Csáki Judit: Végszó – Szervét Tibor
Spinoza Színház, 2018.11.26.

Csáki Judit: - Elkezdtünk ott kint beszélgetni, mert engem megkért valaki Önök közül, hogy azonnal kérdezzem meg, hogy lesz-e folytatása annak a sorozatnak, amiben tulajdonképpen egy elég rémes színigazgató... Milyen színigazgató lennél? Te egyáltalán nem lennél jó színigazgató, nem?

Szervét Tibor: - Most erre nem válaszolok, majd eggyel később, mert azt fogod kérdezni, hogy milyen színigazgatóból, vagy milyen színészből merítettem...

Csáki Judit: - Ezt eggyel később fogom megkérdezni. Most csak azt, hogy lesz-e folytatása?

Szervét Tibor: - Akkor az A. kérdés: Milyen színigazgató lennék? Semmilyen, én nem leszek színigazgató. Milyen színigazgatót játszom? Komplex színigazgatót. Az összes színigazgató, aki valaha munkakapcsolatba került velem, ilyen fintorogva néz. Hogy ezt mért kell ilyenre játszani, ezt valaki így kéri, hogy ez ilyen legyen?

Csáki Judit: - Mindenki magára ismer?

Szervét Tibor: - Mindenki a többiekre ismer!
És a nulladik kérdés, hogy lesz-e folytatás? Már van! Tehát már leforgott a negyedik évad, és azt hiszem, hogy január-február környékén ki is jön. Állítólag utána már aztán - király pecsét, minden pecsét – nem lesz több. Már a harmadik évad után is az volt, hogy ez a vége,

elköszöntünk, mindenki vett ajándékot a többieknek. Félévvel később: „Akkor add vissza azt az ajándékot!” Mert akkor megint oda kell adni. Szóval van egy negyedik rész.

Csáki Judit: - Várjál! És ott kibékülsz a feleségeddel?

Szervét Tibor: - Szerződésem tiltja, nem locsoghatom el a cselekményt!

Csáki Judit: - Alá van írva egy olyan papír, hogy nem mondhatsz a tartalomról semmit?

Szervét Tibor: - Könnyen lehet, hogy rá van írva, nem olvasom végig a szerződéseket. Az utolsó rész meg még egy pont, hogy A: Ha... Igen... És...

Csáki Judit: - Teljesen kimúlt belőled a jogász.

Szervét Tibor: - Nem is volt sosem. A Jogi Egyetem annak volt köszönhető, hogy én valamilyen humanoid... tehát alapvetően a humán tantárgyakból jeleskedtem egy erős gimnázium matematika tagozatán, és a négy év alatt azért az világossá vált, hogy ebbe az irányba ne menjek. Mert voltak olyan feladatok második-harmadikban, amikor kiment valaki, az egyik jó matekos, és azt mondta: „Tanár úr, hogy ha kiterítenénk a kockát...” Emlékszem, ebben a pillanatban volt bennem egy nagyon világos jelenet, hogyha ötszáz évig élek egy szigeten, ellátással, közvetlen telefonvonallal az Úrhoz, akkor se jutna eszembe kiteríteni a kockát…És akkor elmentem a jogra.

Csáki Judit: - Az viszont eszedbe jutott.

Szervét Tibor: - Nem, magyarból meg történelemből jó voltam. Ezen kívül valami furcsa szerencse is segített, mert magyarból József Attilát húztam a szóbelin, amit minden gimnazista tudott, mert mi még Kaláka-együttes generáció voltunk, tudtuk a verseket. Egyébként is fogékony voltam rá. Történelemből pedig a görög demokráciát húztam, ami az egyik első tétel, tehát akárhányszor nekilát az ember tanulni, ugye...

Csáki Judit: - Régebben sokat beszélgettünk, most egy ideje nem beszélgettünk. Úgyhogy most megkérdezem tőled, hogy te jól érzed-e magad a Tháliában? Szervét Tibor: - Jól!

Csáki Judit: - És miért?

Szervét Tibor: - Ez egy hosszabb válasz lesz. Hozzátartozik az elejéhez, hogy miért nem éreztem magam jól a Radnóti Színházban.

Csáki Judit: - Figyelj, nem lehet, hogy maradunk a szereposztásnál, és majd én kérdezek? Ez olyan, mint egy következő kérdés, hogy miért jöttél el a Radnótiból.

Szervét Tibor: - Érdekesek a nők különben. Sok nővel van ez az élményem, hogy „Most mért válaszoltál így?” „Most megkérdezem, most mért nem válaszolsz?” Ugyanennek a lemeznek a B oldala: „Hol vannak a férfiak?” „Mért csak ilyen tutyi-mutyi fráterek rohangálnak itt körülöttünk?” Akik mindig csak azt válaszolják, amit kérdeztem. Hol vannak az igazi férfiak? Másik ugyanilyen ilyen élményem (ez csak tényleg pici zárójel): Egyik jelmeztervező, csodálatos asszony: „Két inget hoztam mára neked, Tibi, nekem ezt tetszik.” És akkor az egyet elrakta. Miért szólítanak meg ugye, ezek mentén? Oké.
A második kérdés: Hát, a Radnóti: tizenhat év volt. Tizenhat év nagyon hosszú idő, sok-sok nagyszerű élménnyel, és persze csalódásokkal. Úgy éreztem az idő tájt - három éve, mondjuk -, nem egyezik az ízlésünk. A Radnóti Színházban, bennem volt egy ilyen hivatásszerű élmény. Tehát nagyon erősen hittem abban, - látom a kérdés buborékját -, hogy a színház ilyen értelemben küldetés, nekem is az, és a társulatnak is az. És abban nem értettem egyet Bálint Andrissal, hogy ez az az irány. Az első kérdés: A Thália akkor már harmadik éve hívott. A Tháliában nincs ez a küldetés-élményem. Személyesen nekem van egy furcsán modulálódó küldetésélményem, tehát mintha kicsit elfelé jönne a színháztól az én személyes sorsom. De a Tháliában tökéletesen nyílt, mondjuk azt, hogy üzleti alapon vagyunk. Tehát „ezt kínáljuk a nézőknek”, ezt megpróbálja mindenki a tehetsége és ambíciója szerint a lehető legmagasabb szinten művelni. Ezek mentén vannak időnként konfliktusok, de ezek szigorúan szakmai alapon vannak. Tehát nincs belekeverve - mint a Radnótinál nálam volt -, egyfajta morál. A Radnótiban volt bennem egy moralitás, és ez a moralitás megsebződött, és egyszerűen nem értettem egyet velük. Aztán nyilván elvagyunk, mint egy szerződtetett ember.

Csáki Judit: - És egyáltalán nem baj, hogy nem egy művész-színházban dolgozol.

Szervét Tibor: - Egyáltalán nem. A művész-színházakkal nekem gyakran van az a problémám, hogy egy hangot nem értek az előadásból. És körülnézek jobbra-balra, és látom a nézőkön, hogy ők se. Az előadást nem azért nézik nagyon sokan mert értik, vagy valamilyen élményük van, hanem, mert szeretik a színházat. Ők nagyon szeretik a színházat, hála az égnek. Énbennem van egy csomó olyan igény, hogy kapjak egy történetet. És ha nem kapok történetet, és ha nem kapok valamilyen adalékot vagy segítséget, ami az élet kérdéseire választ ad, akkor unatkozom. Mondom a példát.
Nagyon híres művész színház, nagyon híres rendező által rendezett, nagyon híres előadásán én a következőt láttam a nézőtéren: (mutatja: ...alszik), vagy nyolcan. Egy barátommal néztem az előadást, utána kijöttünk háromnegyed tizenegy volt, mondom: „– Hogy tetszett? – Fiigyeelj, hát tök jó volt. – Szerinted miről szólt? – Fiiigyelj, hát volt ez a fószer, aki ...hát nem tudom, nem nagyon bírja őket, és akkor ők meg úgy bírják.” Háromnegyed tizenegy volt, ötezer forintot fizettünk, és erre ő... „nem nagyon bírja őket”. Ennyi volt az élmény. És ezért...

Csáki Judit: - Ha bemegyek a Tháliába, akkor bemegyek és azt látom, amit látok, és mire az Oktogonig érek, utána már el is felejtettem, nem?

