Mint a filmeken 2.
Vendég: Szervét Tibor, Pindroch Csaba, Végh Zsolt, Básti Juli
Duna TV - Ridikül, 2018.10.16.

Narrátor: - Szeretettel köszöntöm Önöket a készülékek előtt és itt a stúdióban is! Ez a Ridikül. Mai témánk: Nézd a filmeket! Akik ma megtiszteltek bennünket jelenlétükkel:


Szervét Tibor Jászai Mari díjas színművész, színházi rendező, Érdemes művész, jogász! Karrierje során sok különböző karaktert megformálhatott már. A felkészüléskor több szempontból elemzi a szerepeket. Törekszik róluk a lehető legteljesebb képet adni.
Pindroch Csaba színművész! Gyerekként rajongott a moziért. Szombat esténként Salgótarjánban négy-ötszáz ember is összegyűlt egy-egy vetítésre. Azokat a karaktereket és alkotásokat szereti, amelyek őszinte, igazi, emberi sorsokat mutatnak be.
Végh Zsolt színművész! Az írás, a rendezés, és a színészet tökéletesen megférnek egymás mellett az életében. A filmezésben azt szereti, hogy összetett művészeti ág, ahol minden apró részletre figyelni kell, színészként és rendezőként egyaránt.
Aki pedig ma is irányítani fog: Dióssy Klári! Nem is olyan régen olvastam: „Azért színészkedek, mert egyedül ilyenkor tudom, hogy ki vagyok. Nincs semmi kétség. Minden le van írva.” Vajon vendégeink is így gondolják? Hölgyem, Uraim, parancsoljanak!

Műsorvezető: - Talán ez is kiderül ma. Jó napot kívánok mindenkinek! 106 évvel ezelőtt, majdnem ezen a napon, 1912. október 14-én mutatták be Kertész Mihály „Ma és holnap” című játékfilmjét. Ez azért is különleges, mert ez volt az első teljes műsort kitöltő magyar játékfilm. Innentől kezdve pedig elindult a rendszeres hazai filmgyártás. Aztán a színes filmre 1950-ig várni kellett, ez meg a Ludas Matyi volt. Ma színész vendégeink lesznek, akikkel beszélgetünk majd a filmes élményeikről, a saját forgatásaikról. Tekerjük csak vissza a filmkockákat, kíváncsi vagyok a gyerek korra - kamasz korra. Azért nézek Csabára, mert elhangzott az a bizonyos Salgótarjáni Mozi. Ez egy kultikus hely lehetett, ugye? Ezek szerint sok mozi-élmény volt. Hogy is volt ez?

Pindroch Csaba: - Salgótarján az egyik utolsó megye-székhely volt, ahol nem volt színház nagyon sokáig. Pár éve alakult meg a Zenthe Ferenc Színház. Úgyhogy ilyen színházi képzést nem is kaptunk sem az iskolától, sem a szülőktől. Maradt a mozi. Én elég hamar elkerültem tizenegy évesen Salgótarjánból, de aztán 18-tól 19 évesig otthon voltam. A szombat esti program mindig úgy kezdődött, hogy elment a város apraja-nagyja moziba. Tulajdonképpen teljesen mindegy volt, hogy mit vetítettek, mert egy olyan esemény volt, - közösségi élmény volt: külön ment egy mozi a vásznon, meg egy másik történet a nézőtéren. Ezt imádtuk, nagyon szerettük, úgyhogy aki nem volt ott a moziban, akkor az nem is nagyon létezett.

Műsorvezető: - Ott ültetek az elején is? Azok a bizonyos előzetesek, amit az ember már néha kínnal néz?

Pindroch Csaba: - Igen, ott ültünk, nagyon kényelmetlenül, de nagyon-nagyon szerettünk moziba járni. Akkor láttunk világosban embereket, mert később a diszkóban, már ugye a sötétben mindenki szép volt.

Műsorvezető: - Én meg arra emlékszem – én egy kistelepülésen nőttem fel – a mai napig még az a jó olajos padlóillat! Tudjátok, az a mozi szék, amin becsípi hátulról a hajadat az a szám, hogy hányas ott a sorban. De azért tudom, hogy volt olyan, mikor a Kőrös-partról rohantunk, le a fürdőruha – be a kádba, rohantam, hogy még legyen jegy. Azért kultikus filmek léteztek, amire minden gyerek sorba állt, és ott volt.
Mozis élmények? Mire emlékszel Tibor?

Szervét Tibor: - Most, hogy mondtad, hogy „becsípi a hajam a szám”, valahogy olyan nosztalgikus...  [Hátrafelé rázza a fejét – a nézők kacagnak...]

Műsorvezető: - Tudom, mire gondol, még zavarba hoz a végén! Igen.

Szervét Tibor: - Vidéki fiú vagyok, de nem Ceglédhez kötődnek a mozis élmények, hanem Alsógödhöz, mert ott a mozi üzemeltetője, Anton Pityu bácsi nekünk családi barátunk volt. Pityu bácsi által akárhányszor meg tudtam nézni például a „Volt egyszer egy vadnyugat”-ot. Nekem az volt az első – jó, mondjuk a "101 kiskutya" után. A "Volt egyszer egy vadnyugat" volt az a film, ahol öntudatlanul ugyan,
de totálisan átzuhantam egy másik történetbe. Tehát alapvetően a könyvekkel töltöttem a gyerekkoromat, meg a kamaszkoromat. Ez a film nyitott meg egy olyan univerzumot, olyan, a léleknek, vagy a hősiességnek, a férfiasságnak egy olyan dimenzióját, amit soha azelőtt nem láttam. Az általam legtöbbet látott film a Volt egyszer egy vadnyugat, több tucatszor láttam. A mai napig nagyon-nagyon jó filmnek tartom, hiába a kor, ami elrohant mellette, hiába a tempó, ami a mai filmeket jellemzi, olyan sűrű és olyan erős történet, hogy egészen páratlan.

Műsorvezető: - A mai napig megmaradt, hogy a kalandfilmek... mert egy kicsit összefoglaló néven így illetném ezt is, amilyen a Volt egyszer egy vadnyugat volt. Ezek vonzanak? Ez megmaradt?

