Nádas György: Beszélgetés Szervét Tiborral

Klasszik Radio 92.1, 2017. április 27.

Műsorvezető: - Ez itt a Klasszik Rádió 92.1, benne az Intermezzo Nádas Györggyel. Megérkezett mai vendégünk a stúdióba, dr. Szervét Tibor Érdemes Művész. Szervusz, és köszönöm, hogy itt vagy. Nem véletlenül mondtam a titulust, hiszen te valóban egy jogot végzett ember vagy, és te csak utána kerültél színház-közelbe. Hogy lehet ez? Ez nekem egy teljesen egyedi dolog.

Szervét Tibor: - Nem annyira egyedi. Nagyon sok ilyen kolléga van, a bőrdíszművességtől a szakácsig. Grafikus Szabó Győző kollégánk, Ónodi Eszter például angol tanár.

-... én is színházvezető vagyok.

- Látod. Tehát nem egyedi eset.

- .Jogi ember!

- Thuróczy Szabi is doktor, tehát azt hiszem, hogy vagyunk vagy hárman. Gondolom, mindenkinek más a háttértörténete, hogy hogyan került onnan ide. Nekem annyi volt, hogy azt hiszem negyed- vagy ötödév környékén megismerkedtem egy lánnyal, aki egy színésznő volt, és ő annyira, de annyira tetszett nekem... mármint a lénye is. Volt bennem egy vonzódás, hogy ahol ilyen nők teremnek, valahogy oda szeretnék tartozni. Tudom, hogy nem hangzik nagyon elhivatottnak ez a sztori, de mindenesetre így indult. Később alakult át, amikor végül is háromszor is kellett felvételiznem. Akkor ötlött fel, vagy indult el bennem egy ilyen sejtelem, hogy lehet, hogy nekem ennél több közöm is tudhat lenni ehhez a pályához. Mert olyan vágyat, vagy hajlamot, vagy lehetőséget éreztem arra, hogy ezt a sok-sok mindent, ami nekem a gyerekkori, meg a kamaszkori olvasmányélményeim által fölhalmozódott bennem, azt valahogy megosszam azokkal, akik nézik. Azt gondoltam, hogy a színház arra való, hogy katarzist idézzen elő.

- Miért, nem arra?!

- Ez jó, hogy így szóba került. Nekem szilárd meggyőződésem, hogy arra való legalább ötven százalékban. Mert ez egy szentségnek indult még régen, a görögök idején.

- Ugye, a Thália papjai.

- Igen, és az Apollo Színház a nagy, misztikus, az istenekkel való viszonyokat leíró történeteket használta. A Dionüszosz Színház volt az, ami a részegséget, vígságot, a csajozást és mindenféle mást mutatta meg. De mi ebből a szempontból nem vagyunk túl szerencsések, mi huszonegyedik századi színházi népek, mert vagy borzalmasan intellektuális előadásokat hozunk létre, amelyeket nagyon-nagyon vájtagyú budapesti értelmiségiek néznek és értenek és érthetnek meg, vagy nagyon szórakoztatót. Nekem ez a vesszőparipám egyébként – milyen jó, hogy már az első percben szóba került -, hogy szerintem ott középen van egy nagy rés a nézők érdeklődésében: az olyan történetek elbeszélése, amelyek igazából megérinti a szívüket. Ami igazából valamilyen felismerést, és érzelmi azonosulást tesz lehetővé, azokból hiánycikk van.

- Talán arra gondolsz, hogy a nagyon sziporkázó komédia, és a nagyon – nem úgy fogalmaztad, de – lila darab között az, ami velem is megtörténhet?

- Igen. Egyébként a számegyenesnek azt a részét nem gondolom feltétlenül lilának, van lila is közte, de sok jó is van. Csak nagyon kevés köze van azokhoz az átlagemberekhez, akik leszállnak a villamosról 5-6-8 óra munka után egy rendes ruhában, és esetleg többre vágynak, minthogy ajtócsapkodós vígjátékokon kacarásszanak, de nem bírják azt a szellemi magasröptűséget, ami ezeket a vájtagyú előadásokat jellemzi. Középen van szerintem egy nagy hiány.

- Polgári színjátszás?

- Nem tudom, hogy minek nevezzem. Szerintem ezt lényegi színjátszásnak hívnám, ha már így hirtelen egy nevet adunk neki. Lényegi színjátszásnak, mert ez az ember eredendő,,, hogy is mondjam... az élete magva az, hogy vele mindenféle történik, szép is, jó is, tragikus is, fájdalmas is. És, hogy ezzel valamit kezdeni tudjon, ebben a színház tudhatna segíteni. De, mint mondtam az elején, fájdalmasan ritkán jutunk hozzá.

