy érzékszervet különböztetnek meg, az agy érzékszerv náluk. Az érzékelés része ugyanúgy, mint az öt fizikai érzék, vagy az öt megismerő érzék, tehát ez nekik mind-mind érzéki folyamat, és a gondolkodás ebből a szempontból talán a legérzékibb, csak nálunk nem ebben a szövegösszefüggésben van. Mi úgy tudjuk, hogy vannak az érzelmek, amik szépek, szenvedélyesek, gazdagok, és van a gondolkodás, ami hideg, racionális és metsző. Nem így van. Legalábbis az én tapasztalataim szerint is messze nem így van. Aztán Hamvasnál tényleg szuper volt azt látni, hogy a gondokozás milyen lázas, és megismerő és vad, analitikus és szintetizáló egyszerre. Fantasztikus volt nézni, hogy ő hogy’ tud megismerni és gondolkodni.

- Lehetséges, hogy ez az életgyakorlat elvezetheti az embert ahhoz, hogy jobb ember legyen, a szónak mondjuk morális értelmében?

- Erre nagyon nehéz válaszolni, mert Hamvas maga ilyen szempontból nem moralizál. Az esszé címe az, hogy „Csak nem felébredni!” Csak kiemelek két sort belőle: „ Mozi és varieté, sajtó, képeslap, cirkusz, koncert, futballmeccs, rendőri rovat, botrányok, politika és munka, munka, munka.” Ez nagyjából lefedi az emberek nagyon nagy többségének az életét. Még két sor: „Reggel fél hatkor a rádiót bekapcsolja, este tizenegyig szól, csakhogy ne hallja.” Mit? És ez igaz, az én életemben ez fölfedezhető volt. Nem azt mondom, hogy jobb emberré válhat az ember általa, - mert nagyon bizonytalan vagyok abban, hogy mi a jó ember kategória – de másmilyen életet tudok ezáltal élni, mint amit éltem negyven évig. És, ez a másmilyen élet, ez nekem jobban tetszik. Nekem ez gazdagabb, szimpatikusabb, sokkal békésebb, rengeteg minden fér bele, és többek között, ezektől a démonoktól, amik a rossz tulajdonságaim, - mondjuk az egyszerűség kedvéért -, ezektől sokkal kevésbé függök, sokkal kevésbé vagyok ezeknek kiszolgáltatva.
Nagyszerű volt olyan pacákkal találkozni, aki egyszerre ilyen végtelen tudású, hallatlanul nagy ember, és egyszerre ilyen csibész. Az nekem nagyon tetszett benne, hogy ilyen csibész, aki ismeri a jót, ismeri a nőket, ismeri a borokat, szereti ezeket, egyáltalán nem akarja kispórolni az életéből ezt a sok klassz dolgot, és ugyanakkor az emberi tudás majdnem teljes tárházát segít megismerni.

- Akkor neked ő egy tanító?

- Szervét Tibor: - Igen.

- Minden nap fordulsz hozzá?

- Sok éven keresztül minden nap fordultam hozzá. Ez volt az az időszak, amikor abban a „drogfüggőségben” találtam magam, hogy este, hogyha olvastam 3-4 oldalt, akkor azáltal kicsit megváltottam magam a hétköznapok koszmói, hibái, bűnei, elrontott dolgai, meg mindenféléi alól. Aztán például kiderült –a Dúl Antal-féle beszélgetés nagyban hozzájárult ennek a felismeréséhez -, hogy ez nem ugyanaz. Attól, hogy az ember olvas róla, nem gyakorolja. De, hogy hogyan kell gyakorolni? Mindenkinek valószínűleg külön kell kitalálni, hogy neki a saját életébe hogy’ fér bele, vagy milyen formában fér bele ezeknek a gondolatoknak a tettre váltása. Én kitaláltam a magam módszerét, és nagyszerű gyakorlati eredményeket értem el vele. Például leszoktam a cigiről, pedig, mint Karinthy én is: „Mi sem könnyebb, huszonhatszor megpróbáltam, és mind a huszonhatszor sikerült!” De, kidolgoztam egy módszert, ami aztán tényleg sikerült, és ez a Hamvas segítségével történt.

- Egyébként Hamvas elmondja több helyen is, hogy „mindenki külön, mindenki maga, egyszer, egyetlen egyszer”. Tehát, hogy ez a bizonyos „önmegváltás”, persze ő nem így fogalmaz...

