Fixtv-BótaCafé: Szervét Tibor
FIXTV-Hungary, 2018.03.27.

Bóta Gábor: - Jó estét kívánok! Szervét Tibor, a kiváló színész a Bóta-Café mai vendége. Szerintem mindannyian ismerik, ugye tragédiában, komédiában egyaránt jó, tv-sorozatban, filmekben is láthatják. Sőt, most jöttem rá, hogy valaha még műsort is vezetett az egyik tévében. Természetesen hívhatják őt, ahogy megszokták... És, aki mond egy vele kapcsolatos emléket, vagy valamilyen szerepét például, az most a Karinthy Színházba, illetve az Örkény Színházba kaphat jegyeket.

- Akkor Szervét Tibor!
Azt én tudtam rólad, és a mai napig nem egészen értem ezt a dolgot, hogy te elvégezted a jogi egyetemet, és akkor utána mentél csak a színművészetire. Ez ugye a rendezőknél szokott előfordulni, elmegy a bölcsészkarra vagy a jogra, és utána... De te színésznek mentél, akkor már némiképp túlkorosnak. Olvastam, hogy valami olyan oka volt, hogy tizennyolc évesen te nem mertél, mert azt gondoltad, hogy oda csak olyan hú, de jelentős emberek mehetnek, mint Latinovits Zoltán. De már akkor is akartál? Vagy akkor olyan nagyon nem is akartál?


Szervét Tibor: - Nem mondanám, hogy akartam. Hanem volt bennem egy erős... hogy is mondjam, egy állandó erős érzelmi töltöttség, amire akkor azt gondoltam például, hogy az úgy a kamaszkornak, vagy ennek a fiatalkori éveknek a sajátossága...

Bóta Gábor: - ...és majd elmúlik.

Szervét Tibor: - Most ez megint egy túlzás, hogy gondoltam, de mindenesetre valami ilyesmit éltem át. És ez az erős érzelmi töltöttség elvileg jó lett volna a színpadra, de nem vetődött föl bennem. Tehát volt bennem egy nagyon halvány, ilyen sugallat, hogy talán oda is be kéne adni, de soha életemben...

Bóta Gábor: - Te nem is voltál színjátszó, meg nem is sokat jártál színházba...

Szervét Tibor: - Nem, nem, és nem is mertem volna. Tehát végtelenül szemérmes és szorongó ember voltam – mondom ezt így kicsit bizonytalanul múlt időben -, és a színészethez szükséges, ilyen „stramm, kiperdülök” attitűd, ez belőlem tökéletesen hiányzott.

Bóta Gábor: - Ez furi, hogy azt mondod is, hogy tulajdonképpen a mai napig nem vagy exhibicionista.

Szervét Tibor: - Természetesen, ha egy baráti társaságban tudom, hogy jó a történet, akkor boldogan elmesélem, de én inkább visszahúzódó alak vagyok.

Bóta Gábor: - Ami egy nem kimondottan színész-tulajdonság, de... igen?

Szervét Tibor: - Igen, Kabos Gyula például legendásan visszahúzódó volt. A nagy Kabos ott ült a Vígszínház előtt a padon, és riadtan megszólított néha egy-egy embert, hogy „Te, az jó volt, amikor a múltkor úgy...? –Az nagyon-nagyon jó volt. – Igen?” És rágódott. Tehát a bohócok igazából nagyon sokszor végtelenül szomorú emberek.

Bóta Gábor: - És akkor rólad tudható, hogy tényleg elvégezted a jogot, sőt, még el is mentél valami hivatalba. Mi voltál te?

Szervét Tibor: - Ingatlankezelő Vállalatnak hívták akkoriban, mert akkor még nem voltak magánlakások oly nagyon, hanem tanácsi bérlakások voltak, amiket egy központi állami szervezet, az Ingatlankezelő Vállalat kezelt.

Bóta Gábor: - És ott te mi a fene voltál?

Szervét Tibor: - Bérleményhasznosítási csoportvezető.

Bóta Gábor: - Hú, de komolyan hangzik. Ennek mi köze a jogászathoz?

Szervét Tibor: - Jogi végzettség kellett hozzá, úgy írta ki a cég az állást.

Bóta Gábor: - Bérleményhasznosítási csoportvezető... mit csináltál? Te adtad el a...?

Szervét Tibor: - Nem, nem kellett eladni, hanem a bérleményeket kellett hasznosítani. Mondok egy példát. Van a XI-ik kerületben egy üresen álló raktárépület, amiről tudomást szerez négy-öt-nyolc cég, vállalkozó, magánszemély, és akkor ők a vállalaton keresztül ajánlatokat tesznek arra, hogy hasznosítanák ezt. Raktár, edzőterem, a fene tudja, milyen célokra, vagy például... Azért fejeztem be a gondolatot, mert tulajdonképpen fogalmam sincs, hogy folytassam. Például egy darab konkrét ügyre emlékszem, hogy egy transzformátor ház felállítását kellett engedélyezni, és az ehhez szükséges eljárást. Kimenni az utcasarokra, lemérni, hogy az ároktól, illetve a kerítéstől hány méterre, hány centiméterre van. A leendő transzformátor megfelel-e a jogszabályoknak. Vagy lakbéremelés volt – őrült érdekes -, akkoriban Budapesten, és bizonyos törvényileg fölsorolt valahány esetben fellebbezhettek a lakók. Nem olyan a fűtés, nem olyan a komfort-fokozat, stb. És jöttek a lakók, és én a lakbér-felülvizsgálati csoportnak is tagja voltam, és elmondták, hogy ők azért szeretnének kevesebb, vagy nem több lakbért fizetni, mert elestek a múltkor a Visegrádi utcában egy sötét, nem kivilágított gödörben. És én ezt élveztem a legjobban, hogy jöttek emberek, bácsik, nénik, fiatalabbak, öregebbek. Mesélték a történeteiket, irtó megható módon. Én mindegyikkel órákig tudtam beszélgetni.

Bóta Gábor: - De közben megutáltad te ezt az egészet?