Szervét Tibor: - Igen, a kalandfilmek – ez szebb szó, most ugye vannak a szuperhős filmek... De nekünk ők voltak a szuperhősök, a Charles Bronson, meg a Henry Fonda. Illetve voltak ezek a nagyszerű francia romantikus filmek Jean Marais-val. Önök már talán nem is tudják, hogy ki volt Jean Marais. Egy csodálatos francia színész volt az 50-es évekből is, aki elképesztő ügyességgel vívott, lovagolt, játszott... Hát, az szuper volt! [A teremben ülő nézők tapsolnak.]

Műsorvezető: - Érezhettük, hogy hogy’ látja maga előtt ezt a filmet! Zsolt, akkor már neked is visszajöttek ennyi minden után az emlékek. Említettünk ilyet, hogy szuperhősök. Most a Te formátumodban mit jelentett? Miket láttál?

Végh Zsolt: - Énnekem a Star Wars trilógia volt gyerekként... Igazából én nagyon félős gyerek voltam. Tehát nagyon szerettem a filmeket, és mindig féltem tőlük. Az ET-t nagyon szerettem és aztán hetekig nem tudtam aludni... De ugyanúgy a Star Wars filmekből először a Jedi visszatért láttam, és szinte semmit nem értettem belőle. Az volt, hogy kb. 20-25 percig egy bunkerszerű helyen vagyunk, és egyetlen ember nincs ott, tehát vagy robotok vannak, vagy pedig szörnyek. És akkor ezt kell nézni. Én rettegtem, nem bírtam odanézni, és utána nekem még hosszú-hosszú időn keresztül ez meghatározó élményem volt. Gyerekként én Luke Skywalker akartam lenni, amikor meg idősebb lettem, akkor meg Han Solo. [Taps]

Műsorvezető: - Ez végig megmaradhatott, hiszen a Star Wars filmeknek most is ott van a kultikussága, tehát igazából ez végig kísérhetett téged. Hányszor láttad, erre emlékszel?

Végh Zsolt: - Nagyon sokszor láttam. Aztán valahogy furcsa módon az tűnt fel, hogy úgy kinőttem belőle, és akkor elkezdtem elszomorodni, hogy akkor ezek szerint vége, valahogy nem tudom...

Szervét Tibor: - Kénytelen leszel Bergmant nézni...

Végh Zsolt: - Én párhuzamosan, ahogy idősödtem, néztem a Star Warst és néztem a Bergmanokat... És aztán eltűnt...

Műsorvezető: - Elképzeltétek magatokat, hogy mi lesz jobban hangsúlyban: a színház, a film...? Vagy ez a lehetőségektől függ, hogy ez hogy jön az ember életébe? Neked mi volt először? Az első szerepedre, ha gondolsz...

Szervét Tibor: - Nagyon hosszú ideig színház... nekem későn jött a film. Tulajdonképpen a Valami Amerikával köszöntött be egy kicsit filmesebb életszakasz rám, és ezért nagyon-nagyon hálás is vagyok ennek a filmnek, meg a Gábornak is. Hosszú ideig nagyon úgy nézett ki, hogy a kiválasztott kevesek műfaja a film. Ma sokkal-sokkal több film készül, az az érzésem. De még mindig talán van egy ilyen, hogy az egy olyan nem mindenkihez eljutó műfaj. Nyilván más az alkalmassági kritériuma is. Nyilván más készségek kellenek. Nagyon sokat számít, hogy az ember hogy néz ki a képernyőn, vagy a vásznon. Az befolyásolhatatlan, nem függ a tehetségtől. Szóval, én nem is gondoltam igazából, hogy én valaha forgatni fogok, és akkor volt a Valami Amerika. Most pedig ez az elbűvölő, általam nagyon-nagyon szeretett sorozat, a Csak színház és más semmi, amiből már a negyedik évfolyamot is leforgattuk. Ezek azok a munkák, meg a filmnek többi részei, amik engem közelebb vittek a forgatáshoz, illetve azt énhozzám. Fantasztikus érzés, hogy rá tudsz dőlni minden egyes munkafázisban olyan emberek munkájára, akik szenzációsan csinálják azt, amit csinálnak.

Műsorvezető: - Örülök is már, hogy megfogalmaztad. Ez azért nagyon más, nemcsak azon múlik, hogy ki miben szeretne szerepelni.
Visszaemlékszel akár az első filmre, Csaba? Meg egyáltalán hogy dőlt el, hogy mit szeret az ember, hogy miben van többet?

Pindroch Csaba: - Nekem az első filmem Antal Nimród vizsgafilmje volt, Bohóclövészet címmel, egy 12 perces filmecske. Hosszú története van, de a lényeg az, hogy úgy lett elég jó az a film, hogy én 3-4 év után fogadtam el, hogy az jó. Ugyanis begörcsöltem a forgatás alatt. Már túl voltam első éven a Főiskolán, és az akkori egyéniség aki odakerült, - ezt a magamat szerényen királynak hívtam, sőt császárként
szólítottam magamat -, ez hirtelen olyan apró lett, aminél kisebb talán nincs is, tehát teljesen szétestem mindenféle szempontból. A filmnek a nagy része improvizáció volt. Nimród beszélt magyarul, de nem irodalmi magyar beszédet. Nagyon sokat megengedett, sőt a későbbi filmjeiben is, a Biztosításban meg a Kontrollban is nagyon erősen hagyott minket improvizálni. Ott voltak olyan játékok, hogy nem is tudtam, hogy mit csinálok. Viszont annyira szerep-azonos volt, meg az a feszültség, ami bennem volt, az olyan jót tett a filmnek, hogy úgy tűnt, mint hogyha az a figura feszültsége lenne, holott az az én feszültségem volt.

Műsorvezető: - Mennyi mindenen múlik, hogy...

