Hogy volt?! Szervét Tibor felvételeiből
Duna TV - Hogy volt?!, 2017. április 9.

Szervét Tibor vendégei: Bán Bálint, Horgas Ádám, Lovas Rozi, Polyák Lilla, Schell Judit, Schneider Zoltán, Szabó Erika, Szirtes Tamás.
Szerkesztő: Ibrányi Judit és Sándor Sára.
Műsorvezető: Gaskó Balázs és Radványi Dorottya.
(A beszélgetés ideje alatt, a háttér vetítővásznán folyamatosan fényképek, valamint előadás-részletek láthatók Szervét Tibor munkáiból.)

Az előzetes videó-ismertetőből részlet:
Szervét Tibor: - "Ha itt lenne Bálint Andris, aki szintén nagy szeretettel láttunk volna, ha nem Rimaszombaton lenne, akkor ő talán elmesélné, - vagy én elmesélném, helyette, ha neki nem jutna eszébe -, hogy egyszer azt mondta nekem, - mert megpirongatott olykor-olykor -, hogy nem vagyok eléggé társulati tag, nem viszonyulok... jól. De mindenképpen nem viszonyulok.
Akkor azt mondta, hogy Tibor, nagyon sokat foglalkozol saját magaddal. Mire azt mondtam, hogy Andris, neked is nagyon sokat kellene foglalkoznod magaddal. Mindenkinek nagyon sokat kellene foglalkozni saját magával, mert csak akkor tud foglalkozni másokkal, hogyha van egy saját belső frontja, vagy önismerete, akkor tud. Mert különben nem tudja, hogy mi az."

Interjú 1988-ban - videó-bejátszás:
Riporter: - Ha adódik több lehetőség mondjuk, akkor ki milyen elképzelések alapján választ?
Szervét Tibor: - Hogy milyen szerepet kaphat, mit játszhat, mit ígérnek neki. Vagy, hogy ideköti-e mondjuk Pesthez valamilyen egzisztenciális, vagy családi ok. Vagy az nagyon fontos, hogy talál-e olyan valakit, akivel megy. Akárhova.”



Hang bejátszás:
Narrátor: - Szervét Tibor a Jogi Egyetem elvégzése után került a színház világába. Először Szegeden, majd a legendás Független Színpadon, később Miskolcon játszott. Itt már megtalálták őt azok a szerepek, amelyekben kiteljesedhetett és a teátrum vezető művészévé válhatott. Mégis Budapestre szerződött, ahol a Vígszínház és a Radnóti után most főként a Tháliában láthatjuk.
Vallja: a színészet egyik nagy hozadéka, hogy abból az egyetlen életből, ami az embernek megadatik, kipillanthat másféle életek felé, és mindazok a dolgok, amelyeket közben megtanul, lerakódnak, és valamilyen módon közelebb viszik az embert saját magához. Szervét Tibor Jászai Mari díjas színész, Érdemes művész, rendező. A Csak színház és más semmi televíziós sorozatban színházigazgatót alakít. Legutóbb pedig a „Kean, a színész” címszerepében debütált a Thália Színházban.



Radványi Dorottya műsorvezető: - Örülünk, hogy itt van velünk Szervét Tibor. Adhatok rögtön egy ajándékot? Hamvas Béla: A bor filozófiája – angolul. Azt gondolom, hogy ebben Szervét Tibor, így ahogy van, nagyon sok részben benne van. Ezek lehetnek alappillérei az életének, igaz?

Szervét Tibor: - Köszönöm szépen. Mire gondol, a borra, vagy a filozófiára?

Radványi Dorottya: - ...meg az angolra.

Szervét Tibor: - ...meg a Hamvasra. Igen, tulajdonképpen ez a négy szó: Hamvas Béla, bor, a filozófia és az angol nyelv... az, ha nem is az alappillérei, de erős jelenlevői az én életemnek.

Gaskó Balázs műsorvezető: - Ceglédről a Jogi Egyetem az egy egyenes pálya volt? Csak azt lehetett választani?

Szervét Tibor: - Ceglédről nem egyenesen a Jogi Egyetemre mentem, hanem először is átéltem azt a sokkot, amit 10 éves koromban a Pestre költözés jelentett. Ez bénító volt, erre a mai napig emlékszem. Mert egy kisfiúnak, akinek nem elég a maga baja, az az élmény, hogy egy viszonylag kicsike alföldi városból ebbe a már akkor is nagyon-nagy és nagyon ijesztő szürke háztömegbe felköltözni - amit Budapest jelentett -, ez dermesztő volt, és fél évig tartott legalább, amíg egyáltalán az utcákon valahogy eltájékozódtam. Akkor jelentett egy irgalmatlan nagy emberi közegváltozást, mert a pesti gyerekek teljesen másmilyenek, mint a vidékiek...

Gaskó Balázs: - ... a Bakáts tériek pláne...

Szervét Tibor: - ... a Bakáts tériek pláne, azok vagány gyerekek voltak, és én meg nem. Volt egy közbülső lépcső, az a Móricz Zsigmond Gimnázium volt. Annak is a matematika tagozata, ami valami rejtélyes véletlen során... szerintem a Mamám stikában azt írta be, mert én angolra akartam menni már akkor is. De valahogy oda fölvettek, az akkor az négy év megint hatalmas idegbaj, mert ha valaki nem volt matematikai tagozatra való, az én voltam. Így kerültem egy Közgáz- és Műszaki egyetemi előkészítő után a Jogra. Tehát már akkor is tulajdonképpen a „kacifánt” szót lehetett volna a legnagyobb betűkkel alá írni az addigi tizennyolc életévemnek.

Radványi Dorottya: - Magányos gyerek volt?

Szervét Tibor: - Nagyon. Éppen most olvasom Arthur Koestler életrajzát, és mintha nekem írta volna. Azt mondja: „Egyke gyerek voltam. Neurotikus, magányos, és érettebb a koromnál. Szerintem valamelyest ez „az érettebb a koromnál” sántikálna nálam, de a többi az igen, magányos gyerek, igen.

Gaskó Balázs: - De az „érettebb a koromnál” a Színművészeti Főiskolára igaz?