Szervét Tibor: - Nem, nem. Azt utáltam, hogy nyáron is ott kellett ülni egy szuterén irodában. Az valahogy olyan elfogadhatatlannak tűnt, hogy kint tök jó idő van, libbenő szoknyácskák, és én itt ülök ebben a kevéssé vonzó, neonvilágításos irodában, és ezt nem nagyon akartam. Akkor már egyébként ez a második kísérlet volt, mert előtte én kaptam egy újabb indukciót a Színművészeti felé. Mert megismerkedtem egy színésznővel, aki nagyon-nagyon-nagyon tetszett, és nagyon tetszett, mint női lény. Olyan női lény volt, amilyet még sose ismertem előtte. Szabad volt, olyan spontán volt, olyan nagyon másmilyen volt, mint az előtte ismert lányok. És valahogy fölrémlett bennem, hogy ahol ilyen édes nők vannak, oda szeretnék én is járni, és akkor ez a Főiskola lett volna. De kirúgtak az első felvételi első rostáján, kettő és fél perc alatt kirúgtak. Az IKV-től is felvételiztem oda, ahol szintén a második felvételi első rostáján kirúgtak, kettő perc alatt. Akkor elmentem Veszprémbe stúdiósnak, ami a statisztálást fedte, csak sokkal jobban hangzott.

Bóta Gábor: - És aztán csak fölvettek!

Szervét Tibor: - Csak.

Bóta Gábor: - És az már jobb volt?

Szervét Tibor: - Nem, az borzalmas volt. Két olyan évnek a nyitányát jelentette a felvételi, ami valami iszonyatos félelem volt. Mert nem nagyon tanítottak minket. Rájöttem, hogy itt a Főiskolán az én meglátásom szerint nem nagyon tanítanak színészetet, hanem nagyszerű

művészek odaülnek különböző elvárásokkal, amiket jó, ha megmondanak, de rosszabb esetben ki kell ókumlálni, hogy körül-belül nekik mi a fészkes fene tetszik.
Akkor annak megfelelő gyakorlatokat kell valahogy előállítani. Én egyrészt a kiókumlálásban sem voltam jó. Maga az egész szituáció, főiskolai létezés halálos pánik volt. Kettő egymással ellentétes érzésem volt, hogy A.) ha valaki megmondaná nekem, hogy ezt hogy kell csinálni, akkor én ezt szerintem tudnám, B.) biztos, hogy ki fognak rúgni, ha valakit, engem ki fognak rúgni, mert tudom, hogy az, ami ott a kis színpadocskákon történik általam, az förtelmes, az ciki, az hasznavehetetlen, és úgy is volt. Valamiért nem rúgtak ki.

Bóta Gábor: - Mitől fordult ez át?

Szervét Tibor: - Úgy, hogy nem rúgtak ki két év alatt úgy, hogy minden egyes félévi rosta... Akkor még - nem tudom, van-e még ez az intézmény -, félévente elvileg megválnak azoktól a hallgatóktól, akik nem bizonyulnak alkalmasnak. És tőlem nem váltak meg. Valamiért Kerényi úgy gondolta, hogy ezt az osztályt egyben tartja. Mindannyian végeztünk.

Bóta Gábor: - Kerényi Imre, és volt még Huszti Péter, és egy picit Ruszt József. Ugye?

Szervét Tibor: - Ő nem rendes tanárunk volt, ő egy meghívott előadó, vendégtanárunk volt, egy kurzust csináltunk, egy Három nővért jelesül, a negyedév vége felé. És miután nem rúgott ki a tanár úr, ezért a másodév végétől lement rólam ez a pánik. Lement rólam az a rettegés, egy. Kettő: megkezdődtek a szöveges feladatok. Én ezekben a helyzetgyakorlatokban pokoli tehetségtelen voltam, pokoli. Éreztem is hogy – biztosan ismeri mindenki különböző vizsgahelyzetekből, vagy élethelyzetekből azt -, amikor áll, és hogyha agyonlőnék se jutna semmi az eszébe. Így töltöttem körülbelül két évet, hogy „ha agyonlőnek se jut eszembe”, és úgy irigyeltem az osztálytársaimat, minden olyan kreatív volt, hát én nem. Miután ez a sötét, vészterhes időszak elmúlt és meg lehetett szólalni, ott már úgy éreztem, hogy itt esetleg tényleg van keresnivalóm, és onnantól kezdve fölszabadult bennem a játékösztön, és elvégeztem a Főiskolát.

Bóta Gábor: - Akkor hagyjuk megszólalni a telefonálót, aki régóta vár.

Néző telefonál: - Horovicz László vagyok, és nagy szeretettel köszöntöm Szervét Tibor művész urat, és a Bóta Gábor urat is. Mindjárt az elején említeném azt a TV-sorozatot, ami mostanában is látható, a Csak színház és más semmi. Ezen kívül a Thália Színházban a Kean a színész, amiben láttam, és legalább tíz éve a IV. Henrikben, meg a Szentistvánnapi búcsú, amiben láttam. További sok sikert kívánok!

Bóta Gábor: - És akkor Miskolcra kerültél, ahol egyből főszerepek tömkelege...

Szervét Tibor: - Kimaradt egy fontos pillanat, Szegedre kerültem először.

Bóta Gábor: - Tényleg Szegedre kerültél először, ott voltál egy évig. Aztán a Ruszt József vezette Független Színpad, és onnan meg nagyon hamar elhúztál.

Szervét Tibor: - Igen. Ez azért nagyon fontos, mert én a Rusztot úgy szerettem, mint az apámat. Tehát egy nagy mester volt ő számomra. És hatalmas élmény volt 31 éves koromban átélni vele szemben tulajdonképpen az első felnőtt lázadást.

Bóta Gábor: - A Szegedi Színházból vált ki a Ruszt vezette Független Színpad. Tehát kvázi már az is egy lázadás volt, tehát egy csoport föllázadt a Szegedi Színház ellen.

Szervét Tibor: - Igen, de ez nem a mi lázadásunk volt. Az a Ruszt lázadása volt, amibe ő....

Bóta Gábor: - ...aki ott volt főrendező.

Szervét Tibor: - Amibe ő belevonta azt ő szeretete és az ő hívása alatt odaszerződött fiatalokat. És én már ebben a lázadásban is, - noha tulajdonképpen a Jóska mellett én nagy zászlóvivő voltam, mert nagyon hittem benne -, de megfogalmaztam kételyeket, ami már meg is ingatta a Ruszttal való barátságot. Utána, mikor a Független Színpad kialakult és az első, második bemutató környékén irányt vett az, hogy mit gondol a Jóska erről, hogy mindenki önként fölmondott a Szegedi Nemzeti Színházban. Hogy mit gondol erről, azzal én annyira nem értettem egyet, hogy én összevesztem velük, és eljöttem.

Bóta Gábor: - Mivel nem értettél egyet?

