Libikóka
m1-Nap-kelte-Vendégasztal, 2008.05.01.

Műsorvezető: - Vendégeink Dobó Kata, Szervét Tibor, Verebes István és Faragó Zsuzsa dramaturg. Nagyjából ennyi lehet a stáblista, merthogy egy kétszemélyes darab közös résztvevői, szereplői, rendezője, dramaturgja vagytok, Önök. A Pinceszínházban lehet majd látni a Libikókát, május 9-én lesz a bemutató. Mit kell tudni a Libikókáról?

Verebes István: -Először beszélnék a Pinceszínházról két mondatot. A Pinceszínház egy nagyon érdekes képződmény, mert ez a Ferencvárosi Önkormányzatnak a színháza. Annak az Önkormányzatnak, amelyik a Ráday utcát megteremtette, amelynek a tömb-rehabilitációja ma már a Haller térig ér. Szerintem van egy kultúrája, olyan, mint hogyha Bécs belső terein lennénk. Ez a Ferencvárosi Művelődési Központnak egy kis színháza, amit fönntart az Önkormányzat, nem kevés pénzből. Kicsit minthogyha kívül lenne az egészen, ebből a szempontból ez ideális. Lemegy az ember, bezárja az ajtót, és három munkatársával dolgozik. A darabról mondjak valamit? Itt vannak a művészek.

Műsorvezető: - Ezt a darabot már sokszor, sokan színpadra vitték. Gondolom a dramaturgnak fontos szerepe van, hogy valami más jöjjön ki, mint eddig.

Verebes István: Ez egy harminc, vagy negyvenéves darab. Más lett a világ, mások lettek a mondatok. Másképp történnek meg azok a konfliktusok, másfajta szorongás, másképp fejezzük ki ma már magunkat. Más ritmusban, más stílusban. Nem beszélve arról, hogy ültünk talán majdnem négy hétig négyen, és átszabtuk, vagy ők maguk magukra szabták a szerepeket. Ezáltal kicsit meg is ismertük egymásnak a jelenét. Ez jó, nagyon jó volt. Nagyon jó volt.

Faragó Zsuzsa: - Van egy fordítás, ami szintén legalább harminc éves. Egy harminc éves fordítás nagyon ósdi tud lenni - a maga idejében bármilyen jó volt -, mint egy kétszáz éves magyar szöveg. Muszáj szakmailag átnézni egyfelől, másfelől ami ebben az egész történetben tényleg érdekes volt az, hogy ültünk együtt négyen, és hogy olyan két színész ül mellettem, akikkel a szövegről is lehet beszélni, ez nagyon ritka dolog. Mert általában a színész szereti megkapni, megtanulni elmondani, ők meg szerették csinálni a szöveget, és ez így nagyon izgi volt. 

Műsorvezető: - Nem biztos, hogy minden néző tudja a darab sztoriját.


Szervét Tibor: - Egy héttel a premier előtt tulajdonképpen az ember kezdi inkább elveszíteni a fonalat, a sztorit illetően. Tehát az elején olyan világosnak tűnik, aztán később, amikor belemegy az ember, derülnek ki mindenféle részletek, titkok, kapcsolatok, ez meg az, elemzés. Aztán így, hogy közeledik a bemutató, megint egy ilyen sötét felhő, egy ilyen misztikus ’atyaúristen, mi lesz ebből’ állapot tud létrejönni. A darab kettő ember, egy férfi és egy nő, fordulatos… de én azt hiszem, hogy nem lehet erről eleget írni. Ebben az a csodálatos, hogy nem tudom, hány tízmilliárd ember élhetett, és mindenki pont ugyanazon ment keresztül, és mindenki úgy érezte, hogy ez csak, és kizárólag vele történik. Ez a két ember is ilyen, mert ilyen szempontból atipikus, mert csak velük, csak ott és csak úgy történhet, és mégis hordozza azt a csomó örömet, fájdalmat, amit az egymásra találás, meg a remény, meg a szerelem lehetősége hordoz, és hordozza azt a kudarcot is, amivé gyakran fordul a férfi-nő kapcsolat.

Műsorvezető: - Két olyan szereplőről van itt szó, aki az életének egy válságos periódusában van. Egy pályájának nem éppen csúcsán lévő ügyvédről és egy táncosnőről.