Szervét Tibor: - Így van, de mi ott álltunk a színház előtt, és már nem tudta!

Csáki Judit: - Lehet vitatkozni, de azért én emlékszem arra, amikor a Füst Milán: IV. Henrikjét játszottad, és lehet, hogy akkor még volt benned valami morál és ambíció.

Néző: - Pirandello!

Csáki Judit: - Bocsánat. Volt benned valami, egy rettenetes nagy ambíció a tekintetben, hogy ott egy ember valóban
 így belülről nyíljon ki, és mindenki megértette, szerintem megértettük.

Szervét Tibor: - Nem arról beszéltem, hogy a IV. Henrik nem volt jó. Arról beszéltem, hogy sok-sok olyan előadást látok, ahol egyszerűen nem értem, hogy mi a cél. A művész-színházaknak számomra van egy ilyen csapdájuk, mint ahogy a bulvár-színházaknak is meg van a csapdájuk a másik oldalon, hiszen nemegyszer ostoba, hasznavehetetlen, gagyesz poénokkal teletűzdelt előadásokat tolnak ki. A művész-színházaknak pedig szerintem az a csapdájuk, hogy részben a valóságtól, részben a nézők lelkétől olyan távol vannak az alkotásnak nevezett állapotban, hogy nincs átjárás. És én ezért nem tartozom sehova, ami egyébként nekem most már lassan már fölismerni való állandó állapot.

Csáki Judit: - Az előbb azt mondtad, hogy elfelé mész a színháztól. Merre felé?

Szervét Tibor: - Így van. Azt mondtad, hogy volt bennem morál és ambíció. Most is van bennem. Úgy gondolom, az életemet tekintve, morális ambíció. És miután a színházakban nem nagyon találom a helyemet, tehát jól elvagyok így, mint művelő, ezért engem el kezdett vonzani a pszichológia, el kezdett vonzani az a bizonyos...

Csáki Judit: - ...ezotéria? Csak nem!

Szervét Tibor: - Nagyon nehéz kérdés ez. Az ezotéria – ezek csak szavak.

Csáki Judit: - Mindenen értünk valamit.

Szervét Tibor: - Igen, politikán is értünk valamit, de mindenki mást. Az ezotéria is csak szó, és lehet fintorogva is mondani, és lehet mélyen hinni benne. Isten is egy szó, és lehet mélyen hinni benne, és lehet azt mondani, hogy...
Tehát az a bizonyos morál és ambíció most arrafelé visz engem, hogy megpróbáljam valamilyen módon, valamilyen más módon megközelíteni az emberi magatartást. Több tíz éven keresztül színházi nyelven próbáltam megközelíteni, színházi előadásokban, színházi megfogalmazásban, színészként. Most például elvégeztem egy iskolát, egy coach-képzőt. Egyszerűen azért, mert érdekel, hogy hogyan gondolkozik „a segítő szakma” – most egy ilyen általános, átfogó szóval illetve ezt az egészet, mert tényleg millió árnyalata van. Egyszerűen tanulni akartam. Nagyon kíváncsi voltam erre, nagyon boldog vagyok, hogy ez belefért az életembe, mert egy új nyelvet ismertem meg. Tehát egy olyan professzionális – minden sebezhetőségével és alkalmatlanságával: nehézség, gyerekcipő, akármi -, vele együtt egy annyira érdekes és ambiciózus területe az életnek, a pszichológiának tulajdonképpen, mert részben pszichológiai megközelítés, hogy én élvezettel jártam oda jó pár hónapon keresztül, sok hétvégén. És aztán tovább léptem. Itt is van egyébként Boldizsár Ildikó, a meseterápia létrehozója. Meseterápiát tanulok tőle, mert az ráadásul még közelebb is van a színházhoz és a színház gondolkodásmódjához, hiszen történeteken keresztül...

Csáki Judit: - ...Ez egy brutálisan racionális cucc! A meseterápia. Legalábbis amennyire én eléggé követem is.

Szervét Tibor: - Ó, nem, nem.

Csáki Judit: - De, én is nagyon régen ismerem Boldizsár Ildikót, tehát eléggé követem, és tudom, mire használja ő, és mire segít használni másoknak. De már a coach is mostanában egy ilyen foglalkozás, tehát én ismerek ilyet, aki coach. És te is coach vagy?

Szervét Tibor: - Igen.

Csáki Judit: - És segítesz az embernek a problémáin?

Szervét Tibor: - Befejezném az előzőt, utána válaszolok.

Csáki Judit: - Jó. Meseterápia.

Szervét Tibor: - ...hogy a meseterápia nem racionális. A meseterápia gyakorlása racionális. A meseterápia a történet szintjén, a mesében rejtőző kódok kifejtésének és kibányászásának szintjén egyáltalán nem racionális. Ugyanannyira nem racionális, mint a színház. Amennyiben pedig racionálisabb, annyiban pedig hála Istennek, hogy racionálisabb, mert azokba a pontokba, azokba a kapcsolódásokba a hősökkel, a történet-elemekkel való azonosulásokba tud bekapcsolódni a kliens: „Igen, fölismerem magam. Igen, nekem is ilyen bajom van. Nem, nekem ilyen bajom nincs.”
Hogyha a színház ezt megadná, akkor szerintem nem mozdultam volna el. A színház, arra hivatkozva, hogy „irracionális, és tehetség-függő”, egy csomó helyen üres lufikat pufogtat mind a művész-színház, mind a bulvár-színház. És aztán ráuntam az üres lufikra, ezért most találtam egy rettentő lényeges és érdekes...

Csáki Judit: - Szóval azért az az igazság, hogy egy jó Hamlet-előadásban a közönségben ül néhány olyan fiatalember, aki abszolút magára ismer ebben a dilemmában. Tehát ilyen szempontból ez eléggé közelít ezekhez a dolgokhoz. Nem a meseterápiához, de végül is dramaturgiai fordulópontokon, vagy csomópontokon alapul, és a színház ugyancsak. A közönség, ülünk a színházban, persze, hogy a közös pontokat keressük.

Szervét Tibor: - Én nem támadom a színházat.

Csáki Judit: - Akkor jó!

Szervét Tibor: - Ne érnének azok az élmények...

Csáki Judit: - Miközben játszol se?

Szervét Tibor: - Miközben játszom, nagyon ritkán, igen! Nagyon ritkán. Még a Radnótiban többször értek ezek az élmények. Most már sokkal kevésbé, mert a színházak majdnem egy emberként fordultak afelé a megoldás felé, hogy igen, szórakoztatni kell a nézőket, mert a napi száz óra munka után senkinek nincs kedve tragédiákat nézni. A Hamletről egy mondatot meg kell, hogy jegyezzek. Láttam egy Hamlet előadást a közelmúltban. Ugye tizenvalahány ember hal meg a Hamletben, inkluzíve a hős, maga. Szerelmek múlnak el. Apák, merényletek, minden... Tehát igazán nem egy „Szeszélyes évszakok”. És utána, mikor a nézőtéren felugrott egy néző, ezt láttam: „Na, Ferikém, hát, akkor gyere, jó volt ez, jó volt. Na, beülünk valahova? Mész kifelé? Gyertek át ti is!”
Mert a hatás pontosan ugyanaz volt, mint a Szeszélyes évszakokban. Az meg nem jó.

Csáki Judit: - Igen. Itt két eset lehetséges ilyenkor, és aztán most mindjárt kicsit váltunk. Az egyik az, hogy ez az előadás hibája, a másik az, hogy az adott néző hibája, igen, ilyen is van. Én pedig elég sok olyan előadást látok, és ma is látok. Lehet, hogy nem ugyanazokba a színházakba járunk, ahol igaz, hogy többnyire kicsik, függetlenek, amiknek tétje van. Mert te tulajdonképpen arról beszélsz most, hogy egy csomó előadásnak nincs tétje.

Szervét Tibor: - Nem. Hanem arról beszélek, hogy nagyon nem találja a színház azt a nyelvet, ahol a nézőkben rejtező, vagy a nézőkben ott lévő küzdelmek és tétek megérinthetők. Én tudom, hogy a színház tétekben próbál fogalmazni, csak nem találja el az én fogalmam szerint a lelkét.