- Jó felütés volt a kezdés rögtön, hogy szakmáztunk, és tulajdonképpen sírtunk a szakmáért. Te ceglédi születésű ember vagy, ugyanakkor Szegedre kerültél a Főiskola után, és Miskolcon lett belőled igazából elismert színész. Mit jelent a vidék az életedben?

- Ezt. Szó szerint ezt, amit itt fölsoroltál. Hogy ott születtem, hogy ott kezdődött a pályám a Főiskola után, hogy hatalmas érzelmi emlékezettömeg fűz Miskolchoz. Pont ami miatt, amit mondtál, hogy ott értek el először olyan szerepek, amikre nagyon rá tudtam fordulni, és amik egy csomó embernek tetszettek. Gondolkozom rajta egy picikét, hogy van-e bennem valamifajta városi vonzódás, de nem. Időnként, hetente egyszer-kétszer kimegyek egy erdőbe, de életforma szerűen azt hiszem, hogy nem vágyódom vidéki életet élni.

- Te nem érzed azt – és itt tisztelet a kivételnek a Klasszik Rádió hallgatóinak -, hogy valahogy a vidéki emberek jobban megbecsülik a másikat?

- Nem tudom, én nem hiszek ezekben az általánosításokban. Nyilván közelebb vannak, jobban ismerik egymást. Én egy csomó budapesti embert is ismerek, aki nagyon komolyan és szeretettel és tisztelettel megbecsüli a körülötte levőket. Nyilvánvaló a nagyvárosokban egy genetikai hajlam a másfajta humorra, a cinizmusra, egy másik tempóra, ez nyilvánvalóan egyszerűen a tömeg miatt, vagy az idő másfajta folyása miatt, mert a városi idő más mértékegységű, mint a vidéki idő. De ez nem jelenti azt, hogy a fővárosi emberek retkek lennének, a vidéki emberek pedig bibliai alakok. Hanem egyszerűen egy más dimenziót élnek az életükben.

- Mestereid voltak Ruszt József, Kerényi Imre és Huszti Péter, ugye? Gyakorlatilag Ruszt volt az, aki vidéki színigazgató volt, a másik két ember Budapesten. Volt-e különbség a három ember gondolkodásmódja között?

- Ó, hatalmas különbség volt, de ezt nem tudom a feltételek számlájára írni. Ugyanis a Kerényi, Huszti páros voltak a mi osztályfőnökeink. Tehát ők a főiskolai tanáraink voltak, akik heti két-három-négy alkalommal három-négy órákat dolgoztak velünk, törődtek – törődtek? – velünk. Ruszt pedig egy olyan vendég volt, aki már az újdonság erejénél fogva – őt egy negyedéves kurzusra hívták oda Kerényiék -, hatalmas népszerűségi előnnyel indult. Úristen, egy tanár, egy ilyen csodálatos művész. Ráadásul nem is kellett, hogy tanári álcát öltsön, ő egy csodálatos művész minden valóságos és pózbeli tartalmával és küllemével jött. Nagyon-nagyon szerettük, egy rendkívüli pali volt, tényleg egy rendkívüli alkotó. És őt valóban úgy tekintettük, mint egy ilyen hagyományos értelemben vett mestert. Tehát effektíve ültünk a lábánál, mindenki rohangált neki kávéért, mindenki boldogan dohányzott vele - akkoriban eszelős sokat cigarettázott a Jóska. Nekem személy szerint az is hozzátartozik ehhez a legendáriumhoz, hogy ő volt az első ilyen apa-figura az életemben, aki ellen durván föl bírtam lázadni, és fölrúgtam a babaszobát, és azt mondtam, hogy soha többet ebbe a fogalomba, hogy „független színpad” én be nem teszem a lábamat. Akkor ennek meglett a maga kálváriája, ami szintén nagyon hozzájárult a saját spirituális fejlődésemhez. Tehát pozitív és negatív értelemben is hatalmas élmény a Ruszt az én életemben.

- Ugye ő volt az, aki Magyarországon először csinált beavató színházat?

- Lehet, nem tudom, de biztos, hogy az elsők között volt, igen.

- Az érezhető volt, hogy neked fontos, mint mentor, hiszen a Független Színpad alakulásakor ott voltál az alapítók között.

- Sőt, én voltam a nyilatkozó ember. És most már így sok év után nyugodtan el is mondhatom, hogy én voltam az egyetlen, aki meggyőződése ellenére volt a Független Színpad alapítója.