Szervét Tibor: - Ebbe nem ennék bele. Részben nagyon régen volt, részben az én szempontom az szükségképpen csak egy szempont, nyilván sokaknak más szempontjaik vannak, ebbe nem mennék bele, mert nem tudnék úgy bele menni, hogy ne bántsak másokat. És megalapítottam a független önmagamat. De szerencsémre ez akkor történt pont, amikor Galgóczy Judit, - aki a Miskolci Színház főrendező volt akkor -, tanúja volt annak a

telefonbeszélgetésnek, ahol én végleg fölborítottam az asztalt és azt mondtam, hogy „soha többet nem megyek vissza, mindenki menjen a francba!”. Akkor Judit azt mondta, hogy „Jó, akkor jövőre lejössz Miskolcra”. Lementem Miskolcra, fantasztikus bizalommal hívott, és egyből játszottam egy Jágót, ami irtó pengeélen volt. Mert igazából én nem voltam gyakorlott színész, ekkora szerep nagyon komoly testet kíván, és az egész az utolsó pillanatig nem volt bizonyos, vagy nem látszott az, hogy ez jó lesz. Mert tele a főiskolás szorongások újraéledésével, a gyakorlatlanságommal, mindennel gátolva próbáltam. A legutolsó pillanatban valami furcsa megsegítettség történt, és nagyon sikeres lett a Jágó, jó lett. El is csórtam az előadást, amennyire csak lehetett.

Bóta Gábor: - Hogy, hogy „elcsórtad”?

Szervét Tibor: - Hát elvileg az Othello, az Othelloról kell, hogy szóljon. És én voltam annyira ravasz és rokonszenves Jágó, hogy elcsórtam a nézők bizalmát.

Bóta Gábor: - Azt tudod, hogy a Madách Színházban is megtörtént aztán. Bessenyei Ferenccel csináltam egy könyvet, és ő sokat beszélt erről, hogy hát Huszti volt a Jágó, - és ugye akkor már másodszorra játszotta ott előtte a Bessenyei, aki az elsőben, a Nemzetiben, jól érezte magát. „Sok kicsi Jágó ül a nézőtéren, és a Jágónak drukkolnak.” – mondta a Bessenyei.

Szervét Tibor: - Igen, ez neki fájdalmas lehetett. Nekem, miután én voltam a Jágó, nem volt annyira fájdalmas. De a diagnózisa azt hiszem, helyes. Valóban, az, hogy a negatív hősöknek kezdtünk el drukkolni, az nem annyira új. Részben új keletű dolog, hogy a ravasz, rokonszenves intrikusoknak drukkolunk. És ez, a Jágóban nekem nagyon-nagyon be is jött. És utána akkor tényleg megnyíltak a kapuk, mert villámgyorsan utána például eljátszottam a Bóni grófot. Soha, de soha nem játszottam operettet.

Bóta Gábor: - ...és én azt tudom, mert én láttam azt az előadást! Tudom, hogy ezt halálra élvezted!

Szervét Tibor: - Nagyon! Mert minden játéköröm – és ez egy fontos szó, ide majd térjünk is vissza -, minden játéköröm kidőlhetett belőlem, ami addig nem. És az operett az részben – lélektanilag és érzelmileg rendkívül pontos, ha jó. Igazi érzelmeket tud megfogalmazni, igazi, nagy, szerelmi,

szakításos, és drámai katarzisokhoz juttatja el a nézőt, és ha ehhez még van egy olyan zene, mint a Csárdáskirálynő, akkor az egyszerűen tévedhetetlenül beletalál a nézők szívébe.

Azért mondtam, hogy a játékörömhöz térjünk vissza, mert nagyon nehéz játékörömhöz jutni. Nagyon nehéz volt játékörömhöz jutni, mert a Főiskola a szenvedést tanította. Többek között ez az egyik oka, hogy nem értek vele egyet. A szenvedést tanította, mert a drámai kifejezés eszköze és megjelenése az alak szenvedése. Most nem megyek bele a részletekbe, de ez nekem nagyon hosszú idő után tűnt csak el, és fogalmaztam át az egész hóbelevancot, többek között a Bóni hatására. Mert a Bóni igazi volt, a Bóni emberi sorsokat tudott átélni, és a nézők borzasztóan szerették. Szóval ezért volt nagyon fontos nekem a Csárdáskirálynő. Aztán pedig jött a Cyrano.

Bóta Gábor: - Most jön egy újabb telefon, jó estét!

Néző telefonál: - Nagy Károlyné vagyok, tisztelettel köszöntöm Önöket. Mondanám hogy a Valami Amerika sorozatnak mindegyik részét láttam. Az Anconai szerelmesek a kedvencem a Radnóti Színházban, isteni olasz zenével.

Bóta Gábor: - Azt én is, abból van is egy bejátszásunk. Az a Ciao Bambinós, a kollégám nagyon lelkesen teszi is most már mindjárt be. Sőt, te a Cyrano után Hamlet is voltál.

Szervét Tibor: - Igen, az igaz, hogy a színészetet igazából ilyen rendkívüli feladatok árán és segítségével és ösztönzésével lehet megtanulni. Tehát nekem a Hamlet egy kincsesbánya. Azóta is mélyen szeretem a színdarabot, a szerepet, hatalmas lehetőségnek tartom. Én magam a legfontosabb dolgokat ott tanultam meg. Például színdarabot olvasni. Mert én elolvastam, hogy mi van odaírva, nagyon érdekelt.

Egész megdöbbenve láttam, hogy tulajdonképpen senki mást nem érdekel. Aki azóta a Hamlethez nyúlt, nem látom, hogy valóban elolvasta volna, ami oda van írva, vagy legalábbis nem értünk egyet az olvasatban. De nekem az nagyon nagy segítség volt, hogy hogyan rak össze ez a szerző, ez a csodálatos Shakespeare nevű figura, ilyen végtelen pontossággal és ilyen ravasz módon egy alakot, Hamletet. Ebbe szintén nem mennék bele, mert túl szakmai lenne, de nagyon sokat tanultam általa.

A Cyranotól megtanultam azoknak a nagy-nagy érzelmeknek a kifejezhetőségét. Azt a döbbenetes amplitúdót, ahogy ő él. Akár a cinizmust, akár a szerelmet nézzük. Durván tudja bántani az embereket, mert igazi magányos, keserű alak, és durván tudja imádni a nőket, pontosabban Roxánt, mert egy igazi, örökégő, hatalmas hős. Ráadásul nagyon ravasz hős, mert egyszerre költő, és kardbajnok. Tehát egy kicsit olyan, mint a Tarzan, aki egyszerre angol lord, és dzsungel ura. És ezekből az ellentmondásokból lehet a legjobb hősöket összerakni.

