Fridrich Piroska: Lélekemelő élményt adni...
Interjú Szervét Tiborral

Fedél Nélkül – hajléktalanok lapja, 2017.október 5. p.4-5.

Szervét Tibor nevét látom a színlapon, igazi lélekemelő élményre számíthatunk, lehet az előadás kortárs dráma, tragédia, komédia, vagy operett. Tapasztalni fogjuk, hogy arra az estére megkapjuk, amiért beültünk a nézőtérre; a lelkünket megtisztító katarzist. Szervét Tiborral a Thália Színházban beszélgettünk.

Milyen darabot próbálnak épp most?


Szervét Tibor: - A színdarab címe: Csoda korban élünk. Hamvai Kornél az angol szerző, Michael Frayn Balmoral című darabjából adoptálta, de úgy,. hogy tökéletes magyar történet lett. 1953-ban játszódik Szigligeten az alkotóházban, eredeti címe Szigliget volt. Írók jönnek össze a kommunizmus legsötétebb időszakában, és ott alakul ki egy, az őrületig elhajtott, tébolyító helyzet, ami reméljük nagyon szórakoztató lesz a nézők számára.

Milyen figurát játszik Ön?

Szervét Tibor: - A sok író között én vagyok az alkotóház gondnoka. Ez egy igazi sültkommunista, aki volt pedellus és főosztályvezető is, hiszen abban a korban bárkiből bármi lehetett, és lett is. Most épp gondnok, némiképp neurotikus ember, aki a szabályokat, a felsőbb hatalmakat és a felső hatalmak utasításait mindeneken felül respektálja. Ennek az alaknak ma is van megfelelője.

Nem érzi ezt az alakot a saját egyéniségétől nagyon távolinak?

Szervét Tibor: - Érdekes kérdés, hogy mit érez az ember. Természetesen remélem, hogy én nem vagyok ilyen, nem is szoktam az adott hatalmakkal különösebben jóban lenni. A vígjátékban az a könnyű - sok nehézsége mellett -, hogy nagyon olvadékony. Ha szerencsésen találkozik a színész a szereppel, könnyedén bele tud bújni. Nehézsége, hogy nagyon precíznek kell lennie, sok a poén, rettentő fontos, hogy a néző ne maradjon le egy viccről se. A pacák tele van valóságosan átélhető, ábrázolható személyiségjegyekkel, viszonyulásokkal, megvan a maga fölismerhető milyensége és irányultsága.

Azért szeretni fogja ezt a szerepet?

Szervét Tibor: - Már szeretem, és ebben nagyon sokat számít a csapat. Furcsa helyzet állt elő, mert még forgattuk a Csak színház és más semmi című sorozatot, amikor ennek a darabnak a próbái már elkezdődtek.
A Csak színháznak ez már a harmadik évada, és nagyon megszerettük. A harmadik évadban már olyan jó benne lenni egy alakban, egy viszonyrendszerben. Olyan harmonikusan jöttünk–mentünk, hogy fájó szívvel hagytuk abba. Volt bennem egy kis riadalom, hogy ilyen fájó szívvel megyek át egy próbafolyamatba, amiben a többiek már benne vannak. Ahhoz tudnám hasonlítani, mikor gimnazistaként táborban vagyunk, ahol barátságok és szerelmek szövődnek, ahonnan rossz hazamenni. Mégis az, hogy átkerültem a saját színházam produkciójába, megkönnyítette az átmenetet, olyan jó volt becsöppenni közéjük, és hát iszonyú sokat lehet röhögni, mert ez jó darab, jó munka.

A Tháliában láthatjuk többek között a Kean, a színész szerepében is. Mesélne erről?

Szervét Tibor: - Kean a maga korában utolérhetetlen sztár volt, ennek minden hátrányával (is). Talán már elképzelhetetlen egy mai magyar színész számára a sikernek az a mértéke, amit akár két generációval előttünk járó elődeink, Csortos, Honthy, Latabár, vagy Páger, Latinovits és Ruttkai elértek. Ők saját korukban olyan óriások voltak, ami számunkra már nem is nagyon látható. Kean esetében ez még hatványozódik, mert nem is magyar, hanem angol viszonylatról beszélünk. Azt a pillanatot írja meg a szerző, (Alexandre Dumas, és Jean Paul Sartre, aki később átdolgozta), amikor Kean már nem tud mit kezdeni őrült sikerességével, elveszni látszik benne, már nem képes feljebb emelkedni, tébolyult szerelmekre ragadtatja magát, nem tud hova püffeszteni, és ebben a pillanatban fordul a kocka, szembe kell néznie azzal, hogy túlment a határokon, és hogy neki sem járhat minden. Ez nagy személyiségváltozást hoz létre benne. Azáltal, hogy a vereségével szembesíti az élet, picit egy megváltás-történet jön létre.

Mostanában nem rendez. Szeretne még rendezni is?

