Ridikül.hu: Ál-arc
Duna TV – Ridikül, 2017. március 29.

Narrátor: - Hol ér véget a színész és hol kezdődik az ember? Ki, mennyit visz haza egy-egy szerepből? Hogyan gyűjt ihletet? Mik és kik hatnak rá, hogy jól megformáljon egy karaktert? Mik a sztereotípiák és a tévhitek a színészekkel kapcsolatban?
A Thália Színház színészei megadják a választ, itt lesz velünk Szervét Tibor, Vida Péter, Mózes András és meglepetés hölgyvendégünk: Szabó Erika. A rájuk osztott szerepből, milyen gyorsan tudnak váltani civil életbeli szerepükre? És a kapott szerepekre milyen gyorsan tudnak ráhangolódni? Erről kérdezzük vendégeinket!
Mai témánk címe: Ál-arc.
Mai vendégünk Szervét Tibor, Jászai Mari-díjas színész, színházi rendező, Érdemes művész, jogász úgy véli, hogy „A színészetben az a legjobb, hogy az ember el tud rejtőzni, és mégis ebben a rejtőzködésben meg tud mutatkozni”.
[Részletek a beszélgetésből.]

Dióssy Klári műsorvezető: - Van, hogy azon gondolkodom, milyen jó is lenne néha szerepet játszani például színházban, amikor e mögé el is lehet bújni, meg jelen is lehet lenni. Mióta színház létezik, azóta ott van az a kérdés, hogy mikor ér véget a színész, és mikor kezdődik a civil élete. Azt gondolom, hogy ez régen is kérdés volt, de ma is. Úgyhogy ma erről fogunk beszélgetni a Színházi Világnap kapcsán.
- De hát azért valahogy belekerültetek ebbe a közegbe, tehát, ha visszamegyünk egy kicsit a gyerekkorig, akkor feltételezi az ember, hogy ott volt a diák-színjátszó kör. Vagy mégsem?


Szervét Tibor: - Hogyha rám nézel, akkor mégsem a válasz. Én az a fajta színész vagyok, aki egész kicsi korában nem győzött hova bújni, amikor valamilyen nyilvános megjelenés, versmondás, bármi ilyesmi, tehát se színjátszó kör, se ünnepi szereplés, soha, semmi nem volt. Ehhez képest az egész családom és mindenki számára hatalmas megdöbbenés volt, amikor végül is itt kötöttem ki.

Műsorvezető: - Na jó, elvégeztél egy jogi egyetemet, ezt tudni kell. De ott kapiskált benned akkor is, hogy „nem jó helyen vagyok”? Hogy jött ez, hogy szinte alig, hogy véget ért ez az egyetem, te tudtad, hogy nem ez lesz az igazi?

Szervét Tibor: - Az az igazság, hogy - ezt eddig nem nagyon publikáltam, de - azért mentem el a Főiskolára, mert a Jogi Egyetem végén megismerkedtem egy színésznővel, aki annyira helyes csaj volt, hogy azt gondoltam, hogy ahol ilyen nők teremnek, én oda szeretnék tartozni. Ez nem biztos, hogy szó szerint a hivatástudattal, vagy az elhívatás jelenségével megegyezik, de mégis valamiféle elhívatás volt. Aztán elmentem felvételizni, akkor szépen ki is rúgtak, elmentem még egyszer, és akkor már valahogy hozzászoktam ehhez, hogy mindig odamegyek és kirugdosnak. Gondoltam, megpróbálom milyen, hogyha fölvesznek, és így kezdődött egy másik élet, egy „B” élet. [...]

Műsorvezető: - Tibor, te például említetted, hogy nem ment egyszer, nem ment kétszer, harmadjára azért már sikerült. De hogy van ez a folyamat? Ez mégiscsak egy küzdés, szóval egyrészt kitartani, nem adni fel... Mi történt eközben, soha nem volt leblokkolás, hogy nem akarom tovább? Annyira erősen ott volt benned ez a vonzódás?