Csáki Judit: - Hát, olykor igen, olykor nem. Szóval, jól érzed magad.

Szervét Tibor: - Jól.

Csáki Judit: - Nem, én csak úgy leszögeztem. Hát érted. Jó, én egy hét alatt hetet ülök színházban, abból néha egyszer eltalálja. Lehet, hogy nem ugyan arra járunk. Azt mondtad, hogy
„a politika nem része az életemnek”. Ezt mondtad egy interjúban.

Szervét Tibor: - Vállalom.

Csáki Judit: - Ezt annyira szeretném eltanulni. Mert akkor én nem tudom, hogy akkor te hol élsz. Tehát, hogy tudod azt megcsinálni, hogy...

Szervét Tibor: - Ugyanúgy, hogy vannak, akik járnak meccsre, és irgalmatlan szenvedéllyel nyolcvanezren őrjöngenek, mert egy ilyen pöttyös tárgy nem oda gurul, ahova kellett volna!
És a politika, amely – nem is nevezném ezt politikának egyébként, amit itt látunk, - annyira kívül van a hatókörömön, tehát olyannyira semmiféle befolyásom nincs ezekre az eseményekre, hogy... - mint az időjárásra. Cserébe viszont azt tapasztaltam, és az előbbi fragmentum is ide kapcsolódik, hogy a saját életemben, a saját lényemre, saját viszonyulási rendszereimre, arra van rálátásom. És inkább ezzel kell törődni.

Csáki Judit: - Az rendben van, hogy neked nincs rá... illetve, nincs rendben persze, hogy az egyénnek, vagy a polgárnak nincs rá hatása arra. De annak van rá hatása rád, hiszen ebben élsz, mész az utcán. Látod a hajléktalanokat, akiket vegzál a rendőr, látod a csomó szegény embert, látod, amint kiküldik az ország legjobb egyetemét az országból. Tehát, hogy ezek meg se érintenek, azt mondod, hogy ez van?

Szervét Tibor: - Hát dehogynem, megérintenek, de miután nincsen cselekvési lehetőségem az adott ügyben, a puszta véleményformálást én nem tekintem... Én azt hiszem ráuntam a véleményekre. Az a fajta vélemény, amire most én gondolok, az üres időpazarlás. Igen. Üres időpazarlásnak tekintem azt, amikor összejövünk, és akkor azt mondjuk, hogy „Nahát! Nem így kellett volna! Fú, ez szemétség volt!” Mindenki hazamegy. Bekerül egy másik társaságba. És más dolgokra mondjuk: „Nahát, azt se így kellett volna!” És a saját életünk gyakorlatilag a szabadrablás prédája. Mert arra nem fordítunk energiát és időt, hogy ezeket a tartalmakat, a saját vérnyomásunkat, a saját viszonyulásunkat, saját gyermekünkkel való beszélgetéseinket – magam mondom egyes számban, felesleges többes számban beszélni -, hogy azokra érdemben és hathatósan odafigyeljünk.
A Rejtő írja, aki egyébként nekem nagyon nagy mesterem, - a „Piszkos Fred közbelép Fülig Jimmy őszinte sajnálatára”-ban Gusztáv Bár, az eltűnt földrajzkutató kapcsán -, hogy mennyire felbolydul sok ember: „Úristen, eltűnt egy földrajzkutató, mi lesz vele, vajon éhen hal? Megölték a bennszülöttek?” Zárójelben írja Rejtő: „A szomszédban a zongorahangoló éhen hal, de azzal nem foglalkozunk, mert azon tudnánk segíteni.”
Gusztáv Bár nagyon messze van, érte nyugodtan lehet aggódni, azzal semmiféle tennivaló nincsen.

Én megpróbálok részben magamnak, az előző kérdésekre válaszolni. Igen, vannak olyanok, akikkel beszélgetek, használva a coach-képzőn szerzett tudást, és személyesen, direktben, egy-egy emberrel megpróbálunk eredményeket elérni, hogy neki jó legyen, annak az egy embernek.

Csáki Judit: - Ez valamiféle terápia? De én most nem erre gondolok. Hanem arra, hogy nem foglalkozunk a gyerekünkkel, vagy nem tudom mivel, ezzel-azzal, amazzal, de hátha foglalkozunk. Ez miért zárná ki, hogy értelmesen el lehessen beszélgetni arról, amiben élünk.

Szervét Tibor: - Nem zárja ki. Én nagyon sok évig részt vettem értelmes beszélgetésekben, csak semmi se történt.

Csáki Judit: - Nem tudom, hogy mi a mértékegysége annak, tehát, hogy ebből miért következik az, hogy oké, ezentúl nem történik semmi, redőny le, és csak...

Szervét Tibor: - Nem maradt rá időm, mert tanulok, beszélgetek azokkal az emberekkel.

Csáki Judit: - Te is meseterapeuta leszel?

Szervét Tibor: - Hát, ezt most még nem tudjuk. De boldogan tanulok Ildikótól, és nagyon remélem, hogy szuper együttműködéseink lesznek.

Csáki Judit: - Ami mi? Nem indiszkrét akartam lenni, hanem, hogy...

Szervét Tibor: - A megfelelő időben, most még az messze van, tehát most még nem tudjuk.

Csáki Judit: - Jó, tehát szabadidődben meseterápiával foglalkozol?

Szervét Tibor: - Meseterápiával, igen. Rettentő sok idő megy el a foglalkozásom gyakorlására, tehát nagyon sokat dolgozom.

Csáki Judit: - Sokat játszol, úgy értem, összevissza játszol, úgy értem, hogy több helyen.

Szervét Tibor: - Igen sok helyen játszom, én ennek nagyon örülök, mert a színészi énem, a személyiségemnek ez a játékos része az borzasztóan hálás azért, hogy ennyi helyen lehet játszani, és nagyon örülök neki. Viszont ez rengeteg órát vesz igénybe.

Csáki Judit: - Mennyit játszol egy hónapban?

Szervét Tibor: - Hát, most húsz körül jártam, de úgy, hogy már két éve tulajdonképpen visszafelé próbálom venni az időmet a színházból, mert nem marad időm ilyen - igen, itt van Ildikó, hallja -, ilyen fontos, és engem mélységesen érdeklő dolgoknak a tanulására. Én tanulóban vagyok, na. Effektíve tanulok. Ez hülyén nézhet ki hatvan évesen, ha az ember tanul, de én nagyon-nagyon élvezem.

Csáki Judit: - És ha játszol, akkor melyik előadás a kedvenced? Melyik az, amit szeretsz?

Szervét Tibor: - A Virágot Algernonnak. Mert részben a saját adaptációm, tehát az nekem egy rendkívül fontos pillanat volt például, a színházban való minőségi változásom. Mert az Algernont addig én nem akartam játszani, azt én meg akartam rendezni, de mindenekelőtt meg akartam írni. Nem tudom, miért. Ez egy ilyen kivételes pillanat volt, hogy így megérkezett ez a gondolat. Igazából a Rózsavölgyi Szalonban Zimányi Zsófinak kerestem állandóan darabot, hogy valamit ott megrendeznék. Föl is vetettem neki az Algernont, azt mondta Zsófia, hogy ez egy ilyen poros vacak, ezzel nem érdemes foglalkozni. Mondtam, Zsófi, én tudnék abból egy érdekes és nagyon hiteles és mai történetet készíteni. És végül is a Játékszín lett vevő az ötletre. Azt mondták, hogy figyelj Tibi, írd meg, rendezd meg - ez egyáltalán nem érdekelte őket -, de hogy jó lenne, hogyha játszanád is még. Hát, ugye ez egy sete-suta helyzet volt, mert a Charlie az huszonöt-hat évvel minimum fiatalabb, mint én, a történet szerint. De az volt a konklúzió - kértem egy nap gondolkodást -, hogy nem fog megsérülni a történet, hogyha ilyen hajlott korban játszom el. Remélem, hogy - nem a nézői visszajelzések alapján - valóban hat az előadás. Például azért is a kedvencem, mert először akkor keríthettem a hatalmamba úgy egy szöveget, ahogy én szeretném. Tehát a népszerűségi indexem végtelen hanyatlása a színházban többek között ennek köszönhető, hogy én minden egyes rendezőt a halálra nyektetek azzal, hogy de azt ott miért, emezt miért így, stb...