Szervét Tibor: - Nem ott csak öregebb voltam a koromnál, sőt öregebb voltam a többieknél. Érettebb egy perccel sem voltam náluk. Pedig úgy igyekeztek az én tanáraim belém beszélni, hogy én esetleg érettebb lehetnék, mint a többiek, de nem sikerült. Szerintem az én érettségem, és egyáltalán az én felnőtt korom az olyan negyven éves életkorom tájékán kezdett el megjelenni.



Gaskó Balázs: - Bóni gróf, Hamlet, és még rengeteg szerep. Ez a komplexitás volt a jó Miskolcban?

Szervét Tibor: - Sőt, úgy kezdődött Miskolccal, hogy Jágó. A truváj az az volt, hogy ez a Jágó, ami az istennek nem akart menni, és valami mágikus úton-módon jó lett. Megfoghatatlan, de jó lett az a Jágó. Ez egyrészt engem kicsikét megnyugtatott, másrészt utána megkaptam a Bónit a Csárdáskirálynőben, ami azért volt nagyon izgalmas, mert a fél színház ott állt a takarásban, hogy „Jól van, jól van, Shakespeare-t persze, tőrrel ott szaladgál, ez nem olyan nagy dolog, de ezt! Ezt barátom! És akkor fölvenni a monoklit, fölvenni a frakkot, és ide-oda szaladgálni kicsit raccsolva, és három-három lánnyal elénekelni a Jaj cicát, ez megint egy újabb univerzumra nyitott ablakot.

Radványi Dorottya: - Cyrano?

Szervét Tibor: - A Cyrano volt az a szerep, ami... egyrészt maga a lény nagyon közel állt hozzám, másrészt elég jól sikerült ahhoz, hogy fölhívja a fővárosi színházigazgatók figyelmét az én személyemre. Tehát két, sőt talán több legyet is ütöttem egycsapásra, mert egyrészt egy olyan hőst játszhattam, aki miatt – hogy is mondjam - érdemes színész lenni. Másrészt maga a belső világa is nagyon érdekes volt Harmadrészt meg megtaláltak a fővárosi színházak, aminek szintén nem éreztem a súlyát, hogy ez milyen klassz dolog, és nem is nagyon akartam elszerződni.

Videó-bejátszás: Schiller: Stuart Mária - Leicester és Erzsébet jelenete.



Szirtes Tamás: - A Tiborban ez egészen egyedi és ünnepelendő, hogy ilyen mélyen és ilyen igazul és ilyen őszintén meg akarja ismerni az anyagot, amit ő próbál és játszik. Azt kell mondjam, hogy ez egyáltalán nem általános, és ez a fajta színészi kíváncsiság, ez egy hallatlan önépítő dolog, úgyhogy én ezt nagyon nagyra becsülöm.

Szervét Tibor: - Köszönöm szépen. Még egy mondatot hadd fűzzek hozzá. Tanár úrtól tanultam azt a csodálatos és ide nagyon passzoló mondatot, hogy „Tudod Tiborkám, hogyha egy színészt rátesznek egy vakvágányra, azon bízhatóan elközlekedik. És ez tényleg így van. Irtózatos munkánkba kerül – mondom ezt itt most többes számban, hogy itt vannak a barátok is -, hogy leevickéljünk néha azokról a vakvágányokról, amikbe óhatatlanul, sok-sok év szakma-gyakorlás alatt az ember bele-bele kerül.

Polyák Lilla: - A Spamalot volt az első darab Tanár úr rendezésében, ahol mi együtt játszhattunk. De nekem a viszony tulajdonképpen valamilyen módon a Főiskoláról indul. Ugyanis én Horvai István osztályában végeztem, és te pont akkor próbáltál a Tanár úrral, szerintem nem is régen jöhettél fel Budapestre.

Szervét Tibor: - Az Ivanovot? No, akkor majd arról mesélek.

Polyák Lilla: - Lehet, hogy az Ivanov volt. Híresen rossz próbaidőszak volt.

Szervét Tibor: - Pokol volt. Egész pontosan. Ugyanis a Horvai tanár úr abban a lázas Sztanyiszlavszkij őrületben szenvedett, amiben 30-40 évig az egész magyar színjátszás. És azt mondta nekem, hogy „Tibor! Kivan a pali,” - ezt nagyon nagy szeretettel mesélem, de mindenki rá fog ismerni -, „kivan, bejön, ordít!” És ez hangzott el minden áldott nap, minden jelenet legelején. És én harmadik-negyedik napon megkérdeztem, hogy miért. Miért? Mit akar elintézni? Akkor még nem tudtam ilyen leleményesen megfogalmazni, de körülbelül ez volt a lényege. Két hét után ott tartottunk - na jó, három -, hogy én azt mondtam a Horvai tanár úrnak, - frissen fölszerződött vidéki senki, egy nyikhaj, azt se tudta senki, hogy én a világon vagyok -, hogy Tanár úr, nem kéne idehívni valakit, aki ezt a szerepet úgy el fogja játszani, ahogy Tanár úr akarja? Mert, hogy én nem, az hétszentség! Küldöttségek, teve-karavánokon mentek föl a Marton igazgatói irodájába, hogy kirúgni, leváltani, megölni, internálni, és egyáltalán darabokra, ficnikre tépni ezt a nagyképű izét, aki itt a Horvai tanár úrral szembe megy. Az egyetlen, aki bírta ezt a cécót az maga Horvai volt, mert ő azt élte meg, hogy végre: titánok csatája, hegyek omlanak össze, hogy itten a művészet és a megvalósítás érdekében ilyen gigászi és eget rengető küzdelem folyik. Pokol volt.

Polyák Lilla: - Ez volt az a próbaidőszak, ahova így szökdöstünk be, mert akartuk látni, hogy ki az, aki a Pista bácsival így mer, és ilyen bátran szembeszáll.

Radványi Dorottya: - Schneider Zoltánnal is régi barátság és sok közös munka. Egy ilyen folyton kérdező színész, az tulajdonképpen a többiek számára mit jelent?