Szervét Tibor: - Nem tudok frappáns választ adni, mert magam se értem, hogy hogy’ a szöszben lett ebből egy ilyen mély odatartozni akarás. De azt tudom, hogy amikor harmadszor mentem felvételizni, akkor már Veszprémből mentem, ahova elmentem harmadik alabárdosnak, a jó kis jogi diplomámmal, egy ingatlankezelő vállalattól, mindenki legnagyobb megrökönyödésére. És akkor volt bennem egy nagyon erős érzés, hogy most föl fognak venni. És akkor tényleg föl is vettek, olyan kínlódások árán, hogy már akik kint várakoztak... ilyenkor rettenetes körömrágás van kint. Tehát egy ember bent van 8-10-15 percig, az alatt szakad róla a verejték, és megpróbálja valahogy bebizonyítani, hogy ide tartozik, majd kimegy, és mindenki széttépi. Én több mint háromnegyed órán keresztül voltam bent. Kerényi Imre, a későbbi osztályfőnököm felvételiztetett, - és ugye én már nagyon öreg voltam, „olyan öreg, mint az orrszarvú”, ahogy a Galla Miki mondta -, és meg akarta nézni jó alaposan, hogy - ugye 18 évesek felvételiznek -, egy 25-26 éves embert érdemes-e ide felvenni. És akkor tulajdonképpen kívülről-belülről szétszedett. Kint már azt hitték, hogy kiugrottam az ablakon, vagy lelőttek, valami merénylet áldozata lettem, vagy szívmegállás, vagy valami hasonló. De körülbelül akkor dőlt el, hogy be fogok kerülni arra a Főiskolára. És addig meg ott az az érzés volt, hogy „Igen”.

Műsorvezető: - Mondtad, hogy mások az életutak, és én hiszek abban, hogy baromira lehet érettnek lenni 18 évesen is, de éreztél különbséget te, aki később kerültél be? Vagy utólag azt érezted, hogy ennek így kellett lenni?

Szervét Tibor: - Nem. A hátrányokat éreztem. Olyan réteg föld lapátolódott rám ezáltal, hogy 26 évesen kezdtem el a Főiskolát, tehát én öregebb voltam az elsősöknél, mint a negyedévesek. Rettenetes nyomasztó volt, mert ettől még sokkal hülyébb voltam, tehát egyáltalán nem volt a felnőttségnek egyetlen atomja se rajtam. Annyira gyerekszerű, gyáva, - még milyen imponáló volna, egy harmadik gy-betűs szót találni -, gyerekszerű, gyáva, esetlen, sete-suta voltam, mint egy újszülött ló. És azok a gyerekek, azok az osztálytársaim, akik vidéki színházakból érkeztek oda, nagyon profi és komoly háttérrel, 2-3 év Kaposvár, meg mit tudom én, Szeged után, azok úgy néztek rám, hogy „hogy’ lehet valaki ennyire béna”. Egész biztos volt benne mindenki, én magam is, hogy az első két év alatt valamikor csak kirúgnak, aminél fájdalmasabb dolog kevés van, mint erről a Főiskoláról kiesni. Valahogy, tényleg az ilyen sorsszerűséget kell, hogy az ember lássa: hogy bármikor kirúghattak volna, - nem rúgtak ki. Fölvettek - akkor, amikor tényleg nagyon esetlen voltam. És akkor... most is ugyanígy van, csak már nem tudok róla.

Műsorvezető: - Az ember a színészettel átalakítja a civil életét is? Egy kicsit más lesz, vagy ezt így ilyen formában nem lehet szétbontani?