Faragó Zsuzsa: - Bocsánat, pontosabban az ügyvéd a pályájának a csúcsán van, de magánéletének a mélyén, és inkább a nőre igaz, hogy nincs a pályájának a csúcsán sem.

Műsorvezető: - Akkor ez a két ember egymásra találása?


Dobó Kata: - Egymásra találása, a magánynak tulajdonképpen a felszámolásra való törekvése igazából, ami aztán majd kiderül a darab végén, hogy ez hogy sikerül. Szeretnénk, ha sokan eljönnének megnézni. Fájdalmas. Egyébként örülök, hogy Tibor azt mondta, hogy most egy kicsit ilyen furcsa állapot van, mert nekem is, tehát én is ugyanazt élem meg, úgyhogy hála Istennek nem vagyok egyedül, mert ültünk a darabban és dolgoztunk négyen rajta… Megtaláltam egyébként az angol eredetijét otthon, és az nagyon sokat segített nekünk. Abból sokat átvettünk, egy kicsit magyarosítottuk, kicsit itthoniasítottuk a dolgot, és akkor tényleg, hú mondom, ez milyen egyszerű lesz, milyen könnyű, és aztán egyszer csak ember felmegy a színpadra és elkezdi csinálni és rájön, hogy jézusmária, még ezen is van még egy réteg, még egy, meg még egy réteg. Én például most ott tartok, hogy a körülbelül száz rétegből, amit csinálni kéne, hármat-négyet felfogok. De majd meglátjuk, hogy …

Verebes István: - ... ennyire azért nem tragikus a helyzet!

Műsorvezető: - István tud segíteni a szereplőinek?

Verebes István: - Ez egy olyan darab, ami elmesél egy történetet két ember között, ahol a nagy bajok, a sok hordalék fölött kis apró részletekben derül ki, hogy mitől inkompatibilis, hogy mitől illeszthetetlen két ember. Kicsit a férfi gyávaságáról, felelősségteljes gyávaságáról is szól ez a darab. Meg arról, hogy egy nő hogy képes elveszni a saját magányában. Tehát nagyon sok mindenről beszél. A kérdés pusztán az ilyen esetben, hogy azok a javaslatok, amikkel egy rendező élhet, az segíti-e azt a hitelességet, amiből aztán megrendülés, vagy katarzis kellene, hogy szülessen. Aztán vagy születik, vagy nem. Ebben az esetben, miután azt hiszem, hogy nagyon érzékeny a munka, és nagyon belterjes, nem volt a próbáknak éles, vagy feszült pillanata. Tehát azt gondolom, hogy jól illik a Kata is a Tiborhoz, és talán én is szívesen animálom magam ehhez a dologhoz. Nagyon becsülöm az ő színészi mivoltukat.

Műsorvezető: - Miért pont ők ketten egy kétszemélyes darabnál?


Verebes István: - Tiborral én már dolgoztam, egy nagysikerű Cyranót csináltunk Miskolcon, majd később egy nem annyira nagy sikerűt a Vígszínházban, de akkor már nem mi voltunk a hibásak, mert mi már Miskolcon mutattuk, hogy tudunk nagysikerűek lenni. Ez nem kérdés. A másik pedig, hogy én épp tegnap mondtam, hogy nagyon jól próbált a Dobó, és azt mondtam büszkén, hogy van orrom. Megsejtem azt, hogy legalábbis ki az, aki nekem való színésznő. Szívesen mondjuk azt, hogy hát, egy szép színésznő, filmen játszott, nagyon helyes volt, kedves volt, jó volt. Lekötött valami, ami ott mozog egy színésznőben, és hogyha alkalmat kap, akkor ígérem, hogy nagyon érdekes és jó képet fog mutatni.

Szervét Tibor: - Egyszerre lesz meglepő és mulatságos.

Műsorvezető: - Az önbecsülésed szempontjából fontos ez a darab?