Schneider Zoltán: - Nem volt azért ő ennyire kérdező a Radnótiban. Úgy is mondhatnám, hogy volt a Radnóti Színház és azon belül volt egy intézmény, akit úgy hívtak, hogy Szervét Tibor. A 3-as cellában lakott – bocsánat, öltöző, csak mi hívtuk cellának. A 3-as öltőzőben lakozott, és tulajdonképpen így megközelíthetetlen volt. Ő, úgy volt... És egyszer csak volt egy próbafolyamat, és akkor a nagy kérdést az öltöztetőnő föltette Tibinek: „Tibi válassz, vagy a Schneiderrel öltözöl, vagy három zenésszel.” És ő engem választott, és így akkor már osztozott a cellán velem Tibi. És olyan nehezen indult... Talán a IV. Henrik volt az első olyan, amikor ültem úgy mellette, aztán egyszer csak mondom, hogy „Tibi, nem lehetne, hogy ott, szerintem ott a Henrik úgy arra menne, vagy azt csinálná?” Rám nézett, és azt mondta: „De.” És akkor onnantól kezdve valahogy elindult ez a szerintem mondhatjuk, hogy barátság.

Szervét Tibor: - Az egész Színházban tulajdonképpen egyfajta megütközést, vagy értetlenkedést jelentett az, hogy a Zoli meg a Tibi összebarátkoztak. Hogy hogy’ lehet ez, hogy két egymástól viszonylag messze álló gondolkodás volt – életstílus, mindenféle -, és nagyon-nagyon közeli barátság lett belőle. Pont az együtt-öltözés során kialakuló ilyesfajta beszélgetések, mint amit a Zoli említett, hogy „De jó az, amikor...?” Ez fájdalmasan ritka egyébként nálunk, hogy ilyen önműködő, kisműhelyes együttgondolkodások legyenek, mert kicsit rá vagyunk arra állva, hogy ott, az alatt a négy óra alatt nekünk megmondják, hogy mit kell csinálni, és akkor azt megcsináljuk. Nekünk meg kialakult egy ilyen kis maszek elemző, gondolkodó és csiszolgató együttlétünk és együtt dolgozásunk, és ez nagyon-nagyon klassz dolog volt.

Videó-bejátszás a Pirandello: IV. Henrik előadásból



Radványi Dorottya: - Az a pillanat érdekes lehet – számomra biztos -, amikor találkozik egy szereppel, tehát, amikor megtudja, hogy Jágó lesz, Mercutio lesz, Hamlet lesz, Bóni lesz, vagy mondjuk a Tótékban Postás lesz.

Szervét Tibor: - A Tótékban a Postásnak is van egy külön története, persze. Az pedig az, hogy a Bálint Andris és a Gothár Péter, aki utóbb rendezte a Tótékat megállapodtak abban, hogy a Tótékat fogja csinálni a Péter, ettől-eddig. És az Andris, mint igazgató, azt mondta, hogy „és a Tibi lesz az Őrnagy”. Mert úgy érezte, hogy adós nekem valami normális szereppel. De a Gothár meg úgy érezte, hogy a Csányi Sanyi legyen az Őrnagy, mert a Sanyi ereje, meg az izéje, meg a furcsasága, meg a nem tudom mije. És a Tibi legyen a Postás. Éppen egy szakmai személyes válságomat éltem át távol a fővárostól, egész 80 km-re voltam a fővárostól. Megnyugodott és újra a színházhoz odataláló állapotban voltam, - volt, amikor nagyon elfele mentem... Ebben ért a telefon, hogy „Tibi te játszod az Őrnagyot”, mondta az igazgatóm a telefonban. Köszönöm szépen. Másnap fölhívott Gothár: „Tibi találkoznunk kell”. Nem vagyok Pesten. „Tibi, muszáj találkoznunk.” Nem vagyok Pesten. Miután nagyon bírtam, ezért följöttem egy kicsit vele dumálni. Azt mondta, nem az Őrnagy leszel, hanem a Postás. „No, köszönöm szépen. Most mért vagy ilyen szemét?” Mondom, miért?
„Most mi az, hogy köszönöm szépen, nem akartam ezzel izé, ez nagyon jó lesz neked.” Mondtam, köszönöm szépen, én ennek a színháznak a tagja vagyok, azt játszom, amit rám osztanak.
„Jaj, nem kell ez a műmájer duma!”, mondta a Gothár utálkozva, holott én minden egyes szót komolyan gondoltam, mert éppen egy kellő nyugalom volt bennem ahhoz, hogy ebből semmi ügyet ne csináljak. És akkor én lettem a Postás, és nagyon-nagyon élveztem, nagyon szerettem. Sokkal jobban szerettem, mint a Sanyi az Őrnagyot, - hozzá kell tennem. A dologban az egyetlen fekete árnyékszerű vetület az volt, hogy a Gothár gyakorlatilag nem foglalkozott velem, annyit vacakolt, hogy akkor most a család, meg az Őrnagy, meg a díszlet, meg a mifene. Egyszer nagyon összevesztem vele, hogy „csak magamra hagytál Péter, ez szemétség volt”. Azt mondja: „Mit tudtam volna csinálni, ez jó! Most rontsam el?”

Videó bejátszás: Örkény István: Tóték – Postás.



Gaskó Balázs: - Sokszínűség, komplexitás - ennek jegyében jól táncol?

Szirtes Tamás: - Igen. Igen, azt kell mondanom, hogy tökéletesen elvégezte azt a feladatot. Ugye, a mi barátságunknak a hajnala az a Spamalot című darab volt, amiben a Lilla is egy elragadót játszott. Ez egy csodálatos darab, ez a Monty Pythonnak a nagy története, híres film volt belőle. És én Tibort Arthur király szerepére kérem föl. És egy Monty Pythonban az Arthur király is táncol. Énekel és táncol. Nagyon sajátos és nehéz szerep. Kell hozzá egy komoly présence, egy komoly jelenlét, kell hozzá egy komoly érzék az iróniához, az intellektualitáshoz, és valóban, egyszerre csak táncra kell perdülni. Énnekem a Tibortól egy nagyon-nagyon kedves alakításom, és azt hiszem, hogy a szerep minden kritériumát hibátlanul teljesítette.