- ...de, így fogalmaz. Például az egyik legnagyobb élmény volt egy ezzel rokon mondat, az, hogy „a megváltás mindenki számára elérhető bármikor, bárhol, bármelyik pillanatban, csak akarni kell, de akarni viszont kell! És ez egy nagyon picike és nagyon érzékeny különbség, hogy az ember nem veszi észre, hogy attól még, hogy ő azt mondja, hogy akarja, csak egy szót mondott ki. Tehát az igazi akarás az mély dolog, és az igazi akarás az szinte mindig eredményt ér és eredményt hoz. Ez fantasztikus élmény volt. Ugyancsak Hamvas mondja egy másik helyen, hogy „egyetlen mozzanat, mármint az élet egyetlen mozzanata sincsen erőfeszítés, küzdelem, ellenfél, energia-bevetés... és még két-három gondolatot fölsorol. Tényleg nincs.
Tehát mindig, amikor minket arra tanít a világ, hogy minden könnyű, és minden instant: „Vegyél négy joghurtot, és el tudsz menni Rióba! Ha elmentél Rióba, akkor ott szenzációs félmeztelen nők fognak körülugrálni. Ha nem, akkor vegyél még négy joghurtot!” Egy kicsit talán leegyszerűsítem, de ez az egész világ körülöttünk ezt a hülyeséget tolja. És az ember, - szinte mindenki - érzékeli, hogy e mögött biztos, hogy van valami, ami normális. De mi lehet az? Nem lehet hozzáférni, nagyon nehéz hozzáférni. És Hamvas segít hozzáférni, hogy mi az, ami normális, és ettől a sok reklámos, politikusos, mozis, pletykarovatos cucctól nagyon különbözve, egész más minőséget kínál.

- De hát érezzük mind a ketten, hogy egyre kevésbé kedvez a kor Hamvasnak. Szóval, hogy egyre nagyobb a szakadék. Nem?

- Én nem gondolom, hogy volt olyan kor, ami kedvezett volna ennek a világnak. Régen gladiátor-játékok voltak, ma valóság-show-k vannak, tök ugyanaz. Én azt gondolom, hogy a világ nem rosszabb, ugyanaz. Akkor is volt négy ember az egymilliós Rómában, aki azt gondolta, hogy ennél jobban is lehetne élni, de 999 ezer ember kijárkált az arénába, és azt nézte, hogy keresztényeket és rabszolgákat tépnek szét az oroszlánok. Ez ugyanaz, tehát ezek a különbségek mindig meg voltak. Ebből a szempontból semmikor se volt könnyű, és semmikor sem volt nehezebb. Mindig ugyanilyen. Ha az ember a saját életét egy kicsit át akarja pofozni, akkor azt a külvilág nem nagyon szereti, nem értékeli. A társadalom azt tanítja, hogy te legyél egyforma, alkalmazkodj a törvényekhez, legyél benne egy skatulyában, fizesd be az adódat, mindenben legyél olyan, hogy a szabályok és a szabályokat alkotó uralkodók azok téged tudjanak használni, ne okozzál bajt. És többféleképpen lehet nem okozni bajt. Az egyik az, hogy az ember elfelejti azt, hogy ezeken a rubrikákon kívül is van valami, csak később, vagy valamikor, vagy egyáltalán soha nem is szembesül vele.
A másik az, hogy ilyen szerencséje van, mint nekem a Scientia Sacrá-val. Vagy olyan emberrel találkozhat, aki ilyesmit tud vagy átélt, és akkor elkezdhet gyakorolni. De nem kezdik el az emberek ezt. Olyan érdekes volt, egy csomó ismerősöm akar leszokni a cigiről. Csak azért mondom ezt, mert nagyon erős gyakorlati példa. És mindenki megkérdezi, hogy én hogy csinálom. És amikor elmondom, mindenki ezt mondja: „Na, ne szórakozzál velem, hagyjál békén, ó, nem!” Tudod? Nagyon nehéz fölvenni tehát egy segítséget.

- Hát, ez az akarni kell, az.

- Nem. Az embernek ott vannak a segítségek, de gyakorlatilag nem nyúlunk hozzá. Nagyon nehéz észrevenni, hogy ahhoz tényleg hozzá kell nyúlni. Ez lehet ember, lehet tanítás, lehet bármilyen vallás, vagy vallás-gyakorlás, vagy lehet bármilyen, a belső világra vetett egyetlen pillantás, bármi lehet segítség, de nem tudjuk használni.