Csáki Judit: - ...de a Tháliában is?

Szervét Tibor: - A Tháliában is, igen.

Csáki Judit: - Szeretik...!

Szervét Tibor: - Most mondom, hogy népszerűségben... szegény Torgyán mögé hanyatlottam...
Engem borzasztóan érdekel a szöveg, mert a színház ilyen műfaj, hogy a szöveg – és itt találkozunk újra a meseterápiával – a szöveg rejt mindent. Meg lehet sózni, meg lehet emelni, hatalmas rendezői élményekkel lehet hozzájárulni az előadás hatásához. Néhány éve – jut eszembe –: a Tatabányai Színház, Tartuffe, Szikszai Rémusz. Lélegzetelállító ötletek sora volt benne, és leszögezett engem, annyira tetszett.
De nem ez a jellemző, hanem mégis a színészek megtanulják kívülről, jelmezbe beöltözve elmondják, és... De ez önmagában nem elég. Hogy lehet az, hogy a történet hasson? Honnan tudnak ezek a csibész amerikaiak ilyen irgalmatlan hatásos filmeket írni, hogy a legvacakabb filmben, - tudom, látom, hogy az a legvacakabb film -, de mégis „be van akasztva az orromba a horog”, és megyek, amerre akarják, nevetek-sírok és mindenfélét csinálok azért, mert képtelen vagyok a történet erejétől megszabadulni.
És az Algernonban tettem egy kísérletet arra, hogy - a könyv ugye monológ formában van -, hogy lehet ezt úgy dialogizálni, hogy a többi szereplő, és a nézők számára is izgalmas legyen. Tehát nem körbehangszereljük a Charlie történetét, hanem nekik is legyen történetük. Hú, ezzel nagyon elvoltam, és nagyon szerettem ezt csinálni! Nagyon. Van is egy tervem...

Csáki Judit: - Épp azt akartam mondani, hogy és akkor most elindult egy új pálya?

Szervét Tibor: - Ezekre mind nem tudok válaszolni, hogy új pálya... Mert az én régimmel sem vagyok most már tényleg tisztában. Van egy ilyen furcsa, gomolygó, nagyon sokféle hatás alatt lévő életpillanat, amiben többek között ez is benne van, mert most foglalkozok egy másik anyaggal, amiben nagyon szeretnék írni egy őszintét.

Csáki Judit: - Ez mi?

Szervét Tibor: - Hát ezt már...

Csáki Judit: - Ez azért nagyon egyszerű eszköze a hatáskeltésnek!

Szervét Tibor: - Azért, mert még nincs sehol. Mert még nagyon-nagyon zsenge fázisban van, és még ilyenkor nem lehet beszélni róla. Ez is egy regény.

Csáki Judit: - Felkérés, vagy a te ötleted?

Szervét Tibor: - Nem, nincs rá felkérésem. Találtam egy könyvet, egy csodálatos íróval, - még a végén kimondom -, egy írónak az egyik regénye, és mélyen hiszek benne. Én ezekben a lélekbehatoló történetekben hiszek, mert én ezt látom nagyon hiánycikknek.

Csáki Judit: - A Rózsavölgyiben is – az előbb említetted a Rózsavölgyi Szalont – ott is szívesen foglalkoztatnak téged. Például, látták esetleg az Elsötétítést? Az egy szövegtenger volt, és fantasztikusan hatásos volt. Pont ez volt, amit te mondasz. De az kőkeményen... Annak a hatása többek közt abból táplálkozott, hogy miben élünk.

Ugyanis különben nem lett volna neki hatása. Az ugye arról szólt, hogy a második zsidótörvény estéjén hazamegy a férj, és meggyőzi az őt nagyon szerető feleségét arról, hogy itt most vége lesz ennek a kapcsolatnak, és mindennek. Elég gyorsan, [szerk.: két év után] levették. Miért?

Szervét Tibor: - Nagyon szerettem. Rettentő erejű történet volt, tényleg. Rettentő erejű volt. Azért vettük le – én is részese vagyok ennek a döntésnek -, mert...

Csáki Judit: - Söptei Andreával játszottad, bocsánat.

Szervét Tibor: - Igen, Söptei Andrea és Hirtling István, így voltunk hárman.
...mert a Rózsavölgyi repertoárja duzzadt, duzzadt, duzzadt, azon kaptuk magunkat, hogy 4-5-6-7 hetente kerül sor egy előadásra. És ez egy olyan történet, hogyha 4-5-6-7 hetente játsszuk, akkor az számunkra, akik fönt vagyunk így a színpadon, majdnem lehetetlen. A patakzó verejték, ez a szó legszorosabb értelmében vett patakzó verejték. Tehát nem lett, nem lehetett belőle önátadó színészet és szerep, hanem ehelyett szörnyű ijedelem lett belőle, kiguvadt szemekkel ültünk, hogy vajon jól csináljuk-e. Borzasztó nehéz egy ilyen típusú művet öt-hat-hét hetenként játszani. Az elején ment kétszer-háromszor, akkor az még vállalható állapot volt. De utána nem, mert szörnyű nehéz volt.

Csáki Judit: - Igen. Ez mondjuk nem látszott az előadáson, szerencsére.
Neked nagyon jól mennek, mintha a színpadon ez lenne a legjobb műfajod, a kevés szereplős darabok, tehát, hogy abban mintha jobban éreznéd magad. Zavar a sok kolléga egyszerre?

Szervét Tibor: - Én nem gondoltam még erre. A kevés szereplős színdaraboknak az az egyik előnye, hogy hajlamosak mélyebben szólni az emberről, nem elosztani a szerző energiáját, például a melléktörténetekre, így talán jobban is érdekelnek.

Csáki Judit: - Azt mondtad, mielőtt bejöttünk, hogy a te foglalkoztatásod – hogy is mondtad? Hogy a színészi..., hogy ez majd most hanyatolni fog, vagy... Én azt mondtam, hogy dehogy is, most jön majd a Lear király, meg minden, még húsz-harminc éved van...

Szervét Tibor: - Arra gondoltam célzásként, amikor beszélgettünk, hogy megpróbálok erőket és kapacitásokat kicsit kivonni a színházból, hogy olyan dolgokkal is tudjak foglalkozni, amik nem a színházhoz tartoznak, nem szorosan a színházhoz tartoznak, de engem mélyen érdekelnek, és nagyon hiszek bennük, mint például...

Csáki Judit: - Te eluntad a színházat!

Szervét Tibor: - Nem. Nagy mázlim van ebből a szempontból. Minden áldott este ugyanolyan gyermeteg örömmel játszom, mint régen, azzal a különbséggel, hogy most már sokkal komfortosabban és jobban érzem magam a színházban. Inkább úgy fogalmaznám, hogy szükségem támadt a saját énem, a saját lényemnek egy másik aspektusára is. A színház, a színészet nem kedvezett a saját életemet illetően. Minden áldott este valahova máshova, más térbe, más időbe, más lélekbe kell átlépni, és nekem a saját személyiségem pont eléggé körvonalazatlan és homályos volt ahhoz, hogy ezzel aztán végképp nem tudtam mit csinálni. Hosszú-hosszú ideig nagyon jól elvoltam ezzel, majd egyfajta hiányom támadt. A saját körvonalaim kezdtek el hiányozni, és ezért elkezdtem... És ezért engem nagyon érdekel, személyesen is nagyon sokat adnak ezek a találkozások.

Csáki Judit: - Ez nagyon érdekes, mert időnként az az érzésem, hogy úgy beszélsz, mint egy, a pályája elején járó kialakulatlan személyiség, aki még nem nagyon tudja, hogy pontosan merre akar elmenni. Tehát, mintha csupa jövő idő lenne, ami előtted van.