- Innen folytassuk még, mert ez nagyon érdekes. Liszt helyett Chopin Asz-dúr keringőjét hallották az imént. Vendégünkkel, Szervét Tiborral beszélgettünk a zene alatt. Rákérdeztem, hogy felismeri-e, felismerte. A zene mit jelent az életedben?

- Sajnos keveset.

- Keveset jelent, vagy keveset foglalkozol vele?

- Néha nagyon sokat jelent, de nagyon keveset hallgatok zenét. Annyira sok mindenre kell az idő, hogy én is a klasszikus Klasszik Rádió hallgatója vagyok az autóban, azt hallgatom. De, amikor már hazaérek, vagy valami picike családi élet van, vagy foglalkoznom kell valamivel, konkrétan tanulni, vagy érdekel valami és akkor azzal kapcsolatban olvasok. Vagy kell valami testedzés-szerűséget rittyenteni, amire szintén mindig muszáj időt szakítani. Tehát sokkal, de sokkal kevesebbet hallgatok zenét, mint 15 vagy 20 éves koromban. Bár, mondjuk akkor se voltam az az őrületes zenehallgató, tudod, aki LGT, Omega, Beatles, Rolling Stones... Ez engem valahogy nem kapott úgy el.

- Említetted az angol zenekarokat. Te nagyon sok külföldi filmben voltál mostanság.

- Nagyon sok?

- Nagyon sokban. Tehát az elmúlt harminc évben, biztos.

- Az elmúlt harminc év?!

- Igen. Az elmúlt öt-hatban talán igen.

- Hát talán öt-hatban, igen.

- Anyanyelvi szinten beszéled az angolt?

- Nem, de nagy ambícióm. Van bennem egy ilyen érdekes lélek-állapot, hogy az egyik ki nem élt inkarnációm az valami középosztálybeli angol. Ezért szerelmesen szeretem az angol nyelvet, az angol irodalmat, az angol kultúrát, Londont, Anthony Hopkinst és Benedict Cumberbatch-t, és a filmjeiket, és a Sherlock-ot és minden ilyesmit végtelen szeretettel. Szintem ez még Szerb Antal öröksége – most, hogy így beszélek róla. Bevillant, hogy Szerb Antaltól örököltem ezt én 15 éves koromban. Tehát e helyett lettem magyar színész. A csuda tudja, hogy jól jártam-e ezzel a választással.

- Akkor olvastál először Szerb Antalt 15 évesen?

- Igen, kb. igen.

- Hát azért ez merész!

- Nem, azok az esszé-kötetetek nagyon viccesek. A Pendragon legenda az kifejezetten egy ifjúsági regénynek is jó. Aztán 16-17-18 évesen már az Utas és holdvilág, ami szinte annak a korosztálynak az elveszettsége. Meg az irodalom-történetek. Szóval Szerb Antal, ő nagyon nagy kulturális forrás volt számunkra. És őtőle valószínűleg hagyományként átvettem ezt az angol-szeretetet, és jó fülem van, tehát szeretem a kiejtést magát. Az a pótlólagos felismerésem történt valamikor tízen évvel ezelőtt, hogy én angolul beszélek, - de szerintem ha bárki egy másik nyelvet használ -, akkor megváltozik a gondolkodásmódja. Azon kaptam magam, hogy lehullik rólam ez az egész magyaros neurózis, ami az egész életemet végigkísérte, és tulajdonképpen szabadon és europer állampolgárként kérek három zsömlét Horvátországban a tengerparton, pusztán azért, mert angolul.

- Nálad is úgy van, hogy azon a területen, ahol anyanyelven beszélik azt a nyelvet, amit te beszélsz, ott nem mersz annyira beszélni?

- Ó, most már nem így van! Most már Angliában én nagyon boldogan beszélek, sőt, hajkurászom az alkalmakat, hogy mindenkivel beszélhessek, mert tőlük lehet igazán tanulni. Itthon is az a szerencsém, hogy összebarátkoztam egy itt élő angol úrral. Minden héten egyszer, - ha csak mód van rá, és nincs főpróba-időszak -, akkor én megyek, beszélgetünk a világ folyásáról, filozófiáról, „kultuháhol, politikáhol”.

- Ez most a Magyar vándorból volt egy részlet!

- Ha-ha, igen!