Szervét Tibor: - A színészet abból a szempontból speciális és gazdagító foglalkozás, hogy különböző életmintákat sajátítasz el. Ezt picit nehéz megfogalmazni. Tehát azáltal, hogy szerepeket játszol, azáltal olyan életszegmensekbe, vagy élethelyzetekbe kerülsz be nagyon mélyen, tehát igazi megélés állapotába, amibe egyébként nem kerülnél, ha például műtős lennél, vagy buszvezető, vagy államtitkár. És ez másként formál, hogyha van hajlamod arra, hogy az önismereted mellé odarakd ezeket a tapasztalatokat. Hogyha folyamatosan visszakérdezel arra, hogy igen, ez így viselkedik, vajon én viselkednék-e így? Mert az ember rákényszerül – hogy is mondjam, nem elmebetegségig -, tehát nem gondolja azt az ember, hogy ő bárkit is legyilkolna, hogyha Jágót játssza, de mégis rálát olyan szélsőséges érzelmi, magatartásbeli modellekre, amikre egyébként nem látna rá, kevésbé látna rá, kevésbé kerülne közel hozzá. De azáltal, hogy csinálnia kell, olyanná kell lenni. Nem elég utánozni, olyanná kell lenni. Pláne ezeknek a nagy szerepeknek mentén, olyanná kell lenni. Mert különben kamu az egész. És ez nagyon kinyitja az emberi spektrumot. Szerintem például nagyon megértővé tesz. Tehát olyan módon tesz empatikussá, hogy ösztönösen a megértés és az együttérzés felől kezdesz látni egészen szélsőséges magatartásokat, mert te magad még a múlt héten, vagy akár tegnap este az voltál. Szóval nagyon-nagyon gazdagító és mondom, ha valakinek van hajlama, késztetése az önismeretre, akkor a legjobb foglalkozások egyike.

Műsorvezető: - Jó, hogy mondtál konkrét példát. Mert ugye azt értem ez alatt, hogy formált-e benneteket, hogy vannak gondolatok, vannak érzések, tulajdonságok, amit kontrollálunk a civil életünkben, és húzunk egy megálljt. De ti azt színpadra tudjátok vinni és megélni azt, amiben lehet, hogy gátat szabunk a civil életben. Ilyen szinten formált téged?

Mózes András: - Muszáj felhasználni, szerintem ez a legnehezebb a mi szakmánkban. Egy civil ember jobb esetben a sebeit begyógyítja, félreteszi és helyén kezeli. Mi pedig próbáról-próbára, vagy előadásról előadásra feltépkedjük és használjuk ezeket a fájdalmakat és sokkal többet találkozunk és szembesülünk ezekkel a fájdalmainkkal, félelmeinkkel.

Vida Péter: - [...] Estéről-estére ilyen szempontból a színház nekünk egy pszichiátria, nagyon sok pszichológiával. Mert olyan dolgokat kell magunkból elővenni, hogy persze-persze mi vagyunk, mi vagyunk, de most ide elég ez az adag, és ezt kellene... Ha ez meglehetősen őszinte – ahogy András mondta -, akkor fogják azt mondani, hogy „elképesztően alakította a szerepet”.

Műsorvezető: - Ha egy szerepre készültök, mindig keresgetni kell önmagatokat? Tehát az nagyon kell, hogy valamiféle azonosságot, párhuzamosságot az ember kikaparjon abból, hogy ez jól tudjon működni?



Szervét Tibor: - Hát ez, az... Arra vagyunk mi, nagyon szerencsésen a társadalmi munkamegosztásban elkülönítve, hogy a többiek helyett játszunk. Tehát nemcsak az az érdekes, hogy bennünk mi van, mert senki nem érthet mindenhez, - a buszvezetők, műtősfiúk, államtitkárok szintén speciális munkát végeznek, mihelyettünk. Mi, mi játszunk. Azért játszunk, mert a játék egy ősi-ősi mágia, amivel az ember részben elijesztette a rossz szellemeket, részben pedig elintézte valahogy, hogy legyen mamut. Ez mind a játék, a varázslat feladatkörébe tartozott, és most is ugyanezért játszunk. Most is ugyanerről szól, akkor is, ha vígjátékot, akkor is, ha szomorújátékot játszunk. Mert ha sikerül – mindjárt válaszolok picit konkrétabban is -, ha sikerül, akkor egy csomó emberben - az ott levő hatvantól ezerkétszáz emberig - fölrémlik ugyanaz az öröm, mint ami a színpadon levőkben. Vagy fölrémlik és azonosítható ugyanaz a fájdalom, mint a színpadon levőkben. Tehát nemcsak a magunkból összekapart cuccokból tudunk játszani, hanem minden tudásunkkal, ami az emberre vonatkozik.