Bóta Gábor: - Hogy átkössünk az Anconai szerelmesekre, ugye az már a Radnóti Színház. Ez egy zenés vígjáték olasz slágerekkel, Vajda Katalin írta. Tulajdonképpen te véletlenül kaptad meg ezt a szerepet. Játszottad pontosan kétszázszor, mert tehát aztán eszméletlen siker lett. Kulka János kezdte ezt próbálni, és kiszállt próba közben az előadásból, azt mondta, hogy ez egy hülyeség. Ugye? Ő ezt nem akarja, ez egy smanca ez a darab és kösz, nem. Aztán egészen kiváló előadás lett belőle. És azóta rengeteg színház játszotta az Anconai szerelmeseket.

Szervét Tibor: - Mert az Anconai bebizonyította, hogy hiába nem egy veretes anyag az, de a történetet nagyon jól megfogták a Vajda-lányok, Vajda Kati és Vajda Panni. Miután igazi mese, és az emberek akkor is, és ma is, minden korban a mesére a legfogékonyabbak. Nem azért, mert ostobák, hanem azt a nyelvet beszélik a legkönnyedébben. Van a nem jó, meg van a ravasz, meg van az okos, meg van a nőcsábász, meg van a csábos nő, meg van az elvirágzott asszony, és ezeket mind-mind könnyedén. És hogyha ezek a kicsit klisé-szerű alakok meg vannak töltve jó színészettel, és meg vannak töltve nagyon jó zenékkel, és édes-édes helyzetekkel, - és Valló Péter rendezte, és nagyon sok szeretettel és trükkel rendezte meg ezt az egyszerű mesét -, akkor az ellenállhatatlan.

Bóta Gábor: - És itt is előjött a játéköröm, itt aztán volt!

Szervét Tibor: - Itt aztán volt!

Bóta Gábor: - Akkor nézzük... (bejátszás az előadásból: Ciao Bambina Szervét Tibor előadásában.)
Most énekeled saját magad is... Énekelheted itt tovább!

Szervét Tibor: - A legjobb résznél vágtuk el a bejátszást! Amikor Schell Juci a kis piros szoknyájában elkezdi elcsábítani Don Tomaót, hát az csodálatos pillanat volt... Igen, nagyon-nagyon szerettük. És az egészben egy fontos mozzanat volt az, - és az én Radnóti Színházi jó indulásomnak is egy fontos kis hajtóműve volt az, hogy a János nem szerette ezt az anyagot. Azt mondta, hogy nem, ő nem csinálja ezt az anyagot. És én odamentem, mit sem sejtve, és bele ugrottam fejest...

> Bóta Gábor: - ...de ezt hogy mondta, ki mondta meg neked, az igazgató? Vagy ki mondta meg, hogy hát itt a Kulka elkezdett próbálni, de nem akarja. Figyelj Öcsi, akkor legyél te. Ez hogy zajlott?

Szervét Tibor: - Egy kicsikét mondjuk blaszfémikus a megfogalmazásod, de... jó, nem így volt. Ugye akkor már játszottam a Radnótin a Ványában az Asztrovot. Nagyon-nagyon jó munka volt. Csikorgós volt a Radnótival is az összehangolódásom, de azért az utána már jó lett. Akkor már szó volt arról, hogy oda fogok szerződni. Akkor már Bálint András ajánlott nekem ott egy helyet a társulatban, és utána azt mondta, hogy figyelj, most az a helyzet, hogy mentőakcióra van szükség, mert a János nem akarja ezt eljátszani, te úgyis oda fogsz jönni, vedd át! Tehát nem az volt, hogy „figyelj Öcsi, gyere te”, de mégis oda kellett menni és tényleg három év alatt kellett megoldani valamit, ami egyrészt nagyon klassz volt, másrészt hallatlan fölszabadító volt, mert én nem tudtam arról, hogy a Jánosnak minőségi kifogásai voltak az anyaggal szemben.
Én azt gondoltam, és most is azt gondolom, hogy ahol a „Ciao Bambiná”-t, vagy a „Térden állva jövök hozzád”-ot, vagy a „Che bella cosa na jurnata 'e sole” – [idézi SzT dalolva] - ilyeneket lehet énekelni, hát azt nem szabad kihagyni, ez fantasztikus dolog!
És én ezzel a nonsalansszal mentem oda, és mivel nekem már nem volt váltóm, ezért én bármilyen marhasággal rukkoltam elő, a Valló örült neki, és megemelte a többiek játékkedvét. És szépen-lassan, egy hét – tíz nap alatt rájöttek a többiek, hogy itt ők is jól érezhetik magukat.

Bóta Gábor: - A többiekben is volt egy...

Szervét Tibor: - Igen, a János egy nagyon nagy tekintélyű színész, nagy művész, és ha ő azt mondja valamire, hogy az „kaka”. akkor a többiekben is van egy rossz érzés, hogy akkor most mi egy „kakát” próbálunk. És ez elmúlt. És lett belőle egy nagyon-nagyon jókedvű – pláne, amikor kiderült, hogy mekkora siker -, amit nem tudtunk. Legendás pillanat volt a „megnézés”, amikor a színház három-négy vezetője ott ül bent, és a társulat lenyomja az előadást tizenkettedjére egy üres nézőtérnek... A megnézés egy katasztrófa előérzetét hozta, és...

Bóta Gábor: - Miért, a színház vezetői ott ültek tök mereven és némán?

Szervét Tibor: - Ott ültek tök mereven és némán, ez mindig így szokott lenni, hogy néznek komoran. Hatalmas tanulás az Anconairól, hogy megérkezett utána a legelső nézőtér, és mindazt, ahol a történet nyaklik, vagy egy picikét göcsörtös, vagy nem annyira slágfertig, azt a nézők egy tollvonással és nevetéssel áthúzták és megbocsátották, és jöttek-jöttek és nevettek-nevettek az első perctől az utolsóig. Tehát nem lehet a nézőket, mint játszótársakat figyelmen kívül hagyni! Ott, mikor még nem voltak nézők, akkor úgy tűnt, hogy ez egy hülyeség, és ahogy megjöttek a nézők, és hozzáadták az örömüket, abban a pillanatban kiderült, hogy ez egy kis kincs. Úgyhogy ez is egy nagy tapasztalása volt az Anconainak.

Bóta Gábor: - Igen, én emlékszem, beszéltem is róla, te nem emlékeztél rá, hogy a kétszázadik előadást élőben közvetítette a televízió, és az volt a búcsú. Tehát még riportokat is csináltak veletek, és ott a nézők egy része sírt, hogy ez nem megy többet.