- De szerintem van ebben egy olyan is, hogy nem akarják. Tehát ez a magunkkal való szembenézés, az önismeret, mint feladat...- egyre kevésbé akar az ember szembenézni magával. Mit mondanál azoknak, akik? Mert hiszen Hamvas sajnos, még mindig..., de lehet, hogy neki ez a sorsa, hogy ilyen...

- ...keveseké...

- ...szamizdat, igen, keveseké, nehéz őt megközelíteni. Tehát, ahogy szokták mondani, hogy „nem adja könnyen magát”. Tehát, hogy a szövegek nem is könnyűek. Nem olyan könnyű őt beemelni. Tehát melózni kell rendesen, hogy Hamvast... De mit mondanál mégis, mert azért azt lehet látni, ahogy beszélsz, neked már megvan Hamvas.

- Nem, nem.

- De belül vagy azért, már...

- Lépéseket már igen...

- Elindultál az úton. Mit mondanál azoknak, akik még nem tudják, de meglenne a késztetésük, hogy hogyan kezdjék el, mi legyen az első?

- Bármi. Semmit se lehet mondani, ebben nem lehet segíteni.

- De, hogy Hamvashoz hogyan jussanak közel, erre gondolok.

- Bármit vegyenek le a polcról, és olvassanak el négy sort. Utána tegyék vissza, és olvassanak el bármi másból négy sort. Mindegy, hogy hol. Nagyon sokszor kell vereséget szenvedni ezeken az akadályokon, míg az ember eljut oda, hogy tényleg örömet és hozamokat élhet át.
Az egyik ilyen nagy élményem a József és testvérei című könyv volt, ami legalább tizenötször ledobott a hátáról. Mindig az első kétszázötven oldalon belül, de volt, hogy a hetediken, volt, hogy a száznegyvennyolcadikon... egyszerűen nem bírtam tovább, azt gondoltam, elpusztulok. Én ezt a rengeteg szakállfürtöt, akik sorakoznak egymás mellett... - ugye nagyon részlet-gazdag. És, amikor túljutottam ezen a tűzfalon, akkor egy olyan világ tárult föl, amihez hasonlót nagyon-nagyon ritkán él át az ember, annyi mindent tud a könyv és a szerző az emberről! És annyi mindent ad oda az olvasónak azáltal, hogy ő túlverekszi magát. Ez szerintem nagy kincs, az ő tudása, az ő világa és az ő általa elérhető csodás belső világok. Mindenkiben elérhető, az az érzésem. De ezekért a nagy kincsekért ezt a nagy árat kell megfizetni. Hogy sokszor nem sikerül és ha soha nem sikerül, akkor soha nem sikerül, nem olyan nagy baj, majd máskor! Nincs tanács egyáltalán, szerintem. Nincs semmi. De mindenkinek ott van a könyvesboltban, ez szuper dolog, hogy megjelent az egész életmű. Nagyon-nagyon klassz, mert például ezen keresztül lehet egy pillantást vetni az ő mély...
A levelezései például, az is olyan elképesztő. Hogy milyen nyíltan azt mondja, hogy „Én nem akarok adni másnak. Én az egész tehetségemet én magam akarom kizsákmányolni. És én szenvedek ettől, nagy baj.”
Tudod, föl lehet ismerni az embernek a saját életjelenségeit azáltal, hogyha egy pici analógiát tud teremteni az ilyen gondolatok, meg a mi bennünk meglévő önzés között. Szóval ilyen szempontból hatalmas élmény, hogy bármihez hozzá lehet férni. És mivel bármihez hozzá lehet férni, bárki, akinek kedve van, vagy érdekli az a lehetőség, hogy a saját életére kívülről rákukkantson, és reméli, hogy ez a rákukkantás segítő és felszabadító, bárhol elkezdheti!

- Nem kell ehhez mégiscsak – másokkal is beszélgetve mondom ezt -, hogy valami szakadékba zuhanjon az, aki egyszer csak el akar kezdeni ezzel foglalkozni? Nem volt-e a te életedben is olyan – függetlenül attól, hogy nem akarok vájkálni -, amikor az ember hirtelen vákuumba kerül, akármilyen probléma miatt. Tehát, amikor kénytelen szembenézni önmagával. Tehát, hogy nem kell-e ehhez valamiféle alázuhanás az embernek? Hogy na, akkor most keressek valamit, ami kihúz engem.