Pindroch Csaba: - Tulajdonképpen azt a filmet úgy néztem végig, hogy közelebb volt ahhoz, amit én ott éreztem. Tehát én nagyon nagy távolságot érzek a filmek között. Most is észrevettem a Valami Amerika harmadik része után, hogy miért nem szeretem magamat megnézni. Mért gyűlölöm magamat. Nyilván azért, mert az ember csak önmagát nézi, csak azt nézi, ami jó, vagy ami rossz, vagy amit kivágtak, de nem az egészet. Mert nyilván hiú az ember. De rájöttem, hogy azért nem szeretem, mert a színház a minden! És a film is színház számomra. A filmben a partneremmel egy színházat játszunk, és az én kamerám az, az én szemem. Nekem az emlékem egy filmről, az egy emlék egy másik emberről, vagy egy szituációról. Ha én ezt visszanézem egy harmadik ember kamerájából: tehát a kamerából, akkor azt mondom, hogy nekem ehhez semmi közöm. Távol van tőlem. De alapvetően ki merem mondani, és lehet, hogy ezzel most már tényleg teljesen elvágom magamat, mert jó pár éve nem forgattam, - nem is igazán hiányzik -, hogy én alapvetően mindig is csak – ahogy említed, hogy sok pénzbe kerül a film – az motivált engem, amit Darvas Iván is mondott, amikor megkérdezték, hogy mit gondol a filmről, és ő azt mondta, hogy „nekem a film csak pénzkereseti lehetőség”. Tehát én elsősorban úgy néztem rá, hogy ha jön egy film, akkor azzal a rendkívül megalázó színészi fizetésem mellett lyukakat tudok betömni. És nem is tudtam nagyon válogatni, és nem is válogattam, hogy milyen a szerep, hanem az érdekelt, hogy az jól meg van fizetve. Hál’ Istennek, ez már nem probléma nekem, és mivel nem probléma, nem is úgy nézek rá, hogy hú de jó lenne, mert... Remélem, azért még majd fognak hívni forgatni...
Műsorvezető: - Igen, azért ne vegyük el a kedvét a rendezőknek! [Taps.]
Zsolt, egy első film? És egyáltalán akadtak-e hasonló nehézségeid. Mennyire volt ez egyértelmű, meg testre szabott?

Végh Zsolt: - Pont ezen gondolkoztam, hogy mi volt a legelső ilyen filmem. Az első, amiben úgy emlékszem magamra, hogy először voltam, az Grünwalszky Ferencnek a Kicsi, de nagyon erős 2. című filmje volt, és ott a szerepem egy nagyon pici epizód, vagy igazából a kiemelt statiszta és az epizód között volt. Lényegében Gáspár Sándor fölkent egy kerítésre, ez volt az első.
Énnekem nagyon tetszett, és a Grunwalsky mindig úgy forgatott, hogy volt valami forgatókönyve, de igazából ő mindenféle dolgokat betett, és közben ő volt az operatőr is, és mondta, hogy legyen. „És akkor mondd azt neki, hogy...” és akkor ő lökdöste be a kamera elé. Mondta, úgyis utószinkron lesz, meg minden, és aztán megint én. Próbáltam elkapni a fonalat, hogy ez most itt hogy van, - és nem ment. Viszont nagyon tetszett ez az egész világ. Utána színházaztam, tehát nekem a színház volt az, ami igazából... Én ott tanultam meg a szakmát, ha úgy vesszük, Kaposváron. De valahogy nekem ez nagyon klassz kis dolognak tűnt, hogy filmet szeretnék forgatni. Akkor úgy döntöttem, hogy csináljunk mi filmet, mert engem sem hívtak sehova. Gondoltam, hogy akkor rendezek majd én egy filmet és abban játszom, így egyszerű. Végül is így alakult ki. Nagyon fura módon én úgy tanulgattam ki azt, hogy hogyan lehet filmben játszani, hogyha rendezem a filmet, akkor muszáj aztán megnéznem, hogy mit vettünk fel, és ugye ott vagyok. Tehát elkezdtem magamat látni, és egy ideig borzasztó volt, és utána én is azt is néztem, hogy tehát annak az ipsének, aki ott van, mást kéne csinálni, és akkor az én voltam. Aztán elkezdtem megtanulni, hogy akkor ezt valószínűleg így kell, és kialakítottam az agyamban, egy ilyen másik izét, hogy amikor játszom a kamera előtt, akkor mindig bennem van egy ilyen valaki, aki közben így nézi, hogy mi lesz ebből ott a vásznon.

Műsorvezető: - Egész máshogy kell hozzáállni, ha a kamerának dolgozik az ember, vagy a közönség ott ül? Amikor alapvetően megformáltok ugyanúgy egy szerepet, de e között különbség van?

Szervét Tibor: - Hatalmas. Hatalmas különbség. Ugyanis, amikor színházban játszunk, akkor a nézőink 40-50 méternyire vannak. És az a tartalom, amit az adott színpadi pillanat igényel, az olyan messzire kell, hogy eljusson, úgy, hogy az a közel ülőknek is reális legyen. Tehát egyszerre kell az energiának odáig elmenni, egész oda messzire, és ilyen közelre is, a partnerig is. A kamera, az itt van. És mégis,
a kamera túloldalán itt lévő nézőhöz is ugyanannak az energiának kell eljutni, de teljesen más színészi nyelven. Nekem a kedvencem, akit színészként ájulattal csodáltam, Anthony Hopkins. Mert olyan erő van benne, és olyan, mint egy ilyen erőmű. Egyszer Ben Kingsley mondta róla, hogy olyan vele dolgozni, mintha nagyon közel ülnél egy vulkánhoz. Körülbelül ezt érzem is rajta, és ezért lenyűgöző az, ahogy játszik. Mert minden egyes szerep-pillanata rettentő erős, de ennyire hat, csak ennyire. De ez átsüt, ugye áthatol a kamerán, és tömve van igazsággal, érzelemmel, tartalommal. Ezt nagyon nehéz létrehozni. Mert az ember óhatatlanul megpróbálja ábrázolni az adott pillanatot, és abban a pillanatban lőttek a hitelességnek. Tehát, például a tanulási folyamat számomra inkább az volt, hogy nem csinálni, megpróbálni megteremteni belül, de nem csinálni semmit hozzá. Mert erre rájöttem én is, mert visszanéztem magamat, és „borzalmas, úú, de gáz!”. Azt nem szabad, mert az nem arról fog szólni. Ez az egyik, a másik, ami nagyon fontos számomra: a film, az végleges. Azt egyszer felveszi az ember és passz, azon nem lehet mit csinálni. A színháznak van egy napi vitalitása, és egy napi szerves fejlődése, és az előadásban a jó dolgok át tudnak áramlani egy héttel későbbre, a rossz dolgok el tudnak múlni, tehát annak van egy ilyen folyamatos önszervező és önfejlődő minősége. A filmnek nincsen, az kész van, az ott van örökre.

Műsorvezető: - Ti hogy élitek ezt meg?

