Szijjártó Gabriella: Sokallom a tapintatot
Szabad Föld, 2018. április 28.

A SZÍNJÁTSZÁSBAN NEM A MAGAMUTOGATÁS VONZZA, hanem a sokszínű, villózó jellege. Jó szerencséje gondoskodik a változatosságról: láthatjuk sikeres mozifilmben (Valami Amerika 3.) és nívós tévésorozatban (Csak színház és más semmi), színpadra lép vígjátékban és drámában egyaránt. Szervét Tibor, a Thália színész-rendezője próbál, amennyire lehet, szabad maradni.
– Tudatosan nem engedi beskatulyázni magát?


Szervét Tibor: - Ez nem az én döntésem, az élet ezt kínálja. Szerencsés vagyok, hogy ennyiféle, jobbnál jobb lehetőséget ajánlanak. Az igencsak nehéz lehet, amikor egy színésznek egzisztenciális okokból el kell vállalnia azt is, ami egyébként taszítja.

– Önt mi taszítja?

Szervét Tibor: - Például alkalmatlan vagyok arra, hogy a politikusokat vagy a politikát komolyan vegyem. A politika egyszerűen nem része az életemnek. Ezért becsülöm a jó sorsomat, hogy nem kényszerítenek politizáló darabokba, szerepekbe a színpadon.

– És azt bírja, ha a kollégái teszik?

Szervét Tibor: - Ahogy látom, az előadásoknak csupán elenyésző része az olyan próbálkozás, amelyben a rendező és/vagy a társulat politikai üzeneteket közvetít. Merthogy a darabok zöme egyszerűen nem viseli el ezeket a közéleti kikacsintásokat. Ennél még rosszabb a helyzet, ha a „korszerű effektek” valamit leplezni hivatottak; mondjuk azt, hogy az alkotóközösségnek nem volt elég ideje, kutató értelme, igazságkereső ambíciója ahhoz, hogy az adott színdarab igazi, lényegi erejét elkapja. Én az olyan színházat szeretem, amelyik emberi felismerésekhez vezet. Amikor egy igazi történetet olyan módon mesélünk el, hogy a néző azt érzi: te jó ég, pont, mint az anyám, a szomszéd Józsi vagy én! Hamlet szerint a színész, ha valódi ereje van, „könnyárba fojtaná a színpadot s irtóztató beszéddel repesztené meg a nézők fülét, hogy a vétkes megőrüljön belé, képedjen az igaz, s a közönyös zavarba essék…”. A színház, műfajtól függetlenül, hatalmas emocionális tér – tud lenni. Sajnos csak ritkán az. Szerintem a színház ezt a küldetését alulteljesíti.

– Miért tévesztenek irányt?

Szervét Tibor: - Az európai színházaknak két gyökerük van: a dionüszoszi és az apollói. A dionüszoszi a zsigereket mozgatta meg, az élvezetekről, az ivásról, az őrjöngésről, a kontrollvesztésről, a szexről, szóval az ember ösztönlényéről szól. Az apollói viszont az ember isteni lényéről és isteni lényéhez szól, az istenekkel való viszonyról, arról, ez hogyan hat az emberi életre. És ezt mi szép lassan elfelejtettük. Nem beszélgetünk elégszer nagy dimenziókról. Kicsik lettünk, és inkább magunkhoz kicsinyítjük az egyébként nagy dimenziójú dolgoknak a határait is, ahelyett, hogy magunkat igyekeznénk felemelni.

– Milyen darabban, melyik szerepében érezte úgy, hogy apollói úton jár?

Szervét Tibor: - A Virágot Algernonnak című előadás azt remélem, megkísérti ezt a dimenziót, és ilyesfajta párbeszédbe keveredik a néző lelkével. (A Játékszín 2015. őszén mutatta be a Daniel Keyes világhírű regénye alapján készült darabot, amelyet Szervét Tibor adaptált színpadra – a szerk.) Ugyancsak ajándéknak tekintettem a Radnóti Színházban az Anconai szerelmeseket és a IV. Henriket. A Rózsavölgyi Szalonban Spiró György Elsötétítése szintén megszólította az emberek lelkét. Tettünk erre kísérletet a Tháliában a Kean, a színész című darabban. Látszik talán a felsorolásból, hogy szerintem a katarzis nem függ a műfajtól.

– Láthatóan nagyon kritikus a hivatásával szemben.

Szervét Tibor: - Igen, kicsit sokallom a tapintatot. Nehéz ez nálunk, mert sokan belehivatkozzák magukat abba a zsákutcába, hogy a művészet megítélése annyira szubjektív. Ez részben igaz, másrészről viszont sokkal jobbat tennénk egymásnak, ha igazabbakat mondanánk: „benned az a jó és az a nem jó, hogy...” Egy munkakapcsolat során ez őrülten hasznos lenne! Ehelyett azt tapasztalom, hogy a mi szocializációs és kommunikációs kultúránkból ez a fajta őszinteség hiányzik, szőrmentén bánunk egymással. Nemcsak a színházban, az általános társas együttlétben sincs túl sok hagyománya és értéke, hogy igazat mondunk. Állandóan megsértődünk.