- Nem tudom, hogy szükségszerűen kell-e. Járhat együtt ilyen nagy vereségekkel, és nagy meghalásokkal. Járhat együtt az a belső pillanat, ha az ember kinyílik ezekre, mert egyszerűen a gyakorlati élet talaján megoldhatatlanná válik minden. Ez egyáltalán nem ritka. Tehát nekem is voltak hatalmas vereségeim az életben. Amely hatalmas vereségek közelebb vittek ahhoz, hogy kinyíljon a szívem ezekre a gondolatokra, és hogy segítségnek, tudjam használni őket. Azt nem tudom, hogy szükségszerű-e. Azt nem tudom, hogy például az ő életében a saját vereségei szükségszerűek voltak-e ahhoz, hogy ilyen rendkívüli életművet hagyjon maga után.

- De, voltak neki hihetetlen nagy traumák az életében, mégiscsak. Függetlenül attól, hogy nem tudjuk, ha nem lettek volna, akkor ő mivé válik. De azért mind az első világháborús borzalom, mind a második világháború, aztán a B-listázás, hogy mondjam, végigélte ezt a huszadik századi történelmet alulnézetből, ugye.

- Igen. De ez ugyanakkor olyan reményteli. Tehát nekem ez egy akkora bíztatás, - amiről már beszélgettünk is -, hogy amikor már úgy mindent olvastam tőle, és érzékeltem azt a sok nagyszerű hatást, amit én saját életemben tapasztalok, akkor rákerestem, és találkoztam ezekkel a munkásruhás, svájcisapkás, öregedő képekkel. Hogyha valakiről nem gondolnád, hogy spirituális tanító, akkor az, az a bácsi az árokparton, aki ebben a cvájg-nadrágban, és a nagyapám svájci sapkájában ott üldögél, vagy fekszik. Mégiscsak az ember belepillant abba, hogy a műveinek nagy részét kézzel írta, miközben – én nem tudom -, Inotán volt raktáros és szögeket számolt tízezer olyan emberrel körülvéve, akik egyáltalán semmilyen módon nem voltak neki beszélgetőpartnerek, és írt, és írt, és írt. Tehát, hogy ezek az energiák nyilván valahogyan máshogyan működnek. Ezt az ő esetében nyilvánvalóan lehet látni. Nem függött attól, hogy a környezet mit kér, mit indukál, benne volt egy szellem, ami benne ilyen módon meg tudott testesülni. Szenzációs!

- Nekem úgy tűnik, hogy a regényeiben azt a világot írja meg, ami ellen az esszéit fogalmazza, hogy utána hogyan kellene, hogy ne így. Tehát, magyarul. Én nem tudok igazán mit kezdeni az ő szépirodalmával. A kettő nagyon más.

- Nagyon más. Én is nagyon hosszú idő után jutottam el az esszéi után, és ezek után a mély önvizsgálatra, és rendkívül gazdag élményekre emelő írások után a Karneválhoz. Voltak barátaim, akik azt mondták, hogy azt feltétlenül olvasd el, mert hogyha szereted Hamvast, akkor az csodálatos lesz. Én elkezdtem, és ugyanúgy jártam vele, mint a József és testvéreivel, hogy megpróbáltam meglovagolni, ledobott. Ez volt tizenegyszer egymás után, és egyszer csak elolvastam. És amikor elolvastam, akkor megint csak – azért mondom, ugyanúgy jártam – föltárult egy világ, amivel egyszerűen nem tudtam betelni. Mert rétegek és rétegek egymáson, és a Hoppy Lőrinc tébolyult szóhasználata, ami egyszerűen, mint nyelvi zsenialitás, egy külön világ. Odáig, ahogy a harmadik kötet véget ér, ahol elpusztul minden, mert véget ér egy háború és nem marad utána semmi. És közben egy olyan nőt ír meg, akit mindannyian ismerünk, aki azt mondja, hogy: „Természetesen, én segítek. Hogy-hogy nem ott vetted meg? Ha én segítek, akkor ott kell megvenni. Ennyire semmibe lehet venni azt, ahogy én...? Jó, akkor nem segítek, akkor elköltözöm. De akkor az árokparton fogtok megtalálni. De abszolút a ti dolgotok!” Fantasztikus típusokat jelenít meg a könyvében, nehéz olvasni, mert annyira tömény. De, amikor az ember belelát, úgy elkapja a gépszíj, akkor aztán viszi-viszi-viszi, tényleg olyan, mint egy karnevál. Ő saját maga megírja a belső, kis dőlt betűs részekben, hogy ahhoz, hogy én magamat valamennyire is megnézzem, ahhoz az egész emberiségre szükségem van. És fölrakja az egész emberiséget. Mindenféle típusokat, aranyakat, tárgyakat, mindenkit odapakol, ijesztő töménységben, és ijesztő inkonzekvenciában. Mert nem ragaszkodik az alakokhoz. Mindenkit ki is cserél. Azt mondja, hogy „miért ne cserélném ki, amikor maga ma ilyen, holnap másmilyen lesz. Én ma ilyen vagyok, holnap nem ilyen vagyok.” Tehát nagyon erősen az életből van az írva, csak amit megszoktunk az irodalmi művektől, azt a fajta rendezett és strukturált világot, azt nem adja.