Műsorvezető: - De azért az alap, hogy te keresd önmagad? Hogy belőled ott..

Szervét Tibor: - Néha igen, néha nem. Például most játszom egy szerepet a Thália Színházban, A nagy kézrablást, ami arról szól, hogy egy ember 27 éve keresi a levágott bal kezét. Egyetlen élményem sincs a saját életemben, egy ici-pici se, amit ide hasznosítani tudnék. De nem tudom elképzelni, hogyha valaki mondjuk az Enterprise űrhajó kapitányát játssza, hogy akkor abban van-e valami olyan, hogy „Istenem, kiskoromban nem vezettem én valami álombeli űrhajót?” Tehát nem így működik a dolog, hanem a történetben fölmerülő pillanatok, hogy „Úristen, igaz ugyan, hogy az űrhajó kapitánya vagyok, de megcsal a feleségem? Most mindjárt átmegyek a vezérlőterembe, hogy hátha valakit lebuktatok!”
Tehát az emberi mindennapokat, a mindenkire, nagyon sok emberre jellemző felismerhető mintákat kell megtalálnunk, olyan mélységig, ameddig csak tudjuk - mi személyesen, ez mindenkinél változik -, és akkor a nézőkben az az élmény lesz, amit Peti mondott, hogy így fölismeri. És ez a felismerés az, ami a színházat mindenféle képernyők, és 3D-k és videó játékok ellenére és mellett életben tartja, mert jelen idejű. Tehát ott történik a szemük láttára. És azt tudom mondani a feleségemnek, hogy „Nézd már, mint a Feriék, hát tisztára, az volt ilyen hülye, amikor rajtakapta a feleségét.” Tehát ezek a felismerések a kincset érők a dologban.

Műsorvezető: - András válaszára mindenképpen kíváncsi vagyok, hogy mennyire kapargatod önmagad, amikor megtalál egy szerep, vagy megkapod a szerepet?

Mózes András: - Azt gondolom, hogy egy szerep megformálása működhet anélkül, hogy beletegyük magunkat, de nem érdemes nem beletenni a mi életünket, lelkünket. Mert, amit az egyetemen tanítanak, hogy minél személyesebb legyen és minél őszintébb, szerintem úgy tud létrejönni, hogyha igenis mögé állunk, és akkor nem én vagyok, meg a szerep, hanem – akármilyen közhelyesnek látszik – ez eggyé válik.

Műsorvezető: - Erika, ha Tibornak kacskaringós volt az útja, - már, hogy a jogi egyetem - azért a tied is!

Szabó Erika: - Tiborral nekünk egyformán volt kacskaringós az utunk, mert én is nagyjából ugyanolyan korú aggastyán voltam, amikor felvettek a Színművészetire. [...]
Én a munkában hiszek, tehát abban, hogyha az ember eleget dolgozik, vagy eleget csinálja, valami kiderül. Vagy az, hogy ezt nem kell csinálnia, vagy az, hogy jó úton jár, és előbb-utóbb ebben lesz sikerélménye. Azt tudom tenni, hogy olyan munkákban részt venni, és olyan feladatok elé állítni saját magam, amitől fejlődök, és bízni abban, hogy előbb-utóbb aki jegyet vesz, ez annak is örömet okoz és nekem is örömet okoz és engem épít. Én a munkában hiszek. Tehát abban hiszek, hogy ha az ember eleget dolgozik, eleget csinálja, akkor valami kiderül. Vagy az, hogy nem kell ezt többet csinálnia, vagy az, hogy jó úton jár és előbb-utóbb ebben lesz sikerélménye. [...]

Műsorvezető: - Ha már a skatulyát szóba hoztam. Legyen az film, akkor azzal azonosítják, vagy valamivel berobban az ember a köztudatba és ismertebb lesz. Ez ellen kell hadakozni, elfogadni?