Szervét Tibor: - Hála többek között Polyák Lillának, akinek minden egyes táncpróba után – és az összes Tó úrnőjének is - megfogtam a kezét, és „Gyerekek, egy picit vegyük még át valahol, jó? Álljunk oda félre, és akkor azt mutassátok meg, hogy az hogy van, amikor jövünk előre a végén, hogy... és akkor utána mi is jön?” Mert, hogy énnekem aztán sokféle jelzőt rám lehet aggatni, de a táncos-lábú, az nincs köztük, nem is lesz köztük - és mégis, abban nem derült ki.

Polyák Lilla: - Tényleg nem derült ki.

Szirtes Tamás: - Igen. Azt kell mondjam, hogy a színház egyik fő tudása az, hogy ne derüljenek ki a dolgok.

Szervét Tibor: - De az angol Arthur király nem táncol!

Szirtes Tamás: - Nem táncol, így van.

Szervét Tibor: - Megnéztem Londonban az Arthur királyt, az az Arthur király gondosan kikímélte magát mindenféle olyan helyzetből, ahol táncolni kellett. És konkrétan emlékszem egy olyan pillanatra, amikor Tihanyi Ákos, aki egy elképesztő koreográfusa Idle musicaljének, azt mondta, hogy „és akkor a finálé így fog kinézni...”
Én nem. Ezt nem. És az biztos, hogy ezt nem. És azt meg, hogy külön azt úgy, azt meg pláne nem!
És napokig ültem otthon duzzogva a babzsákon, hogy velem ki akarnak tolni, én prózai színész vagyok, engem hagyjanak békén, a többieknek mind nagyon könnyű, de én ezt nem tudom megcsinálni.

Szirtes Tamás: - De aztán!

Szervét Tibor: - Aztán megcsináltam, igen.

Gaskó Balázs: - Ez a vívódás ez érzékelhető volt?

Polyák Lilla: - Egyáltalán nem. Nem emlékszem ilyesmire. Én valami sodró magabiztosságra emlékszem az első pillanattól kezdve.
És azt nagyon élvezettel néztem, ahogy próbál, mert behozott egy kis prózai ízt, amit én olyan sokszor hiányolok a zenés színházból. Valahogy elkezdtünk dolgozni, és amit szintén hiányolunk a zenés színházból, hirtelen valaki visszanézett rám, amikor ránéztem ott a színpadon, és nekem ettől egy csodálatos élmény volt Tiborral dolgozni. Én azt gondoltam, hogy őneki ez mind kisujjból megvan!

Gaskó Balázs: - Aztán nem lehetett ez ilyen egyszerű reveláció. Mint Mary Poppins, és még akkor sorolhatnám. Mert rájöttünk, rájöttek, hogy jól áll neki?

Szirtes Tamás: - Amire Lilla célzott, a musical színjátszás az egy nagyon sajátos és trükkös dolog. Természetesen az alapkészségek, azok muszáj. Tehát meg kell felelni zeneileg egy szerepnek, meg kell felelni mozgásilag egy szerepnek. És nagyon jó, ha ott egy szerep mögött egy egyéniség van. Én azért örülök nagyon, hogy eljött Tibi, és a Mary Poppinsban eljátssza a papát, a Mr. Banks-et, mert az egy nagyon érdekes, és nagyon sajátos szerep. És pontosan azt adja hozzá, amitől egy kis teret kap a szöveg. Amitől igazi élete lesz, amitől sorsa lesz, amitől drámája lesz egy szerepnek. Természetesen a végén ráfújtuk azt a kis csillámport, mert egy musicalben rá kell fújni egy kis csillámport is. És ez így együtt komplett.

Radványi Dorottya: - Szereti ezt a kis csillámport?

Szervét Tibor: - Ez az egyik kedvenc ilyen párba állítás, hogy miért is nagyon klassz dolog a színészet számomra, mint foglalkozás. Ilyenkor mindig eszembe jut – és remélem a nézőknek is ez a véleményük.
Egy évadon belül próbáltam Alan Bennettnek egy monológját, ami egy picit erre a Postásra hajazó emberke, aki ötven-pluszosan a mamájával él együtt. Azt nagyon szerettem próbálni. Ugyanakkor az Arthur király egy 900 fős színház pompájában, a végén azzal a koreográfiával, amit az Ákos csak lenyomott a torkomon, és abban az őrült monty-phytonos eufóriában, amit ez az előadás tud jelenteni és tud okozni... - szóval ez egy olyan nagy spektrum, tehát a számegyenesnek egy olyan, két egymástól annyira távoli pontja, hogy nagyon-nagyon hálás vagyok, hogy ezek megtörténnek és megadatnak nekem.

Videó bejátszás a Valami Amerika című filmből.



Szervét Tibor: - Most már én sokkal jobban beszélek angolul, mert egyfolytában gyakorlom, és azóta volt módom hosszabb időt is eltölteni Londonban. És mégis valahogy az lett ennek az imázsa, ennek a Valami Amerikának és azon belül Alexnek, hogy a Tibi milyen jól tud angolul. A mérleg másik serpenyőjében egy pillanat áll: egy ruhát vásároltam a fiamnak éppen, félrehúztam egy ilyen sztenderen levő fogast, és ott állt egy ember, aki egyszer csak azt mondta angolul: „Nagyon jó voltál a filmben, de nincs amerikai akcentusod.” Mondta egy amerikai. És én úgy megsértődtem, hogy azóta is ott állok, hogy hogy’ jön ahhoz egy ilyen nyikhaj csak azért, mert neki anyanyelve engem leizélni, becsmérelni itten, - de azzal együtt igaza volt. Viszont én jobban szeretem az igazi londoni akcentust. Azt nyomatom, mert az valami csodálatos kulturális és társadalmi erőtérrel és konnotációkkal bír, és ezt valahogy nagyon szeretem.

Szirtes Tamás: - Ha nem lenne ez eddig világos, a Tibi egy rendkívül művelt színész. Ugye sokszor föl szoktuk vetni, hogy „kell-e a műveltség a színésznek?”

Szervét Tibor: - És mindig megválaszoljuk, hogy: Nem!

Szirtes Tamás: - Egyértelmű válasz az, hogy nem, de egyébként ez nem igaz. Nem igaz, és hát erről többet tudtok, mert én csak, mint csapos és figyelő nézem ezt. Ahogy az évek mennek, és ahogy az ember egyre jobban megtanulja saját szakmáját, és egyre jobban kiteljesedik, úgy érzi azt, hogy bizonyos dolgok kevesek. És ezen a ponton elkezdenek a színészek rendezni, ezen a ponton elkezdenek a színészek valamilyen más módon a színházban működni.