Szervét Tibor: - Igen, hogy el kell köszönni tőlünk, mert az életük részévé vált. Bejött két lány, irtó édesen egy tortával, és alig tudtak beszélni, annyira meg voltak rendülve. Az egyik közülük, ha jól emlékszem, ötvenhatszor látta az előadást!
Na, most az nagyon jó dolog, ami ilyen... ilyen erősen hat. Jó dolog, az egy klassz érzés ilyenben benne lenni.

Bóta Gábor: - Újabb telefon, jó estét!

Néző telefonál: - Jó estét kívánok, szeretettel köszöntöm Önöket. Szervét úrnak a munkássága olyan széles körű, - ahogy akár a Wikipédián végignéztem -, hogy mennyi darabban szerepelt, és mennyi filmben! Két filmjét szeretném megemlíteni: a Parkolóban láttam és az Apacsokban, ha jól emlékszem.

Szervét Tibor: - Igen, jól.

Néző: - Külön szeretettel köszöntöm és gratulálok a sokféle kitüntetésének, ami szintén záloga annak, hogy milyen nagy művészi munkát végez. Köszönöm szépen!

Bóta Gábor: - Szerintem ezt a kitüntetés dolgot még lehet fokozni!
Egy dolgot átugrottunk: a Vígben is voltál egy kicsit, például ott is játszottad Cyranot, ami valahogy nem sikerült olyan jól, mint a miskolci verzió. Annak mi lehetett az oka? Pedig a rendező is ugyanaz volt, Verebes István.

Szervét Tibor: - Minden ugyanaz volt, de a társulat – érthető módon, ezt fontos mondani, – egyáltalán nem örült annak, hogy egy vadidegen, tök ismeretlen vidéki mukit odaírnak Cyrano-nak, mikor „6-8 olyan színész van a mi társulatunknál” – mondom ezt most a Vígszínház nevében -, aki ezt simán el tudta volna játszani. De Marton László nem úgy gondolta. Ő odahívott engem, ezzel egy nagyon

erős feszültséget generálva az akkori Vígszínházban. Valóban, részben ezért nem...

Bóta Gábor: - ... mert, hogy neki annyira tetszett a miskolci előadás? Vagy azt mondta, hogy egy élete, egy halála, Verebest is hívja, meg téged is.

Szervét Tibor: - Így van. Így van. Aztán ez nem alakult szerencsésen... a Vígszínház és Szervét Tibor viszonya, mert...

Bóta Gábor: - De miért, ez azt jelenti, hogy betartottak a kollégák?

Szervét Tibor: - Nem, azt nem lehet mondani, hogy betartottak. Hanem, én nem voltam jó barátkozó állapotban akkor, nagyon-nagyon fájt a szívem Miskolc után. De ez volt a jó döntés, azt kellett mondani. Megszületett a kisfiam, és ővele, meg a párommal nem mondhattuk, hogy most akkor leköltözünk Miskolcra egy színész-lakásba, semmilyen módon nem lett volna ez jó döntés. Ez egy bátor és akciózus döntés volt, az pedig egy ijedt döntés lett volna, hogyha ott maradok. De ugye érzelmileg nagyon kötődtem Miskolchoz, és ráadásul – mondom - nem voltam barátkozó állapotban, mert ahogy véget ért az előadás, én loholtam haza a gyerekemhez, és ez így ment három évig. Aztán egy kicsit úgy összébb-csiszolódtunk, de nem lett barátság, és aztán el is jöttem.

Bóta Gábor: - Teljesen világos. Aztán a Radnóti, ott sokáig voltál, és úgy tűnt, hogy az... Például a Ványa bácsi, ez szívügyed, és egy legendás előadás lett.
Ugye neked vannak mindenféle elméleteid... te szoktál... filózni ezen a szakmán...


Szervét Tibor: - Hallottad volna azt a gyanakvó hangot, amivel ezt... „vannak elméleteid...”. Igen? Figyelek.

Bóta Gábor: - Akkor győzzél meg!

Szervét Tibor: - Miről?

Bóta Gábor: - Hát a színészettel kapcsolatban vannak. Tehát, ilyeneket szoktál mondani, hogy „az lenne jó, hogy szinte el is tűnnék én magam a színpadról, és már csak maga szinte a szerep jelenne meg”. Meg, hogy „végletes érzelmeket muszáj átélni”.

Szervét Tibor: - Ez elmélet?

Bóta Gábor: - Hát... ideológia, vagy nem tudom mi.

Szervét Tibor: - Nem, ez tapasztalat! Nem elmélet, nem ideológia, ez tapasztalat. És nagyon szerencsés tapasztalat. Most melyik pontra csatlakozzak rá? Mondjuk, az „eltűnni a színpadról”. Ugye, ez nagyon ritkán adatik meg. Mert a színész mindig jelen van. Hiszen neki az egész tudására és idegrendszerére szükség van ahhoz, hogy jó legyen. De vannak nagyon kivételes pillanatok, - ezt biztos sok színész ismeri, nem tudom, sosem beszélgettem még erről. Nekem konkrétan a Ványa bácsival volt...

Bóta Gábor: - Várjál már, te nyilatkoztad, hogy a negyvenkilencedik előadáson történt valami, amitől te azt érezted, hogy 60-70 százalékban át kell értékelned az egész szerep-felfogásodat.

Szervét Tibor: - Így van. Örülök, hogy ezt mondod. Ez egy nagyon érdekes pillanat. És anélkül, hogy átcsúszna a beszélgetésünk a spiritualitás területére, ez mégiscsak egy ilyesmi. Nem lehet róla ennél többet mondani, mert ez egy megélés, tehát ugyanolyan megélés, mint... egy Anyuka se tudja elmondani, hogy mennyire örül annak a babának, aki ott van a kezei között. Ezekről a dolgokról nagyon nehéz beszélni. Mégis ez történt. Tehát a gyakorlati élményem az volt, hogy én próbáltam valamilyennek ezt az Asztrovot, majd eljött az a bizonyos negyvenkilencedik előadás. Első felvonás kuka, förtelmes rossz voltam, és kívül ijedten néztem magamat. Tehát legszívesebben visszafizetném a jegy árát és menjünk haza. De a második, harmadik, negyedik felvonásban jött egy alak, aki mást csinált, mint én. Ilyen nagy százalékban. Semmi más dolgom nem volt... - Közben az jutott eszembe, hogy lehet, hogy én egy műkedvelő vagyok, és most, ha ezt nézik a színész-kollégák, hogy: „úristen, hát ez egy tök amatőr fickó”... Mindegy. - És olyan vadonatúj gesztusok, hangütések, tartalmak, közök jelentek meg, amiket egyetlenegy alkalommal se próbáltuk soha, senkinek se jutott eszébe. Ki-, és átcsinálta az előadást az alak maga. És énnekem semmi más dolgom nem volt, mint ülni, és azt gondolni, hogy „Aha, ez tényleg jobb így!”. Volt egy pici – hogy is mondjam – kontroll-jelenlét, tehát én teljesen birtokában voltam annak az eseménynek, nem úgy, hogy lementem az agyamról, hanem nagyon nagy meglepetéssel néztem, hogy mennyire, de mennyire jól csinálja ő. Nem én. Ez egy misztikus élmény.