Dobó Kata: - Nagyon fontos. Én azt gondolom, hogy nagyon szerencsés vagyok, hogy ilyen lehetőséget kaptam, hogy egy nagyon-nagyon-nagyon jó színésszel és egy remek rendezővel, akivel egyébként már egyszer elkezdtünk dolgozni. Egyszerűen hálás vagyok azért, hogy ő azt gondolta, hogy én erre képes vagyok. Zsuzsáról meg nem is beszélve, mert ő is rengeteget segít. Tényleg, ez egy olyan team munka, amiben én még életemben nem vettem részt, és azt érzem, hogy respektálva vagyok, mint ember is, mint színész is, és hogy ez egy különleges dolog nekem. Tehát, hogy sokkal nyitottabb tudok lenni és bátrabb, miután érzem azt, hogy bíznak bennem. Hát legalábbis ezt érzem.

Műsorvezető: - Nyilván fontos, hogy a színészek harmóniában legyenek, és együtt legyenek. Ha két ember ad egy előadást, és nincs harmadik, és nincs negyedik, és nincs senki más, két embernek kell felvonásokon keresztül ott lennie, akkor azt gondolom, hogy ez a kapcsolat nagyon-nagyon fontos, hogy jó legyen. Tehát színpadon és nyilván a kulisszák mögött is, ezt a kettőt azért természetesen nem lehet mindig így élesen elválasztani.


Szervét Tibor: - Ez így igaz, és azért volt nagyon fontos az első fázis, amiről már mind a hárman beszéltek az én barátaim. Az, hogy ott ültünk heteken keresztül, nagyon jót tett a szövegnek, mert mindenki hozzáadta azt, amit maga gondol, mindenki hozzáadta azt, ahogy ő maga beszél, ahogy ő maga mondja. Egy ilyen harmincéves fordítás – ahogy a Zsuzsi mondta – az tényleg régi, mintha ötszáz éves lenne. Azóta három nyelvi generáció múlt el nyomtalanul. Ahhoz, hogy ezeket élővé tudjuk tenni, nagyon kellett az a pár hét. Meg ahhoz, hogy élővé tudjuk tenni azt, hogy mi gyakorlatilag az életben nem találkoztunk Katával. Akkor le kellett üljünk beszélgetni, hogy ki ő, ki vagyok én. Mit gondolunk erről, arról. Ez tulajdonképpen még a társulaton belüli együttműködéshez képest is egy másik, egy gyorsabb, egy - hogy mondjam - nagyobb tűzzel működő kíváncsiság pontosan azért, merthogy hiszen nekünk pillanatokon belül szerelmesnek kell lenni egymásba, és mindenféle titkos dolgokat kell bonyolítani együtt úgy, hogy alig ismerjük egymást. Ez a sebesség, ami egyébként része az egész próbafolyamatnak, mert roppant kevés időnk volt rá, ez jót tesz emocionálisan is, jót tesz gondolatilag is. Jót tesz az egész munkamenetnek, hogy nem érünk rá annyit vacakolni, gyere babám, mondjad, hogy te ki vagy, mert itten a következő jelenet erről fog szólni, és ez egészséges.

Műsorvezető: - Hogy sikerült így megnyílni? Mert ebből a szempontból ez a darab egy kincsesbánya, legalább lehetőséget ad arra, hogy mind a két színész bele tehesse a saját egyéniségét, a saját gondolatait a szövegbe, vagy jelenetekbe, mivel két szereplő van, két szerepre kell fókuszálni. Ebből a szempontból ez a darab ajándék nem? Tehát jó terep arra, hogy valóban a színész ne csak eljátssza az adott szerepet, hanem mélyebben alkotója és megteremtője lehessen.


Verebes István: - Az, hogy mi itt ülünk a Nap-keltében, és elmondjuk, hogy milyen ideális az állapot, meg mennyire szeretjük, nagyra becsüljük egymást, az egy dolog. Eljön a premier napja, vagy az előadásé, beül a közönség azt mondja: erről beszéltek? Mi ez? Tehát mi mondhatunk, amit akarunk, a dolog úgyis ott, héttől kilencig-fél tízig dől el. Egy ilyen beszélgetés figyelemfelhívó. Tehát meggyőzni semmiképpen sem óhajtom magát, hogy itt most meg fog születni a világ legjobb előadása. Egyébként azt gondolom, hogy egy baromi jó előadás fog születni.

Műsorvezető: - Meglátjuk, majd utána is beszélgetünk.

Videó: http://www.mtv.hu/videotar/?id=22425
A beszélgetést a videó alapján lejegyezte: Baráth Mari