Radványi Dorottya: - Ez Szervét Tibornál mind meg van.

Szirtes Tamás: - És azt kell mondjam, ez nagyon dicséretes dolog. Mert azért a színház egy csodálatos komplex egység és rengeteg féle művészeti ág van jelen, és valóban, a színészet egy és a legfontosabb, de mégiscsak egy belőle. És akinek az agyában mindenféle egyéb kreatív bogyók is vannak, - és a Tibinél nagyon erős verbalitás van, van egy íráskészség, van egy dramaturgiai gondolkozás, azért ezek mind-mind olyan egyedi tulajdonságok, amik aztán visszahatnak a színészetre is. De azt kell mondjam, hogy ez azért páratlan.

Schneider Zoltán: - Úgy nézett ki az öltözőnk, hogy volt egy polc, ahol könyvek voltak. Szerintem elég kevés öltözőben vannak könyvek a polcon. Volt szépirodalom, volt dráma, és mindenképpen volt egy angol nyelvű, az biztos, hogy volt. És volt egy tudományos könyv, amit én nem is értettem, hogy tulajdonképpen miről szól. Mint „az érfal vastagsága hogy színezi meg a hajszálakat”, tehát teljesen elvont könyv. És akkor így bejöttünk az öltözőbe, elkezdődött az előadás, és amikor éppen nem színpadon voltunk, akkor a Tibi vagy éppen húzta a következő darabot, amit majd rendez valahol az országban, vagy olvasott valamelyik könyvéből, de folyamatosan olvasta az összes könyvet. Mindig beleolvasott 5-6 oldalt, majd eltette. Akkor elkezdte a telefonján az angol szavak kiejtését gyakorolni. Vagy, ha bementem hosszabb időre, akkor: „Zolikám, most ledőlnék 17 percre”. Mondtam, dőljél Tibikém. És tényleg, 17 perc alatt kipihente magát, de tökéletesen.

Videó bejátszás a Ványa bácsi előadásból: Asztrov monológja.



Gaskó Balázs: - Itt a Hogy volt?!-ban a vendégválasztás joga mindig a fővendégé. Szervét Tibor első mondata az volt, hogy a „Schell Juci jöjjön”. Ezért foglal ott helyet Schell Judit, aki remélem, emlékszik az első közös munkára. Vagy nem?

Schell Judit: - De, hogyne. A Ványa bácsi, Radnóti Színház.

Gaskó Balázs: - Milyen volt?

Schell Judit: - Csak jó lehetett, olyan régen volt.

Szervét Tibor: - Nem volt zavartalan a próbafolyamat, mert akkor én még ebben a tüskés állapotban voltam, amelyben elhagytam a Vígszínházat. Utóbb mondták ők is, mikor már jóba lettünk, hogy „Azért rettentő kiállhatatlan egy figura voltál az elején!”.

Schell Judit: - Lehet. Nem emlékszem, nem. Igen, utána simulékonyabb voltál az Anconai szerelmeseknél. Akkor már úgy fél lábbal bent voltál a Radnótiban.

Szervét Tibor: -Milyen érdekes most a mondat, ami a Ványában elhangzik, az, hogy „Közvetlen, szabad, tiszta kapcsolat a természethez és az emberekhez, ilyen már nincs.” Elképesztő, hogy akkor, amikor játszottam, nem is tudtam, hogy mennyire így gondolom. Mert ez tényleg egy nagyon nehéz szerep, nehéz színdarab, nehéz állapot. És most, hogy – nem tudom, 63 évvel később – megnézzük itt a stúdióban, egyszer csak rájövök, hogy tényleg így van.

Schell Judit: - Az olyan jó adottság egy férfi színésznek, hogyha férfierő sugárzik belőle, ugyanígy a nőkre is – nem a férfi-erő, hanem a női erő -, amikor úgy tud jönni egy színésznőből... Tehát nem elég a tehetség, a szerencse, meg nem tudom mi, hanem ezek az adottságok is nagyon hálásak tudnak lenni ebben a szakmában. És hát Tibiben is megvan ez az adottság, és még tartja is. tehát így ennyi idő után is még ez így...

Radványi Dorottya: - Szerencsére azóta is dolgoztok, persze.

Videó bejátszás az Anconai szerelmesek előadásból.



Gaskó Balázs: - Betegség, láz, kéztörés?

Szervét Tibor: - Ezek mind-mind vannak, sőt, még mindenféle mások is vannak – csak azért mondom, mert erről szó volt itt a bejátszás alatt.
A: negyven fokos lázam volt azon a napon, amikor fölvettük ezt az Anconait.
B: Viszonylag az előadás fiatal korában, a 16-18. előadás környékén történt ez a felvétel. Meg is voltunk lepve, hogy miért ilyen hamar, amikor még az előadás nem érett, meg minden. Szóval, ezt oda, képaláírásnak mondom, hogy mentségünkre szolgáljon. De imádtuk az előadást, ami 200-at ért meg. Az egyik legjobb sztorink is ehhez kapcsolódik: Kováts Adél és Debreczeny Csaba kettőse alatt szappanbuborékok jöttek a zsinórból, amit a Bóni Jóska nevű kellékesünk fújkált, rendesen szappantartóból. És mi hátul megbocsáthatatlan módon, - akkor már a dolog nagyján túl -, hát sokszor röhögtünk. Ez az Anconaiban tulajdonképpen megbocsátható volt, itt a többiek is sokszor röhögtek. Egy alkalommal a szerelmi duett kellős közepén a szappanbuborékok helyett egy toccsanás hallatszott, mert a Bonesz kiöntötte a lét, és ez a lotty, ahogy három és fél méterről kiömlik egy víz, az egy páratlan eset volt. Lenéztünk, ott volt a maszat mögöttünk, sírva röhögtünk. Jutkának be kellett jönni a jelenetbe, ilyen magas sarkú piros cipőben, be is ment, úgy, ahogy csak ő tud ebben a kis piros szoknyájában. Belelépett a szappanba, idáig följött az egyik lába, és teljes hosszában elkenődött a földön. Teljes hosszában, és akkor már mindenki üvöltött a röhögéstől. A sors azon nyomban gyorsan a fejünkre koppintott, hogy nem szabadna...