- Hát a József és testvérei után, egy Thomas Mann után a Karnevált olvasni, az ugye két világ, nem? A Thomas Mannál ugye minden élére van állítva.

- Igen, de mégis azt kell mondanom, hogy ugyanolyan hallatlan sokat kaptam az egyiktől is, mint a másiktól is. Nem túl sok ilyen regény-élményem van. Tehát olyan, mint a Marquez-nek a Száz év magánya. Az is szórja a hősöket, teljesen mindegy, hogy Macondo lakóiról van szó, vagy cigányokról. A mágus cigányoknak, a mutatványosoknak ugyanúgy mutatvány a tükör, mint a repülőszőnyeg. És az író nem tesz különbséget. Tehát ugyanúgy létező varázslatnak tekinti a tükröt, mint a valóban repülő szőnyeget. Elképesztő birodalmat nyitnak meg ezek a művek. Most már, hogy túl vagyok és elolvastam, azt mondom, hogy bárcsak el tudnám olvasni még egyszer, csak nagyon nehéz az idő miatt még egyszer hozzáfogni. De ott van, kéznél van, ama kevés könyvek egyike például a Karnevál, amit ceruzáztam. Tehát aláhuzigáltam benne, sőt kiírtam belőle, annyira élveztem azokat a világokat, amiket lehet általa látni. Ahhoz segíteni, hogy a Hamvas-világhoz, vagy ehhez az egész önvizsgálati, mély úthoz az ember hozzáférjen, ez azért nagyon nehéz, mert ha nincs meg az a mély belső vágy, hogy az embernek valamilyen megoldásra van szüksége, akkor ezt kívülről nem lehet ösztönözni.
És azért jutott eszembe, hogy még egy mondatot mondok ezzel kapcsolatban, mert nagyon megütötte a szememet, a Hamvasnak az egyik szóhasználata annak idején. Ő úgy fogalmazza az ilyen embereket, hogy „belső bandita”. Tehát, aki odabent kezd el könyörtelenül dúlni. A személyiségen belül. És ehhez valamilyen, - vagy amit te mondtál az imént -, kell egy olyan kataklizma, amit az eddigi életminták segítségével nem lehet megoldani, vagy kell valami más. Azt nem tudom, hogy még mitől jöhet ez létre, hogy az ember egyes számú, kettes számú, hármas számú igénye, hogy odabent rend legyen. És ezért mindenki mindenféle, néha egészen csúnya áldozatokat is meghoz, hogy odabent rend legyen. És ehhez a rendhez ragaszkodik. És az ő tanításai alapján ez a rend fölborul. Megszűnik, összeomlik, eltűnik, kuka. Viszont van mögötte hárommal, néggyel, öttel, hattal mögötte vannak olyan újabb struktúrák, amikre viszont sokkal nyugodtabban, sokkal szabadabban lehet később támaszkodni. De ez nem megy anélkül, hogy az embernek legyen valami fogalma, vagy indukciója, hogy én oda akarok jutni. Mert magától az ember a saját belső világát tök ingyen nem fogja szétrugdosni. Csak azért, mert valaki azt mondta, hogy az egy jó könyv. Tehát ezért nem lehet oda besegíteni senkit, csak, hogyha valakinek elege van, elért abba az állapotba, hogy szüksége van rá.

* * * * *

Az interjú megtekinthető „A nevezetes névtelen” című dokumentumfilmben, valamint a 2017-ben megjelent „Hamvas Béla: A valóságban felébredni” című könyv DVD-mellékletében.

https://www.youtube.com/watch?v=OdiG_wi_LJM
A beszélgetést a videó alapján lejegyezte: Baráth Mari.
Fotók: a videó képkockái.