Szervét Tibor: - Nagyon bölcsen mondta Erika, Csinálja az összes feladatot. Te nem tudod átlőni a körülötted levő burkot, hanem az egyszerűen csak eltűnik, amikor kiderül, hogy ez egy fikció. Én nem is nagyon látok olyat, hogy valakit érdemtelenül, vagy fölöslegesen beskatulyáztak volna valahova. Aki valamit nagyon sokat csinált, és mást nem, az azt tudta nagyon jól csinálni, és lehet, hogy belül voltak élmények, hogy ’én tudnék mást is’, de ha igazán tudott volna mást is, akkor csinált volna mást. Mint a természet törvényei, ő igazságosan elintézi, hogy mi történik az élettel.

Műsorvezető: - De mégiscsak van egy pont, amit vár az ember, hogy megtörténik az a bizonyos áttörés. Hogy egyre többen ismerjenek, mert akkor a nevemre bejönnek a színházba. Vagy ez egyáltalán nem fontos?

Szervét Tibor: - Nem az az áttörés, hogy egyre többen ismerjenek, bocsánat.

Mózes András: - Az izgalom az, hogy legyen jó a film, és azt akarom viszontlátni, hogy jól végeztem a munkámat. Elismert szeretnék lenni, nem ismert. Az engem nagyon nem csábít, hogy felismerjenek az utcán. De, hogyha az amiatt van, hogy én jó színész vagyok, és amiatt szeretnek és ismernek föl, akkor állok elébe.

Szabó Erika: - Az én történetemben annál jobban, mint egy napi sorozatban volt olyan este, amikor két és fél millióan néztek, annál jobban már ebben az országban engem nem fognak tudni ismerni. Tehát ilyen értelemben nem hiszem, hogy egy színész számára az a fő motiváció, hogy őt ismerjék. Azt hiszem, hogy az a fő motiváció, hogy jó feladatai legyenek, hogy ezekben a feladatokban ő abban a pillanatban, - ha tíz embernek, aki nézi, de - tudjon adni, hogy valahogy a lelkük össze tudjon csengeni. Ez ad az embernek egy olyan fajta örömöt, amiért ezt megéri csinálni, és amiért az ember ezt a hivatást választja.

Műsorvezető: - Ha egy előadás nagyon megy és jól sikerül, ebből elég nehéz lehet kilépni. Van nektek valamilyen rituálétok? Ücsörögtök az öltözőben, vagy hogyan teszi le az ember? Fordítva is kérdezhetném, mert az is egy folyamat, hogy belekerüljünk abba a közegbe, és felvegyük azt az állapotot, hogy hogyan fog működni az az előadás.

Mózes András: - Szerintem a nehezebb vállalás ráhangolódni és befelé figyelni az előadás előtti egy, másfél órában. Az egész napos ilyen-olyan ingerek után belőni azt az idegállapotot, ami majd kell az esti szerephez, előadáshoz.

Vida Péter: - Szerintem meg kell, hogy legyen a protokollja. Az Alul semmi előadás előtt mi ott öten-hatan összegyűlünk, és letáncoljuk a vége koreográfiát. Technikailag megnézzük, hogy visszajön-e izomba, memóriába, agyba ez az egész dolog. Máskor esetleg az ember a partnerével összemondja a szöveget. Másik előadásnál az a protokoll, hogy a súgóval. Én A hőstenornál összemondom Tóth Eszterrel. Nem tudom, hogy például Tiborék a Kean-nél hogyan, mit csinálnak. Ez a bemelegítés, szerintem ez kell. E nélkül nem lehet. Van, akinél esetleg babona, vagy rituálé, vagy egyszerűen egyfajta kötelező kör.