Szabó Erika: - Amikor én a Thália Színházba kerültem, és pont a mellettem ülő Lovas Rozi egyik szerepét vettem át A nagy kézrablás című darabban, akkor találkoztam először Tiborral, és az első, tulajdonképpen gesztusom felé az volt, hogy hozzávágtam, hát, úgy teljes erőből egy levágott kezet. Amikor ő úgy hátra hőkölt, és azt mondta, hogy „na na na na”, én nagyon megijedtem. Azt kérdezte tőlem, hogy „Te az a fajta színésznő vagy, aki ilyen züffetes indulattal nekiesik a kollégájának, és egyáltalán nem gondolkodik?” És mondtam, hogy hát ööö... majd próbálunk együtt, és akkor ez kiderül. Ez volt az egyetlen olyan mondat, amiről azt gondoltam, hogy még vállalható ezek után. Onnantól kezdve ezt a kezet soha többé nem mertem hozzávágni, és mindig így tartom, hogy vegye.

Lovas Rozi: - Azt elfelejtettem mondani, hogy sose vágd hozzá...

b>Szabó Erika: - Pedig a Rozi tényleg igyekezett felkészíteni mindenre, és ezt így elfelejtette. Utána én két hónapig nagyon féltem, hogy mi a Tiborral fogunk együtt dolgozni, és hogy atyaúristen, mi lesz itt. De azt hiszem, ahogy az első próbán elkezdtünk elemezni, beszélgetni a darabról, ott azt éreztem, hogy szeretetben vagyok, figyelemben vagyok, békében vagyok, és hogy ez most nagyon jó lesz.

Radványi Dorottya: - Rozi, akkor mi van a listán, mit kell megfogadni. Használati utasítás?

Lovas Rozi: - Hát kezet, azt nem szabad vagdosni hozzá. Ez az egy, amit ha betartasz, már jó. Az első élményem Csáki Judittól - ő tanított minket, ő volt a tanszékvezetőnk - az a mondat, amit azóta is idézgetünk. Mivel nagyon sokat játszottunk: a vizsgáinkat is, meg már betettek minket mindenféle előadásokba, akkor azt mondta, hogy „Gyerekek, maguk már többet játszanak, mint a Szervét Tibor, isten áldja meg magukat!” Én is a Tháliában találkoztam Tiborral először, és szerintem valamitől köztünk viszonylag hamar volt összhang... „huncfutok” vagyunk mind a ketten.



Bán Bálint: - Énnekem teljesen más helyzet áll elő, mint a lányoknál pont ebből kifolyólag, hogy én nem vagyok lány, és ez nehezítette meg a mi első találkozásainkat, vagy a kapcsolatunk kialakulását az elején azt hiszem. Nem adta könnyen magát Tibor, a kapcsolat nem könnyen rózsásodott ki. Mostanság, - amikor már lassan két éve dolgozgatok Tiborral -, nagyon jólesett, hogy Tibor meghívott, és azt is éreztem, hogy valahogy az elmúlt próbafolyamatban csiszolódtunk úgy össze, hogy kialakuljon egy ilyen igazán izgalmas alkotó, egymásra nagyon kíváncsi folyamat és állapot kettőnk között.

Szervét Tibor: - Csupa olyan kolléga ül itt, akivel együtt tudunk gondolkodni.

Szabó Erika: - Ebben az a különleges, hogy tényleg oda-vissza történik. Tehát Tiborról azt lehet látni, hogy ő is kíváncsi a mi gondolatainkra, őt is építik vagy inspirálják adott esetben a mi gondolataink, vagy hozzászólásaink az adott szerephez, helyzethez. Szerintem ez, mondjuk egy fiatal, pályakezdő színésznek így nagyon-nagyon nagy erőt tud adni és energiát. Mert sokkal jobban elhiszi magáról, hogy ha Szervét Tibor elhiszi, hogy ezt meg tudom csinálni, akkor ezt most már nekem is el kell hinnem.

Videó bejátszás a Virágot Algernonnak előadásból.

Horgas Ádám: - Engem nagyon inspirál, hogyha gondolkodik egy színész. Van egy olyan közhiedelem, hogy a buta színész az jó színész, mert akkor könnyen irányítható, rá lehet venni mindenre. Ezzel én nem nagyon értek egyet. Én azt szeretem, ha a színész együtt tud velem gondolkodni. Ha egyetért az én gondolataimmal, amit a darabról vélek. Tehát az fontos, hogy ő szellemileg is velem tartson ezen az úton, hogy együtt járjuk végig ezt a dolgot, és nekem Tibivel ez egy nagyon-nagy élmény volt.
Ő keresett meg a Virágot Algernonnak anyaggal. Mi a próbafolyamatot megelőzően sokat dolgoztunk együtt egy nyáron. Az anyagot csiszolgattuk, és az egy nagyon-nagy élmény volt, hogy mi – azt gondolom, hogy mondhatom -, hogy szellemileg nagyon egy hullámhosszon tudtunk mozogni. Tibinek van egy nagyon erős rendezői agya, dramaturg-agya. Én pedig színészként kezdtem, tehát én nekem meg fontos, hogy mi a színésznek a praktikus dolga a színpadon, és emiatt nagyon jól együtt tudtunk működni ebben az anyagban.