Pindroch Csaba:-Érdekes, hogy Anthony Hopkins tíz évvel ezelőtt lenyilatkozta, hogy ezt az egészet abba akarja hagyni, mert ez egy kutyakomédia, és semmi értelme az egésznek – mondja ez a rendkívül nagy színész. Aki különben a titkát is lenyilatkozta – biztos olvastad te is –, hogy ő egy forgatókönyvet nem kevesebb, mint százhetvenháromszor, vagy százhetvenötször elolvas. Folyamatosan, de az egészet. És többet nem foglalkozik vele. Hogyha százhetvenötször elolvasod, akkor pontosan tudod az egészet. Nyilván van egy ilyen jó technikája. A közönség és a kamera viszonyáról egy érdekes anekdota Szabó Istvántól ered. A Macskajátékot rendezte Németországban, hihetetlen nagy német színésznőkkel. Az egyik nagy monológot az egyébként rendkívül jó színésznő már a próbán úgy elmondta, hogy azt mondta Pista bácsi, „akkor ezt most vegyük föl!”. Fölvették. Nem lett az igazi, mondta Pista bácsi, akkor még egyszer. Hatodszor vagy hetedszerre megkérdezte Pista bácsi, - mert most sem jó -, hogy nem érti, mi lehet a baj. „Ki küldjük a stábot, világosítókat, operatőröket?” Merthogy egy beállítás volt. „Hát, nézzük meg!” Fölvette, és tökéletes volt. Megkérdezte Szabó István, hogy mi történt? „Hát ne hülyéskedj már, amíg bent volt a stáb, akkor ő volt az én közönségem!” Én leforgattam 52 filmet, a mai napig nem tudom, hogy mi az: „érezni a kamerát”. Soha nem is izgatott. Mindig igazából azoknak játszottam, aki a kamera mögött van, vagy oldalt állt, stb. Színháznak éltem meg az egészet. Lehet, hogy ez nem egy profi hozzáállás, lehet...

Műsorvezető: - Neked volt ilyen meghatározó ember, mint a Tibornak az Anthony Hopkins? Nem is feltétlen, hogy mint kedvenc, hanem akit figyelsz, akit jó látni, hogy hogyan csinálja?

Pindroch Csaba: - Régi történetem, tehát én általános iskolától kezdve tulajdonképpen kifejlesztettem azt az érzéket, hogy bár a tanárra nézek, meg nyitva van a szemem, de valójában kinn vagyok az utcán, vagy egy másik világban, nem is voltam soha jó tanuló, és ez tartott tizenhat éves koromig. Amikor is Kertner Juli, egy apácanő behozott magyar órán egy Latinovits Zoltán verset mondó kazettát, és egy magnóba betette. Emlékszem Weöres Sándor: „Kő és az ember” amerikai spiritual songját szavalta el. Arra emlékszem, hogy iksz év mélázás után egyszer csak így... Ez mi?! És akkor még nem tudtam, hogy színház, vagy film, csak, hogy előadó művészet. Igazából azt hiszem, ő volt a legmeghatározóbb. Nagyon sokáig olyan akartam lenni, mint ő. Amíg aztán rá nem jöttem, hogy az élet ... Nagyon sokáig nekem 24 órából a 24 óra volt a színház, vagy akár a film. De most már ezt minimalizálom arra az időre, amikor éppen próbálok, vagy játszom, vagy a család a legfontosabb. És ilyen értelemben nem szeretnék... a „latinovitsi modell” az egyáltalán nem a követendő számomra.

Műsorvezető: - Zsolt?

Végh Zsolt: - Hát nekem ilyen erősen példakép, vagy valaki, akinek ilyen a színészete, egy ilyen út lett volna, az nekem nem volt. De nagyon szeretem például Dustin Hoffmannt. Tehát ő nekem egy ilyen nagy kedvencem. Most az volt, hogy az utóbbi időben elkezdtem megint újra nézni a filmeket, amiben ő játszott... a Kramer kontra Kramer... még mindig annyira modern, ahogy ő játszik. Ez nagyon fura..., hogy azt hiszem, hogy vannak ilyen színjátszási trendek, hogy éppen egy adott korszakban hogyan játsszunk. Akkor ezek szoktak váltakozni, és nekem az volt a meglepő, hogy ő a régebbi filmjeiben sokkal modernebb módon játszik, mint mostanában. Ezen egy kicsit megzavarodtam, hát van ilyen. Nekem például ő az, akiben azt érzem,, hogy nagyon pontos és nagyon nagy erővel játszik, de igyekszik nem teátrálisnak lenni.

Műsorvezető: - Igen, ez jó szó rá.
- Tibor, szerettél volna valamit mondani?

Szervét Tibor: - Csak eszembe jutott, mert nagyon nem szeretném kihagyni. Nekem hatalmas élmény Páger Antal. A Páger úgy játszott 50 évvel ezelőtt, hogy ma is mindenkit a tíz ujját megnyalhatja mindenki, aki képes arra a hitelességre, arra a tempóra, arra az energiára, arra a hallatlan korszerű, bármikor átalakulni tudó színészi minőségre, amit ő tudott. Volt egy csodálatosan édes – azt hiszem, vígszínházi anekdota -, hogy azt mondta valakinek: „Kisfiam, nekem nincsen hangom. Nekem meg kellett tanulni játszani.” [Mosolyok a nézőtéren.] És nagyon sokan követhetjük az ő példáját. Ő meg tudott tanulni játszani. Nem ördögtől való a színészetet tanulni, vagy tanítani, és a Páger egyetemi tanár lett abból, amit ő tudott. Fantasztikus nagy színész volt!

Műsorvezető: - És most játszunk a meglepetés-vendég előtt!
- Melyik magyar színész hatott Szervét Tiborra? Ezt kérdezzük ma Önöktől. Küldjék el a válaszokat a jatek@ridikulmagazin.hu email-címre, legkésőbb pénteken éjfélig...

Műsorvezető: - És akkor máris jön a meglepetés vendégünk, akinek egyértelmű volt gyermekként is a színészi pálya, és még az apukája sem tudta lebeszélni erről.

Narrátor: - Mai meglepetés-vendégünk Básti Juli, Kossuth- és Jászai Mari-díjas színművésznő, a halhatatlanok társulatának örökös tagja. Szülei révén már korán megismerkedett a filmek világával. Amikor csak tehette filmklubokba járt, de a hétvégi mozi is kihagyhatatlan volt. Fogadják nagyon-nagy szeretettel! [Taps.]