Szervét Tibor: - Igen, fura. Elhiszem, hogy ez furcsa lehet, de mégis van bennem egy ilyen, hogy sokkal több... bár, ugyan ezt az ember nem tudhatja, lehet, hogy meghalok egy pillanat alatt, és akkor egy szép emlék lesz, hogy „pedig milyen nagy tervei voltak...” Lehet, hogy merész jövőidőt használni, de tulajdonképpen nem jövő, hanem egy nagyon izgalmas jelen. Tehát másmilyen a jelenem azáltal, hogy ilyen sok ajtó nyílt ki. Amennyire értem, hogy miért van ez így, annyiban teljesen egyet is értek vele, ez nagyon jól van. Igen, és a kialakulatlanság. Azt kell mondanom, hogy bizonyos szempontból... a színészet rajzol egy aurát az ember köré. Nagyon nehezen tudok én magam körül tetten érni egy színészt, mert annyira röpke. Nem, ez se igaz.. Saját magamat néha... Nem akarom újra elmondani. Annyira át kell bújni, át kell csalni magunkat más személyiségbe...
Bocsánat, egy zárójeles gondolat, nem is biztos, hogy ismerik. Mert bizonyára mindenki teljesen más akkor, amikor valaki nem adja meg az elsőbbséget. Az egy más személyiség, amikor nem kapja meg az elsőbbséget, leállítja az autót, és vérmérsékletéhez képest vörös, vagy fehér fejjel ott köt ki... Az egy másik ember, mint öt perccel később, amikor az óvodában magához öleli a gyerekét. Két teljesen különböző ember.

Csáki Judit: - Ugyanaz az ember, csak különböző helyzetekbe kerül, és adekvát módon viselkedik. Mondjuk, van, aki ordít. Ez ugyanaz az ember, csak különböző helyzetekben van. A színésznek van az a szerencsétlensége, hogy minden szerepben valóban egy másik személyiség.

Szervét Tibor: - Én azért meghallanám azt a sok véleményt, hogy azt mondták itt sokan, hogy „nem”. Nekem is az az élményem. Lehet, hogy ez egyszerű szőrszálhasogatás. Nekem is az az élményem, hogy nem ugyanaz az ember, még a testük is különbözik akkor, amikor így kinyílik egy ilyen helyzetben, vagy ezt csinálja. Más testet kap, más lelket kap. De akkor ki valójában az ember? Ez egy teljesen jogos kérdés. Ebbe most nem akarnék belemenni. Lényeg az, hogy ez nagyon foglalkoztat, igen. És azért foglalkoztat, mert csak ezen az úton, ezzel foglalkozva tudok odáig eljutni, hogy például, saját magamon keresztül elérjek másokat. Tehát megoldási verziókkal, ötletekkel, beszélgetésekkel.

Csáki Judit: - Ezt már gyakorlod?

Szervét Tibor: - Igen, nagyon szerény mértékben gyakorlom, mert állandóan próbálok és játszom. Van olyan kliens, aki jár, és szeretettel jár, és igyekszünk mindig időt szakítani arra, hogy ne szakadjon meg ez a folytonosság, mert fontos. Csáki Judit: - És értek el eredményeket? Javul az ő élethelyzete?

Szervét Tibor: - Ezt tőle kell megkérdezni, erre én nem vagyok kompetens válaszolni. Én úgy látom, egyébként hogy igen.
Az én érzésem, véleményem, élményeim alapján azt kell mondanom, hogy igen, igen, sokat. Fura dolog ám ez. Egyszerűen a figyelemtől. Olyan nehéz tiszta figyelemhez jutni, hogy ezekben a beszélgetésekben az egyik legfontosabb dolog, ami van, az a figyelem.

Csáki Judit: - Vannak barátaid?

Szervét Tibor: - Úgy nézek ki, mint egy szörnyeteg?

Csáki Judit: - Nem, csak úgy érdekel. Civilek, vagy színészek?

Szervét Tibor: - Nem, civilek. Szenzációs barátaim vannak. Tulajdonképpen egy színész barátom van, a Juci, a Schell, akivel nagyon-nagyon jóban vagyunk, és nagyon, száz évre visszamenően – ő csak tíz –, én száz évre visszamenően nagyon szeretem őt, nagyra tartom, megbízunk egymásban, segítjük egymást, tehát ő igen. Egyébként színházi emberek valóban nem nagyon szerepelnek.

Csáki Judit: - Schellnél gondolom mellékes, hogy ő színész amúgy, a barátságuk szempontjából mellékes.

Szervét Tibor: - Nagyon egyféleképpen. Őbenne is van egy ilyen...

Csáki Judit: - Őneki most lett egy... ő most a művészeti vezetője a Tháliának, igen. Azért az egy felelősség, ott ki kell jelölni, hogy merre megy a színház.

Szervét Tibor: - Én nagyon megbízom a Jutkában, megmondom őszintén, mert okos, nagyon kiegyensúlyozott, áll a lábán, értelmes, tud felelősséget vállalni, jó ízlése van, nő, külön nagyon előnyös paraméter, hogy nő.

Csáki Judit: - A többi barátod az civil? Akiktől ugyanúgy megkapod, gondolom azt az igaz figyelmet, hogyha beszélgettek.

Szervét Tibor: - Igen, nem egyszer.

Csáki Judit: - Igen, mert azt mondod, hogy mekkora hiánycikk!

Szervét Tibor: - Azzal együtt, igen! Nekem az a tapasztalatom van, hogy igen. A figyelem, a másik ember figyelme, ahhoz nagyon nehéz hozzáférni. Még a családommal is tapasztalom azt, hogy nagy szeretettel, nagy szeretet jelenlétével ugyanúgy tud az ember másokra figyelni, mint magára. "Nekem ez és ez a bajom....
Énvelem ez és ez... Neked mi volt? Jaj, ne is mondd!"

Látunk pszichológiai játékokat. Most a Tháliában elindult egy ilyen sorozat ezzel kapcsolatban. Mit csinálsz akkor, amikor a párodnak az a feltöltődés, hogy hazajön tizennégy óra munka után, tiszta stressz, fölcsapja a laptopot, és a tőzsdei hírektől kezdve a lövöldözős játékokig mindent játszik. Te ott vagy, a hároméves gyerek bőg, a házi feladata a nagyobbiknak nincs meg, egész nap mostál, és nincs semmi bevásárolva.
„- Angyalom, légy szíves, pillanatnyilag szeretnék...
– Jó, tudom, de egész nap itthon voltál nem?
– De itthon voltam, de...” Nagyon sok, ilyen egyszerű közhelyességig menő tipikus élethelyzetek, amiben nagyon nehéz eltájékozódni. Bocsánat, ez nagyon fontos dolog: úgy, hogy az embernek ne vágódjon ki minden biztosíték, tehát, ne harcba keveredjünk a körülöttünk lévő emberekkel. Hanem, hogyan tanulhatunk meg úgy szót érteni, - és most tényleg csak a legközelebbi emberekről beszélek, nem is a társadalom egészéről, amire szintén bőven ráférne ez a fajta kulturáltság –, hogy ne az indulat vezéreljen. Úgy hogy lehet?

Csáki Judit: - De, hát erről szól a fél drámairodalom.

Szervét Tibor: - A fél drámairodalom? Az általam ismert drámairodalom az indulatokról szól. Nem arról, hogy hogyan tudunk indulatmentesen, arról sose írnak színdarabot, mert arról nincsen.

Csáki Judit: - Igen, de az indulatról szóló színdarab többek közt erről szól.

Szervét Tibor: - De nem válaszolja meg! Azt mutatja meg...

Csáki Judit: - A színpadról nekem ne életvezetési tanácsokat adjanak. Hanem problémákat világítsanak meg, és aztán majd az ember ezzel elboldogul. Ugye, most van egy olyan fajta színház nagyon erősen, ami a színpadról azt mondja meg, hogy te hogy élj. Na, most ami engem illet, én nem erre vagyok vevő. Nem szeretném, ha a színpadról az csorogna le, hogy nekem hogy kéne élni, miben kéne élni, stb...

Szervét Tibor: - Nem azt mondom, hogy a színpadról ez csorogjon le, hanem azt, hogy a színdarabok ilyen szempontból nagyon nehezen tudnak, vagy nem is akarnak és nem is kell nekik ebben segíteni. De attól még ezek a helyzetek ott vannak. Nagyon nehéz szerintem ebben eltájékozódni mindannyiunknak.

Csáki Judit: - Mert az élet nehéz, igen.