Szervét Tibor: - Rettentő érzékeny helyzet volt. Az Algernon az nekem egy különös pillanat volt az életemben. Magam sem tudom, hogy miért pont ez jutott eszembe. Valahova kerestem egy anyagot, amit megrendeznék. És akkor beugrott ez a történet. Tudtam, hogy van belőle példány. Egyáltalán nem tetszett. Megnéztem a filmeket, egyáltalán nem tetszettek. Eredetileg én ezt rendezni akartam a Játékszínben. Ők azt mondták, hogy jól van, írd meg, rendezd meg, - ez mind nem érdekes. De az jó lenne akkor, ha te is játszanád. És az már úgy nagyon sok lett volna. Viszont magát az adaptációt én készítettem. Amely más viszonyt hoz létre az egésszel. Nemcsak a Charlie nevű szereppel kapcsolatban, hanem az egész történettel. Hangsúlyaival, a fontosságával, az összes többi figurával teljesen más viszonyom volt. Ádámot azért hívtam fel, hogy van-e kedve - ilyen nagyon sok teherrel a nyakán, hogy én játszom, én írtam -, dolgozni, mert ismertem az ő képi varázsképességét, és pont erre gondoltam, erre volt írva maga a szövegkönyv. Az egy külön hozadéka volt aztán az együtt-munkának, hogy az a hullámhossz az valóban kialakult, és Ádám elképesztő érzékenységgel kezelte a szöveget.
Emlékszem arra a pillanatra, - nálunk álltunk a konyhában -, hogy „Jó, ezt most elolvasom, de nem baj-e, ha picikét majd javaslatokat teszek?”
Hááát, nem baj, nem tudom, mi a fészkes fenét lehet itt javasolni, hiszen ez tökéletes, de hát... lehet javasolni... És az elejétől, az első másodperctől kezdve kiderült, hogy annyira érzékenyen és értve és finoman foglalkozik a dologgal, hogy utána ez egy nagyon fontos kölcsönös bizalmat eredményezett. Majd, amikor elkezdtünk próbálni, akkor meg már az egészet illetően, tehát hogy hogyan van ez a szerep, meg az a szerep, meg az a pillanat... Azzal kapcsolatban mind-mind-mind a közös mutatóujjunkat tartottuk rajta az események ütőerén.

Horgas Ádám: - Az eredeti könyv az egy monológ. Azért hihetetlen nagy teljesítmény az, amit Tibor ezen az anyagon végzett, mert itt nemcsak arról szólt, hogy játszható jelenetekké varázsolta a monológból vélhető történéseket, hanem ő sorsokat adott az összes többi figurának. Tehát ebbe a darabba egészen új dolgok is kerültek, amitől az összes figura végig élhető, végig követhető, végig nevethető, végig sírható a többi figura sorsa is. És ezt én egy nagyon nagy dramaturgiai teljesítménynek tartom. Az valóban egy éles helyzet, hogy van egy színész, aki írja is, és nagyon erősen gondol valamit, de hál’istennek szerintem, ebből a szempontból szerencsések is voltunk, hogy olyan egyféleképpen tudtunk gondolkodni a színházról, hogy egész mámoros, nagyszabású tervezésekbe is belevágtunk akkor.



Szervét Tibor: - Igen, kerek-perecen arról volt szó, hogy pályázzunk színházat. És mondtam Ádámnak, hogy nem az érdekel, engem ez érdekel, amit az Algernonnal lehet csinálni. Mert méltatlanul kis becsben van tartva a szöveg, ha szabad ezt a hülyeséget mondanom. Nagyon kis becsben van tartva. Ezen áll, vagy bukik egy színdarab és egy előadás hatásmechanizmusának a nyolcvan százaléka. És akkor utána jön még az a húsz százalék a színészettel, a rendezéssel, a fénnyel, mindennel. De, hogyha a történetet nem tudjuk elmondani, akkor hiába játszunk észvesztően jól, legföljebb letakarni tudjuk azokat a hiányosságokat, amiket a példány tartalmaz. És azt mondta Ádám, hogy „Jól van, ehhez van kedved. De nem lenne jó egy egész színházat ebben a szellemben üzemeltetni?” És az szuper lenne, valóban!

Videó bejátszás a „Csak színház és más semmi” című televíziós sorozatból.

Szervét Tibor: - Ezt a Csak színházat, ezt mi nagyon szeretjük, csinálni is nagyon szeretjük, állítólag nézni is szívesen nézik az emberek. Most csinálunk egy harmadik évadot belőle. Mert egy olyan történet, ami mondjuk úgy, hogy a színházat ürügyül használja, ilyen katalizátor. A színház nem olyan, mint ahogy a sorozatban, de nagyon alkalmas közeg arra, hogy azokat a kis bonyodalmakat, összeesküvéseket, merényleteket, szerelmeket, emberi csalafintaságokat kibontsa, amiket a szerzők szeretnének kibontani. És, hát tökre jó játszani. Nagyon ismerős csapat vagyunk, valóban egy húron pendülve, nagyon hamar hangot fogva egymással. Ez rendkívül jó érzés. És ha ennek megvan a nézői visszajelzése, pozitív visszajelzése, akkor annak csak örülni tudunk, és azt mondjuk, hogy hajrá.

Schell Judit: - Most már egyre inkább hasonlít rám is ez az Alinda nevű színésznő, eleinte még én oda bujkáltam hozzá, mert azért nyilván olyan dolgokat kellett írni ennek a szerepnek. Egyrészt én nem vagyok ilyen díva típus, amilyen az Alinda. Nekem erre nincs időm, hogy ilyen típusú színésznő legyek, nem is szeretnék, azt hiszem. De hát ez nagyon jó, hogyha egy ilyen sorozatban el lehet játszani egy ilyen karaktert, ami ugye nem saját maga az ember. Már azért ez az Alinda is egy kicsit ilyen megszelídült lett a második évadra. És a harmadikra még nem is tudom, mi lesz belőle, mert azt még mi sem olvastuk. De jó, mert otthonosan lehet működni benne. Tehát tulajdonképpen mi segítettük a filmrendezőket bizonyos dolgokban, hogy hogy’ működik egy színház, amiről ők nem tudtak. Úgyhogy gyakorlatilag mi mindig csak hazamentünk.

Radványi Dorottya: - Vannak nagysúlyú feladatok, szerintem a „Kean, a színész”, az.

Szabó Erika: - Olyan csillagzat alatt született ez az előadás, - ami viszonylag ritka -, hogy mind a rendező gondolkodása, mind a mi kapcsolatunk a darabban, - ami azért nagyon fontos -, az tudott találkozni. Szerintem egy nagyon szép előadás született. Nagy élmény volt próbálni. Tehát van olyan, hogy egy rossz próbafolyamat után az előadás mégis jól sikerül, és van olyan, hogy nagy élvezettel próbálnak, és az előadás utána nagyon rossz. De most ez az a ritka pillanat, amikor én végig nagyon vártam, mikor lehet bemenni próbálni.