Műsorvezető: - Nem csak mozi, hanem filmklubok is a gyermek-, meg a kamaszkorodból. És Szigligeten volt az a bizonyos mozi...

Básti Juli: - Az mozi volt, de a film az itt volt Budapesten, akkor Gorkij-fasor, most Városligeti fasor. Tulajdonképpen a Szakszervezet Székháza, de ott annak idején voltak vetítések, és behozták az összes filmet, amit egyébként forgalmazásba nem hoztak be, és nem nézhették az emberek. Ott a színészek és a rendezők jóval korábban megnézhették. Mentem velük nagyon sokszor.
Básti Juli: - Nem volt mindig egyszerű, de azért valahogy mégis odakéredzkedtem. És, hát ott fantasztikus filmeket lehetett látni, amiket Amerikából meg Angliából hoztak. Az volt nagyon érdekes, hogy mindig egy-egy ember fordította, helyben tolmácsolt. Nem volt felirat, hanem eredeti nyelven ment. Ott ült vagy egy nő, vagy egy férfi, inkább többször ült egy nő, aki teljesen fahangon így mondta: „Szeretlek. Én is. Ne menj el. Ne hagyj itt. Mennem kell. Gyere vissza. Várlak.”… így. De egy idő után ezt az ember megszokta, hogy így... És utána már teljesen mentem a filmmel. De eleinte nagyon furcsa volt, nagyon vicces. Szigligeten pedig, ahol nyaraltunk, ott volt egy „Moz” – mert az i betű már nagyon leesett róla. Ott minden második héten, szombaton volt vetítés, és oda mindig mentem, bármit vetítettek és akárhányszor. Mindig mentem át az erdőn, és akkor ültünk ott a fapadokon, és azt nagyon szerettem.

Műsorvezető: - Akkor csatlakoztál most hozzánk, amikor arról beszéltünk, hogy „színház meg a film”. Abban a szerencsés helyzetben voltál, meg vagy is, de hát a kezdetektől is, hogy te nagyon sok filmben szerepelhettél.

Básti Juli: - Igen, igen, ezt én nagyon vártam. Vágytam erre gyerek-koromtól kezdve, hogy filmezhessek. Igen, bennem megvolt ez. Igazából nagyon szerencsés voltam, hogy a Gábor Pál engem már a Főiskola utolsó évében kiszedett, kihalászott egy film főszerepre, a Kettévált mennyezet című filmben játszhattam a Jan Nowickival. Tulajdonképpen engem ő tanított meg filmezni, mert a Főiskolán abban az időben nem tanultunk forgatni, és nem tudtuk, hogyan kell kamerának játszani. Ezt Tibor is mondta, hogy ez teljesen más koncentráció és más erőtér, és más kontaktus minden, tehát teljesen más. Jancsó Mika volt az operatőr, és az nagyon- nagyon-nagy élmény volt a számomra, hogy ilyen szépen, lépésről lépésre elmagyarázta, hogy milyen kameraállásnál hogy vegyem a levegőt, hogy ne nézzek túl balra, mennyit tegyek a kezemmel ide-oda, mennyire kell felemelni ahhoz, hogy a képben legyen. Csupa izgalmas dolog, hogy hogyan megy át egy rezdülés, - ami szerintem a filmezésben a legizgalmasabb -, hogy amit színpadon soha nem tudunk megtenni, az a minimális valami, ami milyen erősen hat a vásznon, amikor hatalmas nagy méretben ott van az ember feje, hogy hogyan megy át a gondolat anélkül, hogy tulajdonképpen bármit csinálna. Lényegében nem szabad semmit csinálni, de mégis, hogy az „azt” jelentse. Számomra ez nagyon izgalmas. [Taps.]

Műsorvezető: - Vannak rendezők, akik ragaszkodnak nagyon a szöveghez, meg vannak, akiknél azért tudtok egy kicsit improvizálni. Melyik a könnyebb? Mert nem biztos, hogy mindenkinek ugyanaz. Ahol beleviheti, hogy a saját gondolataival próbálja ugyanazt megfogalmazni? Vagy ki, hogy dolgozik? Szeretitek a szöveg-kötöttséget?

Básti Juli:-Én nem szeretem, de mindig megpróbálom... Tehát én úgy szeretem a szöveg kötöttséget, hogy én megírom magamnak, és azt mondom, ha engedik, ha lehetséges. Mert azért általában egy színész, - akármennyire is kevés az időnk -, de azt gondolom, hogy egy kicsit jobban el tudunk mélyedni a saját szerepünkben, mint az író, vagy talán, ha a rendező is írja a szöveget, ami azért nem mindig szokott sikerülni. Tehát azért nem véletlenül kellenek a dialóg-írók. Ezért szerintem, amikor egy színész többet foglalkozik egy szereppel, akkor már jobban tudja, hogy hogyan beszél az az ember, milyen szavakat használ inkább, hogyan köti a mondatokat, milyen hangsúlyokat szeret. Tehát én mondjuk, ilyen szempontból mindig kicsit gondozom a példányt, igen.

Műsorvezető: - Fiúk?

Pindroch Csaba: - Én dolgoztam már olyan rendezővel, aki egy vesszőt nem engedett változtatni, dolgoztam olyannal, aki mindent engedett tulajdonképpen. Aztán dolgoztam olyan rendezővel is, aki... Jancsó Miklósnak az utolsó filmjében felkértek egy szerepre, két nap volt a szerep. Mire elkezdtük a forgatást, már tizenkét nap lett, már teljesen más volt a forgatókönyv. Amikor hétfőn este már megkaptuk a következő napi textúrát, szöveget, ami már más volt, az reggelre már más lett, és a nap végére is. Ott volt egy eset, és a tanulásról tényleg annyit, hogy odajön hozzám Miki bácsi, és azt mondja: „Ezt én mondtam volna el a filmben, de szeretném, hogyha te mondanád el.” És így is volt, egy egész oldalt átadott nekem. Egyben jó vagyok tényleg, az ilyen hirtelen rögzítésben, és megtanultam olyan tíz perc alatt az egészet, és hátra is dőltem. Elájult a stáb, lenyomtuk a próbát. Csak nem tudtam ugye, hogy nála úgy van, hogy este ötkor van felvétel és addig-addig próbál. Mivel én a gyors, ötperces memóriával tanultam meg, még aztán meg kellett tanulnom még tízszer, mert elfelejtettem. Mert úgy nyúltam hozzá. Filmeknél így, hogy nem próbáltunk hozzá, az ötperces, tízperces, vagy húszperces tanulással - addig tudja az ember a szöveget. Míg a szinkronnál egy perces, a színházban meg akár több éves is lehet.