Szervét Tibor: - Igen? Pedig nincs olyan szerződésünk, ahol az így le lenne írva: „Igen, az élet nehéz, innentől kezdve szívás minden, ne is próbálkozzunk!” Énszerintem az élet lehet könnyű, lehet klassz, lehet örömökkel teli. De hogy? Ezek a beszélgetések, és ez a fajta tanulás, ez például nekem ebben segít, hogy örömökkel teli legyen. Annak ellenére, hogy ott vannak a hajléktalanok, annak ellenére, hogy éppen ez a rezsim, annak ellenére, hogy 6-700 ezer ember ment el - hazánk virágzó szálai - külföldre, ennek ellenére lehet örömökkel teli. Tudniillik, a B verzió – amit az előbb, talán rosszul megfogalmazva azt mondtam, hogy „emiatt dühöngeni” – az nem segít abban, hogy örülni kell. Azt választhatjuk, hogy nem lesz örömökkel teli az életünk, de mindent szabad. De kinek jó ez? Akkor viszont mégiscsak valamilyen utat próbálok, - én például talán találok -, hogy örömökkel legyen teli az életem.

Csáki Judit: - Igen, lehet azt választani még, hogy ki-ki, de lehet, hogy ez pont ugyanaz, amiről te beszélsz, hogy ki-ki azon a helyen, amin van, ahol van, megteszi, amit tud, hogy ne legyen mégis mindent szabad. Ugye?

Szervét Tibor: - Részben igen, meg részben például rá lehet arra ébredni, hogy az emberiség egész története az volt, hogy különböző feltételek mentén megpróbált boldog lenni. Azt mondta: „Ha ez beteljesül, meg van az új szerelmem, meg van az új munkahelyem, új kocsija, elváltam, a gyerekem egyetemre ment, akkor onnantól kezdve jó lesz.” Sose lett jó. Mert ugyan teljesülhettek a feltételek, de azonnal kidugta a fejét nyolc másik feltétel. Oké, megyünk tovább. Ha az a feltétel is teljesül hogy, meg az a feltétel is..., akkor most már tényleg jó lesz.

Csáki Judit: - Nagyjából-egészéből azt meséled most el, hogy az ember élete miről szól. De ezt én eléggé természetes dolognak gondolom.

Szervét Tibor: - De nem kell, hogy erről szóljon.

Csáki Judit: - Én azt gondolom, hogy állandóan van valami dolgunk, amit meg kell csinálni.

Szervét Tibor: - Én nem mondom, hogy dolog. Az a feltétel ahhoz, hogy örüljek.

Csáki Judit: - Hát, miközben valamit csinálsz, tudsz örülni. Na, Jézus Mária, már teljesen, rettenetesen filozofálunk. Menjünk vissza a színházhoz. Igen.

Szervét Tibor: - Önök unják?

Hallgatóság: - Nem!

Szervét Tibor: - Köszönöm szépen... Akkor bocsásd meg... Nem, nem, menjünk vissza a színházhoz. Tehát, akkor majd ketten beszélgetünk.

Csáki Judit: - Akkor majd nem erről beszélgetünk.
Ugyanis neked óriási eszköz van a kezedben. Éppen az... nem erre gondoltam, a színházra gondoltam... A színjátszás, a rendezés, ami abszolút örömszerző tevékenység - nekem, nézőnek. Ebben nincsenek nagy terveid? Rendeznék, eljátszanám a.... nem tudom mit...

Néző: - ... a Cyranot megint!

Szervét Tibor: - Hatvan évesen! Nagyon jól esik, köszönöm szépen. Hatvan éves Cyrano, haha, szegény...

Csáki Judit: - A színházzal kapcsolatban nincsenek-e terveid? Csak a hátrálás, a kihátrálás?

Szervét Tibor: - Nem hátrálásnak élem meg, erre hadd mondjak mást. Hanem egy másik irányba való... azért ez egy teljesen más aspektus... Az, hogy a színházzal kapcsolatban az egyik tervem ez a bizonyos „példány”. Ha tudnék, csinálnék én rögtön négyet. Ha tudnék és lenne időm, és most nem feltételeket mondok, hanem egyszerűen az életem olyan lenne, - noha egyáltalán nem szoktam feltételes módokban gondolkodni – akkor lehet, hogy rendeznék, mert ezzel kapcsolatban több korlátot érzek magamban, mint amennyi tehetséget. Tehát nehezen boldogulok tőlem eltérő sebességű emberekkel, nincs pedagógiai türelmem, és ez nagyon megnehezíti. Próbálkoztam és nagyon szerettem is rendezni, és remélem, nem is voltam olyan...

Csáki Judit: - ... a lassúakat nem bírod, vagy a gyorsakat?

Szervét Tibor: - A tőlem eltérő sebesség alatt most nagyon nehezen... Nekem bizonyos dolgok nagyon gyorsan és evidens módon jelentenek valamit. És ahhoz, hogy négy-öt napon keresztül magyarázzam azt az evidenciát egy embernek, akinek az messze nem az. És ez nem azt jelenti, hogy ő rosszul gondolkodik vagy nem jól, csak másképp. Tehát ez nagyon megnehezíti nekem a rendezésre való rágondolást, de nem vetettem még el. Ilyen szempontból hagyok némi fatalista... ugyanis a sorsnak engedek. Ha nagyon hívnak, akkor... de nem küzdök érte, és nem izélem, hogy figyelj Jutka vagy Sanyi, vagy mindegy, hogy most akkor éppen ki, hogy én azt meg akarom rendezni. Játszani pedig... hát, igazságtalanság lenne a részemről, ha szerepért ácsingóznék, mert ritka szerencsés paletta van az elmúlt harminc évben, és rábízom a színházi világra, mire tart igényt.

Csáki Judit: - A véletlenre, mit hoz eléd?

Szervét Tibor: - Nevezhetjük véletlennek is, igen, hogy mit hoz. Hát, egy ilyen... megengedő vagyok. Azzal már nem vagyok megengedő, hogy az összes időben otthon üljek, és... várjak a felkérésekre.

Csáki Judit: - Miért? Nem elég jók? Vagy nem olyanok? Mi számít?

Szervét Tibor: - Az, hogy mi jó, mi nem jó... Számos olyan előadást látok, ami mindenkinek tetszik, csak nekem nem. Tehát nem mondhatom azt, hogy az nem elég jó, mert látom, hogy aki ott ül a teremben, mindenki érdeklődő. Tehát inkább úgy tudnék fogalmazni, hogy olyan felkérésekre mondok nemet, ahol én úgy érzem, hogy én azt nem tudnám jó szívvel elvállalni.

Csáki Judit: - Mindegyik előadás, amiben játszol olyan, amiben pontosan boldogan játszol? Amit jónak gondolsz?

Szervét Tibor: - Nem mindent gondolok jónak. Játszom olyan előadásban, amit nem gondolok jónak. De, hát a buszvezető is vezet olyan buszt, ahol nem rokonszenves utasok ülnek. Nem lehet megválasztani, hogyha végül is fizetésből él. Tehát ugyanúgy, mint ahogy a bankpénztáros kifizeti annak az embernek is, aki...

Csáki Judit: - Az előbb azt mondtad, hogy azokra mondasz nemet, ami... néha beesik.

Szervét Tibor: - Néha belekeveredek olyan helyzetbe akár saját színházamban, ahol elvállalom, és tőlem telhetően igyekszem jól megcsinálni a feladatot, de én magamtól nem mondanék rá igent. Persze, végül is...

Csáki Judit: - Forgatás? Film?

Szervét Tibor: - Most a Valami Amerika 3 énnekem egy ilyen elenyésző, tünékeny pillanat volt, merthogy a szerzőknek egyáltalán nem Alex sorsa volt az érdekes, hanem a fiúké. Néha forgattam egy kicsit, néztem jobbra, néztem balra, mondták „köszönöm szépen, ennyi volt”, hazamentem. Így ezzel elvoltam, de ezt
nem tekinteném filmforgatásnak, vagyis egy szerep eljátszásának. A Csak színház című sorozatot, ami már negyedik nyár óta volt, azt nagyon élveztem.

Csáki Judit: - Ezt nyáron forgatják?