Szervét Tibor: - Régen, nagyon sok éve – „én készültem, Tanár Úr kérem!” Én készültem, tehát igyekeztem a nagy szerepek előtt valahogy úgy kellő elmélyültséggel nekivágni az estének. Aztán az volt a furcsa tapasztalatom, hogy ennek semmi köze semmihez. Mert amikor volt olyan, hogy úgy zuhantam be durva magánéleti történések és családi problémák után, hogy kettő percem volt az átöltözésre, és sokkal jobb lett az egész, mint amikor tényleg lelkiismeretesen. Az az élményem van, hogy ez tulajdonképpen szerepfüggő. Valóban vannak ezek a protokollok, amit Peti mond, például mi a Kean-nél vívunk, levívjuk a cuccot, ami az első felvonás végén van. De az egyik legérdekesebb, és a színészet egyik legnagyobb ajándéka, amikor olyan szerep, meg olyan előadás és olyan partnerek vannak, amikor lehet ugrani. Úgy tudsz ugrani, mintha repülőgépből háromezer méterről – nem mintha próbáltam volna, és nem is fogom – de valami ilyen szabadság lehet az, hogy az ember ugrik, és a történet, a próbák, a partnerek, a saját befektetett munkája olyan szárnyakat ad, hogy bizti, hogy valahova el fog tudni repülni, nem esik le, nem üti meg magát. De mondom, ez szerepfüggő. A Kean-nél – pedig ez még új – ezt meg merem csinálni, vagy az Algernonnál a Játékszínben meg merem csinálni. De van, ahol nem, mert ott másfajta idegrendszerre és teljesítésre van szükség, és ott én is kisebb egységeket, kis rituálékat elvégzek. De ez a legjobb rész, amikor az ember azon kapja magát, hogy 7 óra, benn vagyok, és már megy! De létre fog jönni valami azonosulás, vagy élmény – azért mutatok a nézők felé, mert ugye nekünk az a célunk, mindig a nézők a célunk -, az adott esti nézőtérrel. És ez szuper jó érzés.

Szabó Erika: - Én a Kean előtt mindig eszem egy Túró Rudit. Nem tudom, hogy ez rituálénak számít, de szerintem ez most már így is marad, ha ki nem fogy a büféből a Túró Rudi. Az a tapasztalatom, hogy nálam nagyon sok múlik a próbán. A próbafolyamat is olyan, mint amikor a mászó-falra fölrakják azokat a színes fogásokat. Hogyha azok stabilan vannak odatéve, akkor utána lehet variálni, hogy melyik úton mész, de azokba úgy klasszul be lehet kapaszkodni.

Műsorvezető: - Ott van az a főpróba hét, akkor ki lehet zárni mindent?

Szervét Tibor: - Kizáródik az, magától leesik, mint egy... Egyszerűen ott marad az egész család, a hűtőszekrény, a romlott kaják, minden... Senki nem foglalkozik semmivel, a számlákkal, a befizetésekkel... Az akkor kizuhan, mert az ember belekeveredik abba az élménybe, hogy „Most csak oda!” Szerencsésen az egész csapat így van, akkor ott lakunk a színházban, a mackóját mindenki beviszi. Akkor csak azzal foglalkozunk. Így hullik le minden, ami a külvilággal kapcsolatos.

Műsorvezető: - Vannak olyan színészek, akik elmennek egy kórházba vagy máshova, mert meg akarják tapasztalni azt a dolgot, ami a... Nálatok ez hogy’ működik? Van ilyen tapasztalatotok?