Bán Bálint: - Az én szemszögemből azt tudom mondani, hogy nagyon izgalmas kihívás Tibornak, nagyon sok munkája van benne. Ők Hamvai Kornéllal hónapokig dolgoztak azelőtt, hogy mi leültünk volna olvasni a szövegkönyvet. Minden porcikájában ott volt Tibor, és ő sajátjának érezte az egészet, és ez nagyon fontos, főleg egy főszerepnél, mert a többiek rá tudnak csatlakozni. Nekünk van egy vívásunk ebben a darabban. Előjött Tibornak az eleganciája, a szenvedélye, a humora. Kapott tőlem egy premier ajándékot, próba-pólónak szántam, rá van írva, hogy Iron Men. És ez azért van, mert minden egyes próbára Tibor érkezett meg legelőször, mindig ő ment el legutoljára, és minden este játszott. Úgy próbálta végig ezt a két hónapot, hogy hát fiatal kollégák is megirigyelnék, Amit csodáltam, az az elképesztő elegancia és nyugalom, amivel ő a szerepeihez áll. Biztonságban érzi magát mellette az ember kollégaként mert látja, hogy ez az ember tisztában van, tudja, hogy mit csinál.

Szervét Tibor: - Az önismereti út a személyes vesszőparipám. Csomó vesszőparipám van, mind itt legelésznek, alig tudok rájuk ülni. De ez az önismeret speciálisan az. És, ha csak abban tudunk még egy körömfeketényit, egy induri-pindurit segíteni mi felnőttek nekik, fiataloknak abban, hogy ez az egész nemcsak arról szól, hogy mi ott legyünk egy szerepben, hanem arról is szól, hogy megsegítsük a saját életünket. Akkor azért már egy kicsit közelebb. Sajnos mindig eszembe jut: van egy ilyen Murphy-törvény, hogy „Elvezetni könnyű egy lovat egy folyóhoz,de ha arra rá tudod beszélni, hogy háton ússzon, akkor már elértél valamit”. És ez körülbelül ilyen kísérlet időnként, hogy megpróbálunk rábeszélni egy lovat, hogy háton ússzon.

Gaskó Balázs: - Ádám, az a jövőkép? Az a közös színház? Az idő miatt már nem valósulhat meg?

Horgas Ádám: - Hát, akkor még olyan fiatalok voltunk, amikor ezt terveztük..

Gaskó Balázs: - De valami? Valami még közösen?

Horgas Ádám: - Én szabadúszó vagyok, és így sodor engem ide-oda az élet, és az egy nagy remény, hogy újra összesodor a Tibivel az élet.

Radványi Dorottya: - Mi kell ahhoz, hogy jól legyen?



Szervét Tibor: - Mi kell ahhoz, hogy jól legyek? Hú, rengeteg minden. Olyan rengeteg minden kell hozzá, hogy az szinte sose áll össze. De nekem az nagyon-nagyon... - ne cüccögj itt, fiam! [Schell Judithoz] – nagy élmény, hogy egyáltalán rájöttem, hogy az a felismerés megtörtént az életemben, hogy „szellem, test és lélek” hármasából áll minimum az ember, és mindegyiknek kell valamit kapnia ahhoz, hogy jól legyen. Ezért én viszonylag ideje korán elkezdtem test-edzeni. Nagyon szeretem ezt a gondolkodást, most már olyan sokszor használom, hogy azt írjuk majd alcímnek: „Tibor a gondolkodó”. Nagyon érdekel a gondolkodás, mint olyan. Rettentően érdekelnek a természettudományok, maga az agy például, az őrületesen érdekel. És nagyon érdekel az, amit léleknek hívunk, mert a színház valahogy alapvetően mégiscsak ahhoz beszél. Nem is szeretem azt a színházat, ami csak a szellemhez beszél. Tönkre tudom unni magam, amikor gondolkodni serkentenek, és egyáltalán nem érintik meg a szívemet. És, hogy ez mind működőképes legyen, és ne dugaszolódjon el, ahhoz tulajdonképpen napi 24 óra kell. Ezt úgy hívja Hamvas Béla, - egyébként pontosan idézve az indiai mitológiát -, hogy „éberség”. Ez az éber állapot, ami nem egyenlő a gondolkodással, hanem egy állandó jelenlétet feltételez, amit rohadt nehéz a hétköznapok során megőrizni, mert kegyetlenül el vagyunk foglalva a saját gondolatainkkal. Biztos ismeritek azt az alapállapotot, hogy akárki beszél, tulajdonképpen alig várjuk már azt a pillanatot, hogy „aha, aha, és most elmesélem azt, ami nekem erről eszembe jutott”. Ezt pont a Ruszt mondta, amikor bent voltam nála a kórházban, - nagyon komoly operáción esett át, mindenféle dugók lógtak belőle -, és mondta, hogy „Borzalmas itt feküdni. Akárki meglátogat, aszongya, „jaj, látom, nem tudsz beszélni”, és már mesél neki a fogukról, a takarítónőről, a gyerek elveszett tornacuccáról, és ő pedig ott fekszik élet-halál között, de azt...”
Tehát az éberség – ez nekem ilyen nagyon vágyott állapotom, vagy célom, de ezt irgalmatlan sokat kell gyakorolni. Mindenkinek nagyon sokat kell foglalkoznia saját magával, mert csak akkor tud foglalkozni másokkal. Ha van egy saját belső frontja, vagy önismerete, akkor tud, mert különben nem tudja, hogy mi az.

Gaskó Balázs: - Nagyon szépen köszönjük, és várjuk a könyvet!

Szervét Tibor: - Melyiket?

Gaskó Balázs: - Szervét Tibor: Gondolataim címmel. Amiből néhányat...

Szervét Tibor: - Arra várhatunk egy darabig!

Gaskó Balázs: - Jó egészséget kívánunk, hozzá egy kis aikidózással, futással együtt! Nagyon-nagyon szépen köszönjük!

Szervét Tibor: -  Köszönjük szépen!

http://www.mediaklikk.hu/video/hogy-volt-szervet-tibor-felveteleibol/
http://www.mediaklikk.hu/2017/04/08/hogy-volt-szervet-tibor/

Fotók: Duna TV és a videó képkockái