Szervét Tibor: - Nagyon szeretnék, de annyit játszom az utóbbi években, hogy nem maradt időm. A rendezés nagy felkészülést, sok időt igényelne, sokat kellene gondolkodnom. Mivel napi feladatokban nem szenvedek hiányt, csak azért, hogy rendezzek, nincs kedvem, de például az Algernont rendezni akartam a Játékszínben. Az első ötlet az volt, hogy megírom, éreztem, tudok belőle írni egy olyan színpadi anyagot, ami tetszene. Ezzel állítottam be hozzájuk. Ők azt mondták, hogy jól van, írjam, rendezzem, de jó volna, ha én játszanám a főszerepet is. Tudom, hogy öregebb vagyok Charlie alakjánál legalább egy húszassal, de úgy érzem, azt remélem, hogy nem sérült a történet azzal, hogy én játszom. Azt viszont már nem vállaltam magamra, hogy ekkora szerepet belülről, mindenféle kontextusával és látványával együtt megcsináljak. Viszonylag pontos szöveget írtam, Horgas Ádám rendezte, és nagyon jó együttműködés volt.
Hatalmas történet egy olyan emberről, aki 60-as IQ-val, tehát értelmi fogyatékosként indul, majd, mintegy science fiction elemként, az operációt követően, nemcsak, hogy eléri az átlagos ember szintjét, hanem messze meg is haladja azt. Borzasztó izgalmas, hogy akkor mi történik vele. Hogy tekint e világra? A világ hogy tekint őrá? Másként alakulnak a közvetlen baráti, munkatársi kapcsolatai? Mi történik azzal a tanárnővel, aki az első lépéseknél ott volt mellette, és utána? Lehetséges lesz egy szép férfi-női viszony közöttük? Mi történik akkor, amikor ennek a műtétnek az eredménye meginog?

Olvashattuk, hogy felkészülés közben találkozott fogyatékkal élő emberekkel.

Szervét Tibor: - Elmentem beszélgetni hozzájuk, Klub-foglalkozásokon vettem részt, ahol ők együtt vannak, hogy megismerjem őket, megfigyeljem a külső jegyeket is, de a magatartásuk belső mozgató rugóit is jó volt közelről látni, hogy az alakítás hiteles legyen. Muszáj hitelesnek lenni.

Mit gondol, a színház, vagy egy előadás hatása formálhatja a nézőket, hogy más emberek jöhetnek ki egy előadásról, mint akik bementek?

Szervét Tibor: - Félő, hogy a színház már igencsak adós ezzel a hatással. Nem azt a kort éljük. A színházban is tömegtermelés folyik, mint az autógyártásban, a politikában, a sajtóban, vagy a joghurtok terén. A színház ilyen magas előadás számmal képtelen folyamatos minőséget képviselni, hiába a jó szándék. A színházak a nézővadászat szent és lenyűgöző küzdelmében elmozdulnak a könnyebb műfajok irányába, abban a hiszemben, hogy a nézőket, akik a napi nyolc-tíz órás munka után fáradtan beülnek a színházba, kacagással lehet színház-szeretetre nevelni. Szerintem ez csak részben igaz, de azokat az előadásokat, ahol a néző lelki felemelése, katarzis történhet meg, sokkal, de sokkal nehezebb létrehozni, és iszonyú sok időt kell rászánni. Nem azt mondom, hogy a minőség romlik, de egyszerűbb megoldásokhoz nyúl sokszor a színházi világ, és kevesebbszer jönnek létre olyan pillanatok, amikor a néző megváltozik, vagy legalább arra az estére más lesz, és rányílik a szeme valamire, amit eddig nem tudott.

Megemlítene olyan szerepeket, pillanatokat, melyek mérföldkőnek számítanak, melyek boldogságot okoztak eddigi pályáján?

Szervét Tibor: - A Jago, az első nagy szerepem Miskolcon, hatalmas küzdelem volt, de nagyon jó fogadtatásra talált. Közvetlenül utána megkaptam a Bóni grófot a Csárdáskirálynőben.
Monokli, frakk, cilinder, lyányok, a lyányok, soha életemben ilyet nem csináltam. Óriási élmény volt. Csodás élmény egy igazi nagy Kálmán Imre operettben játszani. Azután a Cyrano, életem egyik legfontosabb szerepe volt. A Radnótiban a Ványa bácsiban Asztrov szerepét, gyorsan után az Anconai szerelmesekben Don Tomaot játszani, Krleza Agónia című darabjában az ügyvédet, Udvaros Dorottyával és Kulka Jánossal együtt... nem is tudom mindet felsorolni. Itt a Kean, a Játékszínben az Algernon, mind, mind olyan élmény, amiért nem győzök elég hálás lenni.

Ez azt jelenti esetleg, hogy szerepálmai teljesültek? A szakmától megkapta, amire vágyott?

Szervét Tibor: - Szerepálmaim sose voltak. Elvárásaim sem.