Műsorvezető: - Most leragadtam egy kicsit a szövegnél. Arra gondoltam Zsolt, hogy azért mennyi mindenhez kell alkalmazkodni. Hogy biztosan rád néznek néha, megnézik a lábadat, ugye, például. Tehát, hogy mivel kötik össze az embert. Magyarán, nemcsak a szövegre kell koncentrálni, hanem volt-e olyan kihívás számotokra, mint ahogy erre a sorozatra gondolok, hogy a lábad, tehát ilyen helyzetek, amik azért kihívást okoztak. Ahhoz alkalmazkodni kellett, azt meg kellett tanulni a szerephez? Fizikai kihívások? Lovaglás?

Végh Zsolt: - Nekem most az Aranyéletben volt ez a figura, aki egy műlábas karakter. Akkor nekem volt ilyen, hogy ezzel kellett kelnem, meg feküdnöm, hogy akkor fél lábbal hogyan tudok beülni, kiszállni egy autóból. De volt is egy dublőr, akinek szintén ilyen műlába van, akkor vele gyakorolgattuk, hogy akkor így, és akkor átteszi. Egyébként az édesapámnak is motor-balesete volt, tehát neki is amputálták a lábát. Amilyen műlába ennek a figurának van, azzal remekül lehet menni, mindenféle sántítás nélkül, ezt soha, senki nem veszi észre. Úgyhogy az édesapámé az a sántítás, amit ott lehet látni a filmben. Például jó érzés volt, hogy ugye meg kellett tanulni ezeket a dolgokat, de ez egyáltalán nem volt tőlem idegen, tehát ez mintha én lettem volna, és egy ilyen fura dolog volt. [Taps.]

Műsorvezető: - Fizikai kihívások. Most nagyon egyszerűt mondok: lovagolni, ami már sok embernek megy, de ilyenekre gondolok, ami nem feltétlen az adottságotok, de...

Szervét Tibor: - A Magyar Vándorhoz meg kellett tanulni egy picit lovagolni. Pláne azokon az induri-pinduri lovakon, amik abban szerepeltek. Úgynevezett „Hucu lovak”, az ember, ha így néz az ember, nem is látja a lovakat, direkt le is kell nézni, mert annyira ici-picik. Ezáltal, mikor az ember lovagol rajtuk, akkor tulajdonképpen öt perc alatt kiesik minden fogtömés, mert nagyon kis apróléptű, elszánt kis lovak, és az egy küzdés volt! [Kacagás a nézőtéren.] Mondanám azt is, hogy meg kellett tanulni amerikai-angolul, de az nem kellett, mert bőven beérte Gábor azzal. Sokkal-sokkal jobb lehettem volna, ha dolgozom azon az angolon, amit Alexnek tudnia kellett. De tényleg mindenki nagyon elégedett volt vele, kivéve egy embert, akivel a Mammutban találkoztam, éppen a gyerekemnek vásároltunk ruhát. Félretoltunk egy vállfát, és ott állt egy ember, aki azt mondta angolul: „Nagyon jó voltál a filmben, de ez nem amerikai akcentus!” És elment... Azóta ott állok porig alázva: egy ország szerette. Én is tudtam, hogy nem amerikai akcentus persze, csak hát nem értem rá jobban kidolgozni. [Taps.]

Műsorvezető: - Nem tudom, hány óra volt a leghosszabb, amit egy forgatási napon kellett töltenetek? Gondolom, hogy annak jó része várakozás. Ez a legnehezebb?

Básti Juli: - Ez a legnehezebb, várni, hogy átálljanak egyik helyszínről a másikra. Vagy egyik jelenetről a másikra, átvilágítani... tehát az maga a borzalom. Tehát, ha már nem szeretem kicsit, az ezért van, mert ez pokoli. Ezen a nyáron a csúcs öt órás várakozás volt, ráadásul rajtam volt egy maszk, és abban kóboroltam ott Bezerédi Zoli kollégámmal, őrajta is egy maszk volt, és ott jártunk Dobogókőn, sétálgattunk, próbáltuk beszívni a friss levegőt – de a maszkon még az se jött át. Szóval egyszerűen az szörnyű volt. Az ember ilyenkor először kicsit szomorú, aztán türelmetlen, agresszív, de elfelejti, hogy mit fog játszani... Ez az, hogy tartalékold az ambíciódat és tartalékold a kedvedet – igen!

Szervét Tibor: - Volt egy élményem, amikor „nem magyarosan” forgattunk. Például, amikor a Valami Amerika 3-at forgattuk, csodálatos kényelemben voltunk tartva, és ezúttal is köszönet mindenkinek, akinek ezt köszönhetjük. De volt egy napom a Kémjátszma című filmben. Maga a dolog is sallangos volt, mert háromfordulós castingon mentem keresztül, minden azt mondták, „Nagyszerűen beszél angolul”, továbbküldtek, megint „Nagyszerűen beszél angolul”, „Ó, nagyon jó, nagyszerűen fogunk együtt dolgozni”. Szerződés: „ez egy nap lesz”. Kiküldték a forgatókönyvet, azt kell mondani: "Ich verstehe Sie nicht." [Kacagás.] Majd elérkezett a forgatás napja, hatlovas taxival, kimentünk a Szabadság térre, felvonulási terület, lakókocsi, a fél város le volt foglalva. Kaptam egy lakókocsit ehhez az egy mondathoz. Befeküdtem, bejött egy asszisztens: „Tibor kér-e valamit, egy kávét, teát, valami meleget, előételt vagy valamit...” Nem kértem semmit, eldőltem, újságot olvastam. Egy óra múlva azt mondták: „Esetleg valami meleget, ami...?” Olyan esős idő volt: „Picit még várni kell, nem gond?” Nem gond. Megint olvastam, hm, nem rossz módja ez azért a pénzkeresetnek! Aztán megint bekopogtak, hogy ”csak ebéd után lesz mód fölvenni a jelenetet. Hogy ide hoznák az ebédet, itt van a menü.” Inkább oda megyek, öt méterre volt az étkező, csak oda találok! Ott álltak ernyővel. Átmentünk, visszajöttünk ernyővel, megint lefeküdtem. Mégiscsak ugye a várakozás nyomasztó volt, de valahogy bírtam idegekkel. A szöveget tudtam! [Kacagás.] Utána elmentünk fölvenni. Maga Bred Pitt volt a partnerem, ami egy nagyon cuki dolog volt a részéről, ugyanis egyáltalán nem látszott akkor, amikor én ezt a csattanós mondatot mondtam, de bekucorodott egy pici helyre. Valami dossziét kellett neki odaadnom, odament, kinyúlt, mondta: „Ich verstehe Sie”. Köszöni szépen.