- Majd rátérünk az igazi angolul beszélőre, Alex Brubeckre, a következő etapban. Most természetesen megint egy kis zene, és utána folytatjuk Szervét Tiborral...
Még egy pici időnk maradt, hogy beszélgessünk mai vendégünkkel, Szervét Tiborral. Nagyon elrepült ez az egy óra, megint! Olyan gyakran érzem ezt, nem mindig, de ha szeretett, kedves vendégem van, akkor igen.
A nyelvekről beszéltünk, franciásan mondtál valamit, akkor mondtam, hogy ez a Magyar vándorból volt a te szereped. És az igazi angolságot... ha valaki egyszer látja a Valami Amerikát és nem ismer téged, akkor mondhatja azt, hogy ez egy amerikai színész. Én nekem nagyon bejött a te angolod ott!


- Szerencsére bejött, mert sajnos kevésbé beszélünk jól angolul átlagosan mi magyarok, mint a svédek, norvégok, vagy általában a skandinávok, mert ők rendkívül jól. Nagyon közel van a saját nyelvükhöz, tehát ők könnyedén tanulnak angolul. De nem volt az rossz, az az angolság, de egyrészt nem volt eléggé amerikai, mert egyszerűen nem volt időm felkészülni. Ahhoz, hogy ilyen viszonylag nagy szövegtestet az ember egy „dialog coach”-al – így hívják ezt szaknyelven - átvegyen, ahhoz hetek kellettek volna, és nem volt annyi idő. De szerencsére jól ütött be, illetve ki, és rajtam is ragadt az, hogy én milyen jól beszélek angolul, holott akkor még nem beszéltem olyan jól angolul, mint most. Most már sokkal....!

- De most már a következő film...

- ...senkit se érdekel.

- Most már nem nagyon fogsz te angolul beszélni a Valami Amerika 3-ban.

- Nem, most már nem. Mert ugye még egyszer nem lehet ezt a fiúkkal eljátszani, hanem valami más trükkhöz kell folyamodni. Hát, majd meglátjuk! – mondom rejtelmesen itt az asztal túloldalán...

- Olvastad a forgatókönyvet, hiszen megkaptátok pár héttel ezelőtt. Nem titok, hogy júniusban forog a Valami Amerika 3. Nagy fordulat lesz?

- Nagyon jó. Egyrészt fordulatos, tényleg fordulatos. Néhány izgalmas, helyes és vicces új blokk, vagy karaktercsoport jelenik meg. Új helyszínek, – mondom szintén nagyon rejtelmesen. Szóval én sokat nevettem az olvasópróbán.

- Annyit el lehet árulni, hogy a zene olyan fontos lesz, mint a második részben?

- Halvány fogalmam sincs. Nagyon érdekes, hogy ezt kérdezed. Ez az olvasópróbán nem derül ki, ezt a Herendi tudja.

- Majd megkérdezem. Színházban most miben láthatunk?

- A színházban részben a Thália színházi új kedvencem a Kean a színész, amely nagyon izgalmas feladat, és rendkívül küzdelmesen jutottunk el a prömierig. Egy rettentő nagy anyag, Hamvai Kornél írta át. Nekem nagyon sok fejtörést okozott és mondom, csaták vittek el a bemutatóig. De én most már – nem tudom, miért – csatás alkat lettem. Azt nagyon szeretem, mert sok mindent el tudunk mesélni a nézőknek a színházról, meg erről a furcsa alakról, aki meg van írva, a Kean nevű híres, valaha élt angol színészről.
A másik nagy kedvencem a Virágot Algernonnak ami a Játékszínben még mindig megy, ami a...

- Azért az nehéz este.

- ...szívem csücske. Igen, nehéz, de mint az elején mondtam, én pont ezekért a nehéz estékért vagyok még mindig színész. Mert én ebben nagyon mélyen hiszek, hogy a nézőknek arra a bizonyos lélek-emelésre is nagy szükségük van, és nemcsak a szórakoztatásra.
Ezen kívül nyáron, hogy ne legyen unalmas, a Valami Amerika mellett még forgatjuk a Csak színház és más semmi harmadik évadát, ami egy sorozat, és nagyon megszerettük. Szóval...

- Messzire nem kell menni a forgatási helyszínnel, hiszen ott a Tháliában...

- Igen, a Tháliában, hogy el ne felejtsük, hol van az öltöző-folyosó...

- Nagyon szépen köszönöm, hogy a rendelkezésünkre álltál, öröm volt veled találkozni. Kívánom, hogy a Valami Amerika 3-nak... szóval, egy nagy kalappal!

- Köszönöm.

https://soundcloud.com/klasszikradio921
A beszélgetést a rádióadás alapján lejegyezte: Baráth Mari