Szervét Tibor: - Ez érdekes dolog, mert most, amikor játszom a Virágot Algernonnak szerepet, ami egy fogyatékos ember története, - szeretettel látlak a Játékszínben -, akit nagyon okossá változtat egy műtét, és utána... történik, ami történik. És elmentem találkozni olyan fiatal felnőttekkel, akik ilyenek. Részt vettem egy csomó ilyen klubfoglalkozáson. Mert muszáj látni őket, mert másként kicsit dilettáns maradsz, hogyha nem igyekszel a valóságot a lehető legerősebben és a lehető leghitelesebben a magadévá tenni. Szóval ezek nagyon fontosak. De emlékszem az ellenvéleményekre, mert pont a Depardieu volt az, aki megvetően azt mondta, hogy „Nekem nem kell két hétig taxit vezetnem, hogy el tudjak játszani egy sofőrt!” – Robert de Niro-ra utalva, aki világhírű volt a Taxi-sofőr című filmben. Tehát, ez emberfüggő, nagyon erősen szerepfüggő, meg a saját ambícióidnak a kérdése is, hogy mennyire gondolod a részleteket fontosnak egy adott helyzetben.
Még annyit mondanék az előző kérdéshez illeszkedően, hogy a letétel, a megválás, az abbahagyás, az gyakran nem könnyű, tényleg nem könnyű. Mert, hogyha nagy feladatokkal dolgozik az ember, akkor azok valóságos, személyes terhet is jelentenek. Nemcsak az, hogy az adott este sikerül, hanem átmegy rajtad egy történet, amit ha pusztán az újságban olvasnád, vagy a barátoddal történne, akkor is nehéz lenne a lelkednek. És miután te személyes részese, sőt képviselője és alanya vagy, elszenvedője vagy egy ilyen történetnek, azt nem mindig lehet - és sokszor nem is baj az, hogy így van -, úgy letenni, hogy „Na jól van, háromnegyed tíz van, hazamegyek”. Tehát, ez időnként bizony ott marad, és részévé válik az életednek. Ez szintén egy nagy adománya ennek a foglalkozásnak.

Műsorvezető: - Megint mondhatnám, hogy ez más szakmákban is így van, mert ez velem is így van.

Szervét Tibor: - Igen? Egyébként tudom, egy orvos is ugyanígy hazaviszi... [...]

Műsorvezető: - Az megint egy ilyen őrület - mint a főpróbahét -, amikor készültök, és ott van a nagy szövegkönyv, és „Úristen, hány oldal!” Hogy csináljátok?

Szabó Erika: - Ez a legkevésbé izgalmas rész. Leülünk, és megtanuljuk, ki hogy tudja, kávé mellett, sétálva...

Vida Péter: - A példány kézhezvételekor nincs garancia semmire. Tehát iszonyú munka van egy későbbi bukásban. Nem lehet azt mondani, hogy én nem teszem bele, mert majd megbukik. Akkor meg is fog. A Főiskolán volt nálunk egy ilyen mondat. Az Állami áruházat csináltuk, és azt kérdezte egy osztálytársam, hogy „Mi közöm van nekem egy tizennyolc éves, kommunista raktáros fiúhoz?” „Pont annyi, mint egy huszonegy éves dán királyfihoz amennyit akarod, hogy legyen. Akkor lehet, hogy az föl fog tudni fényesedni, és valamikor kirobban belőle. De amíg nem akarod, nem is fog menni.”

Műsorvezető: - Bilicsi Tivadar azt mondta, hogy jó színész is csak lehet, aki jó néző is egyben. Biztos beültök a színházba másokat nézni. Példakép, aki hatással van rátok? Milyen nézők vagytok ti?

Vida Péter: - [...] Elvittek legutóbb színházba - pont az Algernont láttam -, és könnyes szemmel ott ültünk a Kelemen Józsival egymás mellett. Rájöttem, hogy én nem merek ránézni, mert könnyes a szemem. De mikor ránéztem rájöttem, hogy ő nem mer rám nézni, mert könnyes a szeme. Tehát, ha én nézővé válok, az a legcsodálatosabb dolog, mert ha elkaptak megyek, mint gyerek a népmesével.
Ha nem kap el a történet, és nem megyek velük, akkor jön az, hogy „az is ottan meg nem jó, meg mért nem odaállt”, és mivel nem kapott el az előadás, van időm szakmázni, nem nyertek meg aznap estére maguknak. Szeretek néző lenni.

Műsorvezető: - A kíváncsiság legyen meg Önökben is, színházba menni jó. Tegyék ezt minél többször!

Fotó: Ridikül.hu és a videó képkockái
Fotó album: http://www.mediaklikk.hu/2017/03/23/ridikul-al-arc/#jp-carousel-1453421