[Idézet Szervét Tibor egy korábbi nyilatkozatából: „- Ezt a mondatot négyszer kellett felvenni, és ilyenkor általában nem a főszereplő ül be a kamera mellé, hanem vagy egy asszisztens, vagy csak az operatőr odamutatja az öklét, hogy abba az irányba kell közben nézni. De Brad Pitt bebújt arra a kicsi, vacak helyre, hogy én az ő szemébe mondhassam el a mondatomat. Ez számomra az ő gyermeki, színészi vénáját bizonyította. Jó volt látni, hogy egy ilyen 20 millió dolláros pasas is képes kollégaként viselkedni.”]

Visszamentem, négyen megkérdezték, nincs-e valamire szükségem. Mondtam, nem vagyok abban biztos, hogy kérek-e valamit. Igen, ilyenek... [A nézőtéren folyamatos kacagás, taps.]

Műsorvezető: - Meséljetek tovább...!

Pindroch Csaba: - Egy nagy magyar-német koprodukcióban szerepeltem, ahol nagyon nagy sztárok voltak, nekik meg is voltak az autók. Nekünk meg érdekes módon az a zöld kis busz lett a várakozó autónk, ami korábban a gyártásé volt, a gyártás meg kapott háromszor jobb lakóautót, mint ami nekünk volt a Valami Amerika 2-ben. Aztán volt pár nap Németország, kimentünk. Köln mellett volt a forgatás, elég messze a belvárostól. Végeztem a jelenettel, és mondom a magyar gyártás vezető emberének, hogy akkor én mennék vissza a szállodába. „Hát, Csabikám, olyan két és fél óra múlva indul az első tranzit!” Itt még szék sincs... Lődörgök ott magamban öt percet, és észreveszem a német asszisztenst, aki kérdezi, hogy mi van? Elmondtam, hogy mennyit kell várnom. Kikerekedett a szeme: „Figyelj, itt áll tíz sofőr, aki titeket vár zúgó motorral, hogy elvigyenek a helyszínre.” Kávét, meg sört kaptam tőle. Tehát minket nagy-nagy ridegtartással... - ami lehet, hogy működik, de azért sokkal kellemesebb az, ami kint volt.

Végh Zsolt: - Én nem voltam még ilyen külföldi úton. Nekem az Aranyélet volt, amiben nagyon... Ott tényleg becsülettel minden volt, amire szükségünk volt. Igazából akkor megértettem azt, hogy ez azért nem egy hátrány, hogyha az embernek nem kell azzal foglalkoznia, hogy hova üljön le, vagy, hogy megfagyok. Igazából tényleg azzal foglalkozhat, ami a dolga.

Műsorvezető: - De azért, akkor ott biztos, hogy beszélgettek, meg csak van humorizálás. Semmi nincs?

Végh Zsolt: - Így ülünk.

Műsorvezető: - Ne már....

Básti Juli: - Azért egyáltalán nem biztos. Nagyon leszívja az embert. Van, amikor az ember valóban nem úgy hm, hm, de azért csak ül. Akkor csak úgy vagy. Én például olvasni sem tudok akármilyen könyvet. Ez egy ilyen aktív lazulás.

Pindroch Csaba: - Ez nem is lazulás. Hogy értsék a nézők. Mindig azt kérdezik, „hogy tudjátok ezt a sok szöveget megtanulni?” Ezerszer el kell mondani, hogyan, mi a nehéz benne. Hogy miért fárasztó a várakozás? Mindenki tudja, hogy várakozni nagyon fárasztó, de egy színész életében, pláne egy fiatalabb esetében azért az, mert ez egy olyan állapot, mint a versenylovaké, amikor 12 órán keresztül azt mondják, hogy no, most kell lefutnod azt a nem tudom, hány métert. Olyan szinten kell így tartani magunkat, amibe belefér az, hogy römizünk, de van, aki tényleg így próbálja a koncentrációt, tehát így sokkal jobban elfárad. A Hídembert forgattuk, nagy szőrök és büdös ruhák voltak rajtunk, és valami folyón, holtágon ültünk és vártunk 8 órát. És megint a pénz. Mondja egy nagynevű kolléga, hogy „Gyerekek! Milyen unalmas ez az egész.” A másik megszólal: „Gyerekek, számoljunk csak egy picit! Ugye, egy napig forgatunk 12 órát. Mindenki fogja a gázsiját, és ossza el 12-vel. Azt ossza el hatvannal. Azt is ossza el 60-al, és most gondoljátok azt, hogy az egy forintosok aszerint pötyögnek a fejedre. Úgyhogy, tulajdonképpen ennél jobb munka nincs.” És mindenkire emlékszem, ott ültünk, és egyszer csak...

Műsorvezető: - ...megnyugodtak? [Taps.]

Szervét Tibor: - Van ám olyan is, hogy a tartalom miatt jó csinálni valamit! A magunk mentségére: van olyan, hogy szeretjük csinálni azt, amit úgy érezzük, hogy jó, úgy érezzük, hogy a nézők is szeretni fogják. Az is nagyon jó rész tud lenni. Tehát a várakozás. Általában helyszínek szerint forgatunk, tehát nem kronológiában, hanem az adott helyszínre, ami szerepel a filmben, vagy sorozatban, beköltözik a stáb. És ami jelenet ott van, mindegy, hogy a filmben hol játszódik, vagy hol foglal majd helyet, azt ott leforgatják. Most nyáron volt ez az úgynevezett igazgatói iroda. A Csak színházban egy színházigazgatót játszom. Olyan volt, mint egy hivatalnok, mindenki jött hozzám ügyfél fogadásra. Én minden jelenetben benne voltam. Tehát nem csak a várakozás tud nagyon strapás lenni, hanem az is, amikor reggel 4-kor fölkelsz, 6:30-kor elkezdődik az első felvétel, és este 7-ig az egészet egyfolytában tolni kell! Nyakkendőt cserélnek rajtad, ez most melyik rész, az amikor kiderül, hogy nem is őnála van. Úristen, ez az! És akkor öltözés, nyakkendő le, másik nyakkezdő föl, cipő le. Ez most melyik rész? Az amikor kiderül...