Valamire csak vágyott, mondjuk kezdő színészként.

Szervét Tibor: - Az volt a vágyam, bár képes lennék arra, hogy a bennem létező nagy érzéseket megmutassam, és ezzel az embereknek érzelmi többlet-élményt okozzak. Az a reményem és élményem, hogy sokszor ez sikerült is. Nagyon szerencsésnek mondhatom magam. Ebből a szempontból.

Mit gondol a sikerről, mi az, amit sikernek érez?

Szervét Tibor: - Külön választanám a siker és az eredmény élményét. Mert siker a taps, a jó érzés, a megbecsültség, a nézők szeretete, a díj. Az eredmény más. Egyszer – a Ványa bácsi 49. előadásán – valami egészen különleges dolog történt. Váratlanul teljesen mást csinált a szerep, mint én. Hosszú ideig játszottuk a darabot úgy, hogy sikeres volt, díjakat kaptam, mindenkinek tetszett, de ott, a 49. előadáson rájöttem, hogy „basszus, nem!”, hanem úgy kell csinálni, ahogy ő mutatja, ahogy életre kelt magától. Az addig bepróbált megoldások 60-70%-át kidobta a fenébe, és Asztrov maga jelen lett a történetben. Ez a nagyon ritka pillanatok egyike, amikor az embernek módja nyílik a realitáson túli világokba egy picit belekerülni. Ez olyan, mint az álom, mely a lélek, vagy az elme alvás közbeni működése. Nem realitás, de ezt, amikor alszunk, nem tudjuk. Nem akarok túlzottan metafizikus lenni, de a tudatnak többféle működése van, amelyek közül a hétköznapi működés csak az egyik. És mikor a színház ilyen nagy ajándékot ad, azért megéri. Nem szűntem meg saját tibori személyiségemben ott lenni, de döbbenten láttam, hogy valaki más is működik ott.

Ez azt jelenti, hogy ha hosszú ideig játszanak egy darabot, az sokat alakul, fejlődik?

Szervét Tibor: - Rengeteget változik, az a jó benne. „Úristen, ezt soha nem gondoltam, hogy erről szól ez a mondat!” Ilyen élmények vannak közben. Hat hétig lehet próbálni valamit, az nem hosszú idő, de ha jó a csapat, és sokat lehet játszani, akkor csomó minden történik, külön élet minden egyes este.

A filmezést is szereti? Más munka, mint a színházi?

Szervét Tibor: - Nem lehet elmondani, mennyire hálás vagyok például a Csak színház sorozatnak, vagy a Valami Amerikáknak. Filmezést mi a főiskolán még kevéssé tanultunk, és csak a gyakorlatból lehet megtanulni. Most, hogy egyidőben harmadszor is módom volt Alex Brubeck-et, illetve a Dénes nevű színházigazgatót eljátszanom, hallatlanul érdekes dolog volt a tapasztalatok halmozódását érzékelni – Hogy igen!, Aha, ezt más hangsúlyokkal, vagy kevesebből meg lehet oldani!
Szakmailag rettentő sokat számít a gyakorlás. Van, aki annyira ösztönös, hogy kapásból tudja, de nekünk, többi magyar színésznek fontos a gyakorlat.
Anthony Hopkins, akit az egyik legnagyobb élő színésznek tartok, minden interjújában elmondja, hogy neki milyen sokat számított, hogy ennyit tudott forgatni.

Mivel kapcsolódik ki ebből a rengeteg munkából?

Szervét Tibor: - Ott van az én picike családom, a barátaim, rettentően érdekelnek a természettudományos ismeretek, könyvek, filmek, sokat olvasok, sportolok.

Mik a tervei a közeljövőre?

Szervét Tibor: - Most szeretnék szabira menni. Igazából persze nem lehet, csak majdnem. A már futó előadások mindenhol mennek tovább, de ezen az egy munkán kívül itt a Tháliában, sehol nem csinálok új bemutatót. És szeretném ezúttal is megköszönni az összes színházigazgatónak, és minden olyan színháznak, ahol dolgozom, hogy ehhez ilyen megértéssel viszonyultak.
Annyira sok minden volt ebben az elmúlt harminc évben, hogy muszáj egyet hátralépni, levegőt venni, és saját magammal foglalkozni. Minden boldogságával együtt, ez a munka is monotóniát hoz létre ennyi idő után, melyben elvész az ember.

Mit tervez, amikor visszatér?

Szervét Tibor: - Nem jó szó a visszatér, mert nem távolodok el, csak kicsit kevesebbet dolgozom.

Szeret társulatban lenni?

Szervét Tibor: - Sosem voltam más. Nekem így természetes, hogy valahová le vagyok szegődve.

De sok másik színházban is játszik.

Szervét Tibor: - Így az igazán élvezetes társulati tagnak lenni, hogy öt másik helyen is lehet játszani!

Fotó: Román Péter