Bóta Gábor: - Aztán az ötvenediken visszajött ugyanez, vagy visszacsúsztál a régihez?

Szervét Tibor: - Nem, nem. Utána természetesen igyekeztem amit lehet megtartani, és egy ilyen ötvözet jött létre. Tehát nagyjából igyekeztem megtartani ezeket az új elemeket, amiket kaptam – bármilyen hülyén hangzik ez most – kaptam. És képzeld el, hogy ez azóta – majdnem azt mondom, hogy rendszeresen – megtörténik. Nem ilyen nagy százalékban, de ha sikerül magamat

úgy kinyitni, tehát nem „csinálni valamit” azért, hogy a szerep létrejöjjön, hanem magamat háttérbe vonni ahhoz, hogy a szerep ott nyugodtan tudjon olyanná lenni, amilyen akar. Nagyon jó dolgok tudnak történni.
Például, az imént az úr említette a Kean-t. Nagyon sok nehézség volt a Kean próba-időszakában. Az utolsó négy előadásban egyszer csak valami másmilyen lett. És az egész csapat azt mondta, hogy „basszus, Tibi ez a jó, tényleg!” Másmilyen lett az első jelenet, és onnantól másmilyen lett az egész!
De ez ennek a foglalkozásnak egy csodálatos, lehetséges adománya, vagy lehetséges hozama. Mert bármilyen furcsán hangzik itt, nem rólad szól a pillanat, amikor kinn vagy a színpadon, hanem a szerepről. És ha sikerül a szerepnek ott megjelenni, annál többet nem tudsz tenni.

Bóta Gábor: - Na, akkor most a telefonáló jelenik meg megint, jó estéket!

Néző telefonál: - Gulyás Éva vagyok, köszöntöm Önöket. Szervét Tibort különösen nagy örömmel látom. Az előző hölgy említette a díjait, és nekem eszembe jutott, hogy én nagyon sokáig jártam a POSZT-ra, és Szervét Tibor egymás után nyert POSZT-on díjakat, arra emlékszem.

Szervét Tibor: - Én egy legjobb alakításra emlékszem.

Néző: - Több is volt, vagy lehet, hogy a IV. Hdarab is nyert. Én Radnóti baráti-kör tag voltam, és mindent láttam akkortájt, amikor Tibor a Radnótiban játszott. A Madáchban viszont láttam Arthur királyként a Spamalot-ban, és most Karácsony előtt a gyerekekkel láttuk a Mary Popppins-t, ahol ő volt a Papa. A Rózsavölgyiben is láttam őt Sipos Verával. Szeretnék egy dolgot megemlíteni, hogy annak idején többször hallottam őt beszélni 

a lovas-terápiáról: hogy támogatott egy alapítványt, ahol halmozottan fogyatékos gyerekeket lovas-terápiával segítettek. Vajon foglalkozik-e még ilyesmivel? És további nagyon sok sikert kívánok, és sok jó szerepet!

Szervét Tibor: - Egy másodpercre visszatérnék a hölgy szavaihoz. A POSZT-on a radnótis Pirandello: IV. Henrik előadásban én lettem a legjobb főszereplő, és maga az előadás is nyert. Nagyon köszönöm a jókívánságokat.
A lovas-terápia egy nagyon jó barátság volt, én valóban nem egy alkalommal igyekeztem segíteni ennek az Alapítványnak. Aztán a dolgok úgy fordultak, hogy ez véget ért, megszakadt a kapcsolat.

Bóta Gábor: - Tulajdonképpen akkor most jól átköthető a dolog a Virágot Algernonnak előadással, mert ugye ott fogyatékos, autista embert játszol.

Szervét Tibor: - Nem autista, hanem visszamaradott, értelmi fogyatékkal élő embert.

Bóta Gábor: - Tudom, hogy ezt a filmből készült adaptációt te akartad, te vitted el a Játékszínbe az ötletet, sőt, te akartad megírni, és te akartad rendezni. Csak aztán azt mondták, hogy jó lenne, ha játszanád is, és ezt már egy kicsit soknak tartottad.

Szervét Tibor: - Így van. Mindjárt válaszolok az Algernonra is, ami szintén egy furcsa darab, az is az elme határterületein játszódik. Ugye a IV. Henrik egy olyan alakról szól, aki maga bolondot játszik, mert azt gondolja, hogy „ebben a világban az egyetlen menekülő útvonal, hogyha távol tartom magam a normalitástól”. Mert a normalitás annyira sötét, olyan bűnös, olyan áruló és olyan vállalhatatlan, hogy azt ő nem kéri. Ezért évekre belemenekül egy álbolondériába. Azért ez egy csodálatos írói gondolat.
De visszatérve, az Algernon. Ugyanilyen ajándék volt. Fogalmam nincs, hogy miért jutott eszembe. Fogalmam nincs. Kerestem darabot, amit úgy lehetne, és egyszer csak úgy paff, megérkezett a Virágot Algernonnak. A legnagyobb titokban megkértem valakit, hogy szerezzen nekem egy példányt, mert volt egy magyar színpadi adaptáció. Azt gondoltam, hogy én csinálok egy másikat, de igazából nem a filmből van, hanem a könyvből. És valóban így történt, ahogy te elmesélted. Amikor azt javasolták a Játékszín vezetői, hogy akkor én játsszam el a Charlie-t, akkor egy pillanatra meginogtam, mert a Charlie legalább egy húszassal fiatalabb, mint én. De aztán azt gondoltam, hogy nem sérül meg a történet, és ha ez a feltétel, akkor boldogan. Akkor már a rendezést nem, pedig igazán rendezni akartam, valóban. Igen. És Horgas Ádám rendezte meg. Csodálatos munka-kapcsolat és barátság alakult ki Ádámmal, ennek nyomán.