Műsorvezető: - Teljes átöltözés...

Szervét Tibor: - Olyan volt, mint a... mint a... - segítsetek ki valami jó metaforával! – olyan volt, hogy... nagyon nehéz! [Taps.]

Végh Zsolt: - Amikor várakozni, nekem mindig az szokott lenni a legfárasztóbb, hogy amikor van egy nap valahol egy ilyen nagyon drámai jelenet, ahol öngyilkos lesz... vagy mit tudom én, és akkor egész nap ezt így várod. Ki vagy hegyezve, most fogom mindjárt megölni magam, vagy nem tudom mit csinálok, és akkor jön: „Jó, akkor ezt csak ebédszünet után vesszük föl!” Kimegyek ebédelni?!

Szervét Tibor: - Igen, az szörnyű! Az szörnyű. Vannak kollégák, akik el is intézik, hogy a nehéz jeleneteiket ne ebéd után kelljen fölvenni. Az ebéd utáni állapot, az Ebéd Utáni Állapot! [Taps.]

Műsorvezető: - Ahogy punnyadunk.

Szervét Tibor: - A stáb is olyan, hogy mindenki úgy beivakodik a kamerák mögé: „Na, akkor vegyük azt, hogy megöngyilkolod magadat!”

Pindroch Csaba: - Első napom volt a Kontroll című filmben – már 17 éve -, és az Astoriánál játszottuk lent, a földalattiban. Rendkívül sokat szotyiztunk, meg tökmagoztunk, be volt építve a jelenetekbe. Ott volt egy nagy marék tökmag. Én vártam a jelenetemre, úgy 4-5 óra múlva jött az én jelenetem, és hát mondom a kellékesnek, hogy „Lehet abból venni?” Ő meg vagy nem tudta, ki vagyok a filmben, vagy nem érdekelte, hogy azt mondta, „Ahhoz ne nyúljál, az kellék!” Ezt a hangot megütötte, bennem így fölment a pumpa, és tulajdonképpen ezt öt óra hosszat tartottam. De úgy, hogy egyszerre majd megőrültem, meg marhára élveztem, mert tudtam, hogy egy olyan jelenet jön, hogy éppen jegyeket kérek valakitől, és nincs neki! Tudtam ezt tartani öt óráig. Lenyomtam úgy, hogy kétszer kellett fölvenni, mert így mozgott a kamera. De hát, két napig aludtam.

Szervét Tibor: - Rá se tudsz nézni a szotyira...!

Pindroch Csaba: - Meg van az arca annak a gyereknek! [Taps]

Básti Juli: - Az is nehéz például a forgatásokon – de ezt meg lehet beszélni -, amikor a Tessék-et valaki beüvölti. Egy nagyon halk, nehéz jelenet, és akkor: Fel, csapó: TESSÉÉKK!!! Akkor arra kezdj el dolgozni, az szörnyű. Azt néha meg lehet beszélni, de van, akiben ez ilyen automatizmus, hogy így kell bemondani, és az még nagyon nehéz dolog.

Végh Zsolt: - Vannak az elnyelt „tessék”-ek, az is nagyon nehéz.

Szervét Tibor: - Amikor csináltuk a mindenki által elátkozott magyar variációját a Rém rendes családnak, és mindenki, a szakma, a barátaim, a kritika, mindenki azt mondta, hogy „Hát hogy lehetett elvállalni! Juj, de csúnya dolog volt ez!” Pedig, nagyon-nagyon sokat lehetett belőle tanulni. Különösen abból, amikor az első három forgatási napon - a forgatás egy évig tartott -, itt voltak az amerikaiak.
6
Egy amerikai rendező, egy amerikai író, és a castingdirektor. Ezek itt voltak, és jelen voltak a felvételek során. És akkor így nézett ki:
Fölvettük a konyha-jelenetet, az, amikor...
„- Húú, ez nagyon jó lett!! Aha!!
Na, most amikor megfordulsz és kinyitod az ajtót, csak akkor nézel az Ágira. OKÉ!! Nagyon jó lett!! OKÉ!!
Menjünk a következőre!”
Ez így ment három napig, aztán ők elmentek.

Elkezdtük a honi csapattal, akik azt mondták:
„- Ennyiii... kösziii...” „-... menjünk át akkor... a nappalibaaa...”
„- De, de most ez jó volt?!”
„-...ahhaa, tök jó volt...”  [Vastaps a nézőtéren.]
Lehet, hogy van ebben az amerikanizálódásban egyfajta ótvarság - is. De azért ez a pozitív energia – lehet, hogy ők csak úgy tettek, mintha tetszett -, de nekünk nagyon jól esett!

Pindroch Csaba: - Tibor, annak én is voltam a castingján, és arra emlékszem, hogy bementem egy szobába, ott a casting-direktor, és beszélget nem tudom kivel. Egyszer csak jelenet közben nyílik az ajtó, és bejön egy hangosító azzal a horgász-bottal, - akit ismertek filmekből is -, és ilyen kis váddal az arcán odaszól nekünk, hogy „- Gyerekek, kicsit nem lehet halkabban, mert a másik helységben felvétel van.” Mert éppen forgatták a nem tudom melyik napi sorozatot. Utána folytattuk a beszélgetést, aztán megint bejött: „- Most már elég legyen!!” Hát, hol élünk...? Hangos voltam állítólag, - vagy vékonyak a falak.

Műsorvezető: - Filmekről beszélgettünk, akkor elengedlek titeket a színházba.

Ridikül: Mint a filmeken 2.|MédiaKlikkMédiaKlikk

A beszélgetést a videó alapján lejegyezte: Baráth Mari
Fotók: videók képkockái.