– Hiányolja a kritikusabb hangot – de ha megkapná, hogyan viselné?

Szervét Tibor: - Történt egyszer, hogy egy kritikus határozottan és alaposan lehúzott egy előadást, benne engem. Egyetértettem vele. Felhívtam: ide figyeljen, nekem azóta eszembe jutott néhány dolog a darabbal kapcsolatban, tegye meg, hogy tíz előadás után újra megnézi. Eljött, utána újra beszéltünk, és érzékelte a változást. Ez például rendkívül hasznos volt! Engem tényleg érdekel, hogy mit hoztunk létre, és az miként hat a nézőkre.

– Már látom a beteges maximalizmus tüneteit…

Szervét Tibor: - Egészséges maximalizmus! Sőt, szerintem ez nem is maximalizmus, hanem tisztesség. És jó párszor van bennem linkség meg csibészség is, olykor meg, ha egymás feje tetejére állunk, akkor se tudunk igazán jót létrehozni. Csak akkor lehet a művészet tüzében égni, ha az anyag, a csapat, a csillagok állása engedi. Szóval néha sikerül, néha nagyon próbáljuk, mégse – néha meg csak összenézünk és nevetünk. Mentségünkre mondom, valószínűleg ugyanígy élik meg a hivatásukat az orvosok, a buszvezetők, a bankárok, sőt – Rejtőt idézve – a kőfaragók és a balett-táncosok is.

– Biztosan, csakhogy kevés művész elmélkedik azon, és pláne nem ismeri be, hogy a lendület, a katarzis utáni vágy nem egyforma hőfokon ég évtizedeken át.

Szervét Tibor: - Bármilyen rokonszenvesen beszélgetünk, érzem magán, hogy furcsán nézi ezt a boncolgató alakot…

– Kíváncsian nézem.

Szervét Tibor: - Az klassz. Tudja, sokszor érzem másokon, hogy számukra az önelemzés az élettel ellentétes. „Te olyan gondolkodó színész vagy”, mondták szeretettel és lenézéssel egyszerre. Sokáig megbélyegzésnek vettem ezt; húsz évembe telt, mire rájöttem, számomra ennél nagyobb dicséret nincs. Sokat olvasok: irodalmon kívül egyre több pszichológiát és mindenféle természettudományt.

– Kell egy bizonyos életkor és bölcsesség, hogy az ember mind többet gondolkodjon magáról, a helyéről a világban?

Szervét Tibor: - Igen, és ezenkívül különös szerencse is kell, hogy rájöjjek, sok változással vagyok adós. Az öregedés ugyanis nem jár automatikusan együtt azzal, hogy az illető érdeklődőbbé válik a világ és önmaga iránt. Körülbelül negyvenéves koromtól kezdtem el szembenézni azzal a szorongó, ijedt, a világtól és a többi embertől félő élettel, amit addig éltem. És az idő tájt derengett föl a lehetőség, hogy ebből van kiút. Innen ered az önismeret iránti ambícióm; személyes élményeim vannak arról, hogy ez milyen hasznos.

– Akkoriban már ismert, foglalkoztatott színész volt, nemde?

Szervét Tibor: - Igen, de a sikerek eleinte inkább zsákutcát jelentettek. Abban az értelemben, hogy elhittem: ahogy én gondolom, az a tuti. Pedig nem. „Minden máshogy van” – mondta Karinthy. És tényleg! Azért is szeretek természettudományos műsorokat nézni, mert csodálhatom, hogy a világ (is) ilyen elbűvölően bonyolult. Egyre fontosabbnak látom azt a bizonyos működést – hívhatjuk karmának, szerencsének, végzetnek vagy sorsnak –, amit az ember nem tud kézben tartani. És ezt, hogy nem tudom kézben tartani, tudni kell elfogadni. Ezzel van is egy csomó belső tennivalóm. A naptáram ugyan tele van írva, de ügyeltem arra, hogy most picit lazább legyen az életem.

– Ezek szerint tud lassítani, nemet mondani.

Szervét Tibor: - Inkább úgy mondanám: tudok igent mondani a kíváncsiságra, ami a foglalkozásomon kívül eső dolgok felé vonz, és amit korábban a sok színházi előadásom miatt nem tudtam kielégíteni. Többet vagyok azokkal, akiket szeretek, többet mozgok, rendbe hozom az otthonomat. Többet foglalkozom okos emberek gondolataival.

– Van köze mindezeknek a minapi születésnapjához? Megrengette a 60 év?

Szervét Tibor: - Nem. A hétköznapok is sokszor megrengetnek, sokszor teremt válságokat az élet, ez nem kötődik születésnaphoz. Egyáltalán nem mondhatom, hogy most minden rendben van velem, de azt remélem, van erőm szembenézni a válságaimmal. Próbálok, amennyire lehet, szabad maradni. Ez sok mindentől függ; döntés, vágy, rengeteg belső munka kell ahhoz, hogy ne uralhassanak se a környezetem szeszélyei, se a saját gyarlóságaim.

https://www.szabadfold.hu/aktualis/sokallom_a_tapintatot
Fotó: Szabad Föld és Baráth Mari