Bóta Gábor: - No, akkor szerintem lessünk ebbe bele!
[Részletek az előadásból.]
Ez életed egyik legjobb szerepe, nem?

Szervét Tibor: - Igen, benne van az első háromban. Most pedig ez a szívügyem, de hát érthető is. Mert a megírás maga az olyan közt, viszonyt hoz létre az anyaggal is, meg az alakkal is, hogy az egészen speciális.

Bóta Gábor: - Miért mondod, hogy ezt te írod? Nem szokásod ez neked, szóval.

Szervét Tibor: - Nem egészen előzmény nélküli. Tehát én belenyúlok a példányokba, amiket kapok.

Bóta Gábor: - A saját szerepeidet kicsit átírod?

Szervét Tibor: - Hát nem, az egészet! Hogyha erre mód van. Tehát a Rózsavölgyiben például ez csodálatos élmény, hogy Zimányi Zsófi úgy bíz rám munkákat, hogy mondom, hogy ez jó anyag Zsófi, de hogy csinálnék belőle egy érvényesebb példányt. És történetesen, az, amit a hölgy említett, hogy a Napfény kettőnknek, amit Sipos Verával játszunk, annak – nem is tudom – úgy ötven százaléka saját munka.
Mert ezt tartom az egyik legnehezebb ügynek ma, az írott anyagot. Tehát, hogyha meg tudnék élni belőle, akkor boldogan foglalkoznék ezzel többet. Hogy mitől válik egy színdarab szövege élővé, és mitől válik egy klasszikus színdarab szövege, egy nehezen érthető színdarabszöveg élővé, hogy jut el a nézőkhöz, hogy lehet úgy megszerkeszteni, hogy mi az az ellenpontozás, ami akár a legsúlyosabb történet – hát ennél súlyosabb történet nincsen, mint hogy egy ember ebből a fogyatékos állapotból fölemelkedik és elveszíti azt a képességét, és visszahull. Ez egy nagyon nagy élet-parabola.
De a szöveg, a szöveg, a szöveg, az nekem mániám. És nagyon ritkán találkozom jóval. Nagyon ritkán értek egyet a példányokkal, mert vagy ilyen, vagy olyan, azzal nekem nagyon sok dolgom lehetne, hogyha úgy hozná az élet.

Bóta Gábor: - Akkor adjunk újabb telefont, jó estét kívánok!

Néző telefonál: - Nagyon örülök, hogy Szervét Tibort ilyen közelről is láthatom. A Radnóti Színházban: nagyon sok mindenben láttam, és nagyon, nagyon kedveltem. Azzal a hangorgánummal, amivel ő rendelkezik, hát, nem sokan dicsekedhetnek! Számomra Higgins professzor szerepében valami nagyon-nagyon jó volt. Aztán a Bolha a fülbe... sok mindenben láttam, és nagyon-nagy hatással volt rám. Kívánok további sok-sok szerepet, jó egészséget mindkettőjüknek!

Bóta Gábor: - Mért mentél el te a Radnótiból a Tháliába? Tudom, hogy volt egy év, amikor vacilláltál. Tehát már úgy volt egy év, hogy átmész, aztán mégse mentél... Majd utána mégis mentél.

Szervét Tibor: - Tizenhat évet voltam a Radnótiban, és ez olyam már, mint egy házasság. Tizenhat év, amiben voltak nagyon kiemelkedő hullámhegyek, dicsőséges, csodálatos, napsütötte időszakok. Voltak esőverte időszakok, frusztrált és kellemetlenebb, nehézségekkel, konfliktusokkal terheltebb. Az utolsó három-négy évben már nem volt jó. Nem örült nekem Bálint András igazgató, én nem örültem azoknak az előadásoknak, amik ott voltak, nem értettem egyet. A Thália akkor már harmadszor hívott, ami azért mégis nagyon imponáló dolog, és jóleső. Akkor ott volt három-négy-öt régi kolléga már a Tháliában, akik szintén arra felé választották az életirányt. Egy idő után rájöttem arra, hogy én hiába beszélek az Andrásnak, hogy mennyi mindennel nem értek egyet. Ha ennyi mindennel nem értek egyet, akkor nekem kell elmennem. Akkor is el kellett volna mennem, hogyha nincs hívásom. Mert egyszerűen a dolgok ebben a struktúrában, így működnek. Teljesen jogosan, őneki elege lett abból egy idő után. hogy én mindig előjövök valamivel, hogy szerintem valami miért nem jó, „hát mit érdekli ez őt!”. Amikor rájöttem, hogy ezek tulajdonképpen már nem baráti beszélgetések a részemről, - eleinte nagyon jobbító szándékúak voltak – hanem azt kifejezetten ő egy ilyen „nyektetésnek” éli meg, hogy eufémikusan fogalmazzak. Akkor egyszer csak világosság gyúlt az agyamban. Ráadásul egyre kijjebb kerültem a tapsrendből, pont a Bolhában egy annyira pinduri szerepet játszottam, hogy teljesen fölösleges is volt azt eljátszani. Akkor rájöttem, hogy ez egy jel, véget ért ez a korszak. Véget ért Tibor, menj arrébb! És ott a Kálomista Gábor hívása, és mentem oda.

Bóta Gábor: - Ezzel számolnod kellett, hogy ez egy egész más típusú színház.

Szervét Tibor: - Dehogy, én nem számolok ilyenkor semmivel. Igen, ez olyan érdekes, a...

Bóta Gábor: - Figyelj, azért azt csak tudtad, hogy egy művész-színházból átmész egy alapvetően bulvár vígjátékokat játszó színházba.

Szervét Tibor: - Nem, ki kell, hogy ábrándítsalak. Én nem élek ezekkel a kategóriákkal. Engem semmilyen módon nem határoz meg, hogy egy színházra mit mondanak. Az sem, hogy kik mondják. Az, hogy egy színház bulvár színház, vagy művész színház, az az én számomra semmit az égadta világon nem jelent. Van jó előadás, meg nem jó előadás. Több nincs. Az úgynevezett, mások által művész színházaknak nevezett színházakban is látok hasznavehetetlen előadásokat a számomra, egyáltalán.

Bóta Gábor: - Ez teljesen világos.

Szervét Tibor: - De, engem ez nem érdekel. A Thália Színház is próbálkozik olyan előadásokkal, amik bármelyik művész színház színpadán megállnák a helyüket, a Thália Színháznál sokkal kevesebb sikerrel. És ez egyáltalán nem merült föl bennem, hogy most itt egy ilyen zászlót kell a hajómon cserélni, és egyet le, és egyet föl, nem. A mai napig nem érdekel, és hallatlan módon élvezem annak a szabadságnak az előnyeit, amit a Thália egyébként ad. Emiatt nagyon-nagyon boldog is vagyok.