Szervét Tibor: - Nyáron forgattuk, igen. És nagyon szerettem. Nagyszerű dolog olyan emberekkel körbevéve lenni, akik értenek ahhoz, amit csinálnak, és a filmben, ott muszáj olyan embereket szerződtetni, akik értenek ahhoz, amit csinálnak. És ahova nyúlt az ember, ott mindenhol profik voltak, világosító, hangosító, ruha, minden... Egyszerűen elképesztő jó érzés, - ez sokszor nem így van az életben. Aztán a másik, hogy a negyedik évad már azt is lehetővé tette, hogy magával a csapattal, a színészekkel, akikkel együtt játszottunk, nagyon jól összehangolódva játszottunk együtt. Nagyon szerettük egymást. Jónak, én nagyon jónak tartom a harmadik, negyedik évad forgatókönyveit, élveztem, izgultam, tehát bírtam a sztorit, amivel mentünk. csak az nagyon sok idő... tehát sokadik éve már nincs nyári szünet.

Csáki Judit: - Akkor nem tudsz utazni, az neked baj.

Szervét Tibor: - Igen, nem tudok utazni. És nyaralni sem tudok! Az is baj, én nagyon szeretek időnként elmenni egy-két hétre. Kiesek ebből az urbánus gondolkodásmódból, vagy ebből az értelmiségiből, és lesz belőlem egy ilyen bölcs, nyugodt ember, tulajdonképpen alig-alig létezem, mert minden jó, ahogy van.

Csáki Judit: - Pipázol?

Szervét Tibor: - Éppen, hogy nem, pipázni nem...

Csáki Judit: - Hát mit csinálsz? Állatok közt bóklászol egy tanyán?

Szervét Tibor: - Ez is a múlté. Amikor volt ez, - már hat-hét éve nincsen – amikor ez volt, akkor állatok közt bóklásztam. Reggel kimentem, volt nyolc ló, leültem a harmatos fű közepette egy kőre, odajöttek a lovak, megkérdezték, hogy mit hoztál, - mondtam, hogy semmit. Kicsit reménykedtek, aztán elmentek legelni. Tehát nagyon jó fejek voltak. És egész nap tíz szót mondtam, ami nagyon klassz.

Csáki Judit: - Az ember elég gyorsan rá tud jönni, hogy tulajdonképpen nincs mondanivalója.
Mit csinálsz, ha nem dolgozol, nem tanulsz? Mit csinálsz, amikor nem csinálsz semmit?

Szervét Tibor: - Akkor nem csinálok semmit.

Csáki Judit: - Ülsz, filmet nézel? Főzöl?

Szervét Tibor: - Néha főzök. Megpróbálok minél többet együtt lenni azokkal, akiket szeretek. Megpróbálok sportolni, a testmozgás az...

Csáki Judit: - Most éppen mit csinálsz? Biciklizel?

Szervét Tibor: - Éppen bicegek, mert, hogy el van törve lábam, és ezért kímélő üzemmódban...

Csáki Judit: - Szokott neked valami lenni.

Szervét Tibor: - Nem, soha nem volt különösebb. Most kímélő üzemmódban vagyok, de azért igyekszem sort keríteni. Mert nekem például nagy élmény, hogy viszonylag öntudatra ébredve - így a nyugdíj küszöbén –, azt kell mondanom, hogy tényleg van az embernek teste, lelke, szelleme. Mindegyikkel érdemes egy picit törődni. Hogy tudok törődni a testemmel. A lelkemmel. A szellememmel. Melyikkel kezdjem?

Csáki Judit: - A testtel.

Szervét Tibor: - Először azért kell a lélekkel kezdeni, mert azzal kezdek először. Például csöndben vagyok, ébren vagyok, és a csöndben megpróbálom átereszteni a gondolataimat, amik abban a pillanatban, hogy az ember kinyitja a szemét, így bejelentkeznek. Nyolcvanan: „Mi nincs megoldva. Miért kell aggódni. Úristen, hogy’ lesz! Nem fizettem. Befizettem. Hol történt, Jézus! Oldottam meg...”

Csáki Judit: - Jézus, te így ébredsz?

Szervét Tibor: - Igen, van így. Így ébredek.

Csáki Judit: - Nagy katasztrófa lehet, hallod!

Szervét Tibor: - Igen? Örülök, hogy neked könnyű.

Csáki Judit: - Neked magas a vérnyomásod!

Szervét Tibor: - Szóval, ezt a belső csendet igyekszem megtalálni. Ez nagyon klassz dolog. Utána: én sokat tanultam az elmúlt időben thaichit, nagyon jó dolog. Jógázom, az is nagyon jó dolog. Amikor nincs eltörve a lábam, kocogok. És megpróbálok ismerkedni olyan gondolatokkal, akár filozófiával, akár költészettel, akár prózával, - elképesztő nagy dolog ez -, amik egy kicsit úgy megemelnek, vagy tanítanak, vagy egyszerűen érdekelnek. Pedig része ennek az egész történetnek, hogy a kultúra, aminek egyik része a színház, az egy ideig ilyen abszolút értéket képviselt az életemben. Most már relativizálódott, arrébb ment az érdeklődésem, ezért – amikor mondtad, hogy „Jaj, már nagyon filozofálunk”, ez nekem az egyik legmagasabb rendű tevékenység. Filozófiában élünk, csak nem úgy hívjuk. Mindegy. Tehát ilyenekkel próbáltam foglalkozni, és aztán engedem magam a hétköznapi jó kérdéseknek.

Csáki Judit: - Igen, várjál. A lélek megvolt. A test megvolt. Szellem, az is megvolt. És még csak 9 óra van.

Szervét Tibor: - Lassabban, még csak 7. Ez direkt volt, na. Lehet 8, na.

Csáki Judit: - Figyelj, egy ilyen színészként éjjel 1-kor még fönn vagy. Mint: függöny, haza motorozol, hazamész, ágyba, szundi, kész?

Szervét Tibor: - Nem. Akkor marad még sok mindenre idő, de éjjel 1-ig már nem vagyok fönn, mert azok a filmek, amiket néztem, azok már nem érdekelnek.

Csáki Judit: - Akkor már nem hívlak fel 1-kor, jó!

Szervét Tibor: - Így igaz, rettentően sok ilyen klassz és szép dolog tud lenni, hogyha az ember rá jön arra, hogy hogyan integrálja ezeket a hétköznapokba. Az nehéz. A hétköznapi dolgok a természetben nálam nagyon sok mindent elnyeltek, elsősorban az időt. A személyiségem nagy részét fölemésztették, hogy mi jó, mi nem jó, hogy kell gondolni, kivel vesztem össze, szakítottunk, nem szakítottunk, a gyerekem így, a gyerekem úgy, tehát ez mind, mind ilyen energia-igényes állapot, és nagyon nehéz inputokat találni. Honnan vesz föl az ember energiát?

Csáki Judit: - Mondd, az hajlamod neked, hogy engedsz a spontaneitásnak?

Szervét Tibor: - Minden szó, amit itt most kimondtam, az spontán.

Csáki Judit: - Nem így! Hanem, hogy egyszer csak valami nem úgy alakul, ahogy eltervezted, mert valaki szembejön az utcán, ...

Szervét Tibor: - Ó, persze!

Csáki Judit: - ...és akkor tényleg rájössz, hogy ugyan máshova akartam menni, de üljünk már le, és igyunk egy kávét.

Szervét Tibor: - Igen, igen. De ez az egész irányváltás...

Csáki Judit: - ...mert például az tud input lenni. Igen. De ez az egész nagy irányváltás. Elmegyek egy coach-tanfolyamra? Hát hogy’ kerül ez ide? Elmegyek meseterápiát tanulni, hogy jön ez ide. De mind egy ilyen szabad áramlás következménye volt.
És mondjuk pont a meseterápiát hogy találtad meg?

Szervét Tibor: - Úgy, hogy egy régi barátom, aki thaicsizik, és akivel beszélgettem erről a coach-képzőről,
- mert ő tele volt élményekkel, hogy a gondolkodásnak milyen igazi eredménye van abban, hogy az ember megpróbál tényleg épelméjű módon közlekedni az embertársaival, - tehát erről beszélgetve ez a barátom azt mondta, hogy:

- képzeld el, én meg megyek a Boldizsár Ildikónak egy könyvdedikációjára.
- Mi ez? – kérdeztem.
- Hamupipőke facebook-profilja.
Na - mondom, ha-ha, gratulálok! Elolvastam, és abban a pillanatban tudtam, hogy: Aha! Mert egy olyan gondolkodásmód nyilvánult meg bennem, amire én évtizedek óta hajlamos vagyok. Tehát a történeten belül azt kinyerni, hogy igen, ez a sztori, de ez milyen tartalom? És ez a színházban ugyanúgy életbevágóan fontos lenne, mégis sokkal nehezebben, sokkal kevésbé férünk hozzá. És akkor megkerestem Ildikót és elmentem hozzá. És kezdődött ez az együttműködés, barátság.