Bóta Gábor: - Mert, milyen szabadság?

Szervét Tibor: - Például nagyon sokat beszélgetünk egymással, nyitva. Sok konfliktuózus helyzet van. Csányi Sanyi, mint művészeti vezető javára nagyon is el kell ezt mondani, hogy ő kifejezetten beleáll ezekbe a helyzetekbe. Igenis, a társulat együtt, összeállva, megpróbálva megérteni.
Én általában megélek konfliktusokat különböző színházakon belül, különböző emberekkel, nem is tartom egyáltalán bajnak, de valahogy az volt eddig az érzésem, hogy ezt nem szeretjük, nem „comme il faut”, valahogy nem illik nekünk ilyen jól nevelt színházaknál veszekedni. Mi szoktunk veszekedni. A Tháliában szoktunk veszekedni, és ezt jónak tartom. Ez például erős szabadság faktor.

Néző telefonál: - Jó estét kívánok, Hajdu Éva vagyok, Miskolcról. Nagyon örülök, hogy Szervét Tiborral tudunk beszélgetni most. Egy olyan tulajdonságáról szeretnék említést tenni, amit lehet, hogy nem sokan ismernek. A Valami Amerikában ugye ő egy amerikai magyar üzletembert játszik, és azt lehet, hogy nem sokan tudják, hogy két olyan színész is szerepelt a Valami Amerikában, akik kiválóan beszélnek angolul, ez ugye Ónodi Eszter volt, és Szervét Tibor.

Bóta Gábor: - Ön látta Miskolcon előadásokban?

Néző: - Láttam Miskolcon is, igen. És néhány évvel ezelőtt a Könyvtárban volt egy beszélgetés, azt hiszem, hogy itt derült ki, hogy Tibor angolul is kiválóan beszél. További sok sikert kívánok.

Bóta Gábor: - Már hogy, mitől beszélsz te kiválóan angolul?

Szervét Tibor: - Ó, hát ennek nagyon sok oka van. Az egyik az, hogy hallatlan nyitás a világra. És ezt akkor vettem észre, hogy ez a neurózisos magyar lényem, aki általában vagyok, az abban a pillanatban, ahogy Horvátországban, - amikor megyünk nyaralni -, és négy szót kell angolul mondani a benzinkútnál, vagy a boltban, eltűnik. És ez egy érdekes jelenség volt. Aztán én nagyon szeretem az angol irodalmat, szeretem a nyelvet, szeretem azt a furcsa világot, azt a szigetországot. Jó hosszú ideig csak messziről szerettem. Aztán kimentem három és fél hónapra egyszer így nyelvet tanulni, akkor az nagyon sokat lendített az angolon. Van egy nagyszerű angol barátom, akivel itt Budapesten megpróbálunk heti rendszerességgel találkozni és beszélni. Egy másik identitás az angolul beszélés nekem. És ez egy hallatlan élmény, hogy a világ minden pontján meg tudom magam értetni. Most már tényleg sokkal jobban beszélek angolul, mint akár a Valami Amerika idején is. Ami nem volt rossz, de most már sokkal jobban megy, mert nagyon begyakoroltam azóta. És egy más lény elképesztő boldogságot jelent.

Bóta Gábor: - Van még egy identitásod, hogy rengeteget sportolsz, akár harcművészetet is.

Szervét Tibor: - Ó, nem olyan rengeteg az.

Bóta Gábor: - Nem? Nem? Ami nyilván a színészetbe is belejátszik, mert hát ott kell mozognod a színpadon is, tehát kell egy testkultúra, ami neked van.

Szervét Tibor: - Igen, de ez nem függ így össze. Tehát nem azért igyekszem a testemet használni és dolgoztatni, mert színész vagyok, hanem azért, mert ez egy... Ez látod, egy inkább filozófiai megfogalmazás: mert egyenértékűnek gondolom a testet, a lelket és a szellemet az emberben. És az, hogy hatvan éven keresztül üljek különböző színpadok különböző székein, az azért kevés lenne. És a testemnek, meg amikor rákaptam erre, amikor kiderült, hogy én ezt... Ezt is nagyon későn kezdtem egyébként, kb. 40 éves koromban, az Aikidoval. Mikor kiderült, hogy ez mennyi hozammal jár, hogy ez milyen felszabadító, hogy milyen bátor leszek attól, hogy nyolc év görcsös próbálkozásai után egyszer csak megtanultam síelni úgy, hogy most már az nekem is jó. Tehát ez fantasztikus ajándékokat ad a mindennapokban, és nagyon sokat stabilizál, nagyon jót tesz az életemnek.

Bóta Gábor: - Tehát akkor lehet azt mondani, hogy te most így nagyjából harmóniában vagy magaddal, meg a szakmával is?

Szervét Tibor: - Nem, a szakmával nem vagyok harmóniában. Magammal is csak részlegesen, de ahhoz képest, amilyen krízises lehetne, ahhoz képest nagyon. Azt kell mondanom, hogy van erőm a saját kríziseimhez. Talán így tudnám megfogalmazni.

óta Gábor: - Hát én köszönöm szépen, hogy jöttél.

Szervét Tibor: - Köszönöm a meghívást.

Bóta Gábor: - Önöknek is köszönöm, hogyha néztek minket. Még majd látnak Szervét Tibortól egy kis bejátszást, egy Karinthy Frigyes szöveget, a Közjátékból.

* * * * *

Szervét Tibor: - "... Mint az álmodó, aki ágyában találja magát, ahol elaludt, holott pillanattal előbb erdőben sétált.
A túlvilág, eszerint, ha van, csak úgy képzelhető el, hogy mindig van - volt, mielőtt éltem, van, mikor élek és lesz, mikor meghaltam. A halál utáni túlvilág - ennek semmi értelme.
Ha van túlvilág, akkor már most, itteni életemben is benne kell hogy legyek ebben a túlvilágban, csak nem tudok róla, illetve nem érzékelem ...”
(Van-e túlvilági élet? II. - Részlet)

FixTV: A műsor szakmai együttműködő partnere a Karinthy Színház.
https://www.youtube.com/watch?v=LNzWlBE1hdQ
https://fixhd.tv/videotar/lejatszo/7872
http://epa.oszk.hu/00000/00022/00450/14066.htm