Csáki Judit: - És akkor megkezdődött a facebook-profilja.

Szervét Tibor: - Az nem kezdődött meg, az már kész van. De elolvastam a könyvét, szétceruzáztam. Látod, milyen kedvesen ide is eljött.

Csáki Judit: - Mondd, el tudod képzelni az életed teljesen színház nélkül?

Szervét Tibor: - Igen, nem csodálom, hogy ezt megkérdezed, néha én is megkérdezem magamtól, hogy...
Azt hiszem, hogy nem. Nem, mert ez a mesélésnek egy olyan módja... Nemcsak ezért nem, hanem azért is nem, mert amit az előbb kérdeztél, még úgy érzem, hogy van itt azért tennivaló. Remélem, hogy hozzá tudok járulni a színházhoz egy-két olyan minőséggel, ami szerintem jó. Ami szerintem jó lenne, ha lenne, és amiből, mint mondtam előtte, hiány van. És amíg ez van, addig erre törekedni fogok, mert, hogy nem akarom kihasználatlanul hagyni, ha van bennem ezzel kapcsolatos erő, tudás, vagy érzés, tehetség, akkor abból jó, hogyha valami születik.

Csáki Judit: - Az előbb ugye azt mondtad, hogy semmiféle pedagógikus hajlamod nincsen, tehát ezért a rendezésben ez probléma. Ugyanakkor ezekről, amiket beszélsz, amiket szeretsz csinálni, meg ez a coach-dolog, ebben van némi pedagógiai típusú tevékenység. Nem gondoltál arra, hogy gyerekekkel, vagy fiatal színháziakkal foglalkozz, dolgozz együtt?

Szervét Tibor: - De. Volt is már erről szó. A Főiskolán egyszer ez fölmerült. Az a fajta pedagógiai szándék konkrétan a rendezés során az a szükséges türelem, amiről előbb beszéltem, az úgy gondolom, hogy nincs meg bennem. De nem, a gyerekekkel, vagy a színészhallgatókkal szerintem lenne, már gondoltam is erre, meg egyszer csináltam egy három-négy hónapos előkészítőt. Tehát olyanoknak meghirdettem egy ilyen kurzust, akik el akartak jönni a Főiskolára felvételizni. Akkor 10-14 gyerekkel így dolgoztunk együtt pár hónapig.

Csáki Judit: - Igen, de most én arra gondolok, hogy például valami egész mást csinálj a fiatal színészekkel, egy független csapattal.

Szervét Tibor: - Lehet, de mikor próbálunk?

Csáki Judit: - Ők mindig éjjel tizenegy és kettő közt próbálnak, tehát akkor nincs program.

Szervét Tibor: - Éjjel tizenegy és kettő között harminc éves rendezőkkel kell dolgozni. Velem maximum kettő és öt között tudnának próbálni.

Csáki Judit: - Jézus Mária, ezért nem fog ez létrejönni?

Szervét Tibor: - Nem, nem-nem-nem. Mondom, a Főiskolán majdnem létrejött egyszer, mert akartam egy Csehov... fölvetődött bennem egy angol nyelvű Csehov kurzus. Pontosabban a Sirály című színdarabnak az első felvonását akartam volna megcsinálni. Akkor beszélgettünk a Főiskola illetékes hölgyével erről. Angolul, azért, mert Erazmusos diákok vannak kinn, de nagyon szűk a keresztmetszetünk angolul tudó-tanár tanításban, és akkor tudtam volna nekik pár hónapig, egy-másfél hónapig a Csehov első felvonásból csinálni egy kurzust, mert elég jól beszélek angolul. De azt mondta az Ascher, hogy köszöni szépen, „Nem tudunk erre pénzt adni, majd a Marton tanár úr megcsinálja”. Tehát nem volt igény rá.

Csáki Judit: - Igen, az angolról jutott eszembe, hogy az is egy nagy régi álom volt, ami összejött. Te eltökélted, hogy meg akarsz tanulni angolul, te ki akarsz menni Londonba hosszabb időre, azt is megcsináltad. És most használod?

Szervét Tibor: - Igen. Főképp a... rengeteg TED-előadás van fönn a YouTube-on. A TED az egy nemzetközi konferencia, vagy inkább előadás-sorozat, a Technológia Oktatás és Fejlesztés szabad rövidítéséből áll. Fantasztikus figurák, nagy tudású emberek jó páran tartanak kétszáztól ezerkétszázig terjedő hallgatóságnak előadásokat, de a világon mindenről. Tehát a Chopin-etűdöktől kezdve a „gyakorold ezt minden nap öt percig, és élesebb lesz az elméd” - biztos ismeritek. Van benne rengeteg ilyen marhaság, de rengeteg nagyszerű anyag is van benne. A Youtube-on fellelhető anyagok. Nagyon nagy tudásmennyiség található az interneten, és ennek egy hatalmas része angolul hozzáférhető. És akkor én elmentem, és arról akarok írni. És van egy barátom, Péter Fekete, akivel kéthetente egyszer nagyszerű, filozófiai beszélgetést folytatunk angolul. Magyarországon élő angol úr, egy remek figura, és őrületesen nagyokat beszélgetünk.

Csáki Judit: - Hirtelen egy másik névre gondoltam.

Szervét Tibor: - Kire?

Csáki Judit: - Péter Fekete.

Szervét Tibor: - Jellemző, milyen ártatlan vagyok. Ez valami politikus lehet, ahogy...

Csáki Judit: - Ő a kulturális államtitkár. A boldog tudatlanság...
Tényleg az az érzésem, hogy te még egy... Tudod, rettenetes sok minden van előtted. Vagyis, te még egy teljesen kialakulatlan személyiség vagy. Még nem tudod, hogy mi leszel, ha nagy leszel.

Szervét Tibor: - De nem így van! Régen így volt, de most már nem így van. Másfél éve még így volt, nagyon szétzuhant állapotban voltam.

Csáki Judit: - De nem vagy te szétzuhanva. Semmi zuhanás. Én azt gondolom, hogy csak még rettenetesen képlékeny, hogy mi leszel, ha nagy leszel.

Szervét Tibor: - Nem, én ez vagyok, ha nagy vagyok! Az, hogy ennyi izgalmas szellemi, meg lelki élmény mozog, az egyáltalán semmire nem garancia.
Nem tudom... Van egy jól kialakult struktúra, és abba, ami belefér, belefér, ami nem, az nem.

Csáki Judit: - Mire vágysz?

Szervét Tibor: - Igazából nem...

Csáki Judit: - Tényleg nem vágysz semmire? Szegény... Valamire. Mit szeretnél? Tényleg nem vágysz semmire?

Szervét Tibor: - Ezt nagyon szeretem, hogy most ennyi mindenről beszélgethetünk. Ezt. Ha elkezdenék vágyni valamire, akkor pont azt, az életemnek azt a 60 évét ismételném, hogy: „Majd, ha az beteljesül, akkor jó lesz.” Nem. Most szenzációs, bármilyen hülyén is hangzik esetleg, de vállalom ennek az ódiumát: ez most, hogy ennyi mindenről beszélgethettünk, ez nagyon-nagyon jó dolog. Vannak opciók az időben, ott, arrafelé. Ha van, van, ha nincs, nincs.
Kicsit olyan, mintha védelmet várnál a közönségtől, az elmeőrülttel szemben.!

Csáki Judit: - Nem, tulajdonképpen nem, csak úgy... De azért jó teátrális színházi végszó volt! Az is az volna, amikor azt mondom: „Szegény!” Azzal is hazamehettek volna.

Szervét Tibor: - Igen, de arra azt mondtad volna, hogy az szerep. Erre pedig, .... érted. Ez jó.
Nagyon köszönöm.

Az interjút lejegyezte: Baráth Mari
Fotók: Herbszt-Véner Orsolya/Spinoza Színház