Hegedűs Claudia: Hiszünk-e (még) a mesében?
Interjú Szervét Tiborral

Színház.hu, 2010.07.11.


Hiszünk-e (még) a mesében, abban, hogy a „megküzdött" szerelmek végül boldog véget érnek? Hisszük-e, hogy azok az emberek, akiket egymásnak teremtett a sors, tényleg összetalálkoznak?
És hihetünk-e Szervét Tibornak, aki szerint mindenkinek szüksége van arra, hogy gyűjtse ezeket a boldog érzéseket, és vágyjon a happy endek mesés világára, mert az egyenesen „hívja a lelket".
Nem véletlenül citáltuk ide ezeket a mondatokat, ugyanis sok más mellett, ezeket a kérdéseket feszegeti Bernard Slade: Romantikus komédia című darabja.


A július 1-jén debütált darab ebben a hónapban még 3 alkalommal látható a Thália Színházban. Az előadás férfi főszereplőjével, Szervét Tiborral az egyik próba szünetében boncolgattuk a darabot.

- Nem merész újítás, de nívósan szórakoztató élmény Bernard Slade színház a színházban kettős játéka. Miközben egy mértani pontossággal kiszámított dramaturgia mentén felépített szerelmi történet a Romantikus komédia, a játékos ember, a szerző „nem bír" magával, és megteremt egy kívül-belül érzetet. Az író úgy tesz, mintha a színdarab közben születnének meg a vígjáték fordulatai. Mikor elolvastad a szövegkönyvet melyik „játék" tetszett meg elsőre?


- Nagyon tetszik maga az alak, főként az, hogy ez az író egy ennyire extravagáns és messzemenően az általam ismert írói sztereotípiákon kívül eső figurának van megírva.  Számomra ez roppant vonzó, hogy egy ilyen élet császára, sok pózzal megterhelt, nagyon „fönt" viselkedő amerikánus izé, akinek ezalatt a több mint tíz év alatt, amit a színdarab átfog, remélhetően sikerül valamennyire emberszerűvé válnia. Egész egyszerűen lehámlik róla a sokféle modorosság, és tönkremegy annyira, hogy ezek a pózok, és ezek az erős külső „izék" eltűnnek róla, és elfogadja, sőt boldogsággal megéli azt a szerelmet, amiről az író gondoskodik számára.

- Szükség is van erre a csaknem másfél évtizednyi „tisztítókúrára", hiszen ez az alak az egész addigi életét hazugságban töltötte. Ez is egy fricskának is tekinthető, hogy az íróság, az írói lét, a hamis illúziók világa, ahol még a fogak sem valódiak...
A darabbéli író figura, akit te alakítasz, folyamatosan ki is kacsint, az állandó önreflexióival... Egyetértünk?


- Én is így látom.

- Mennyire nehéz ezt a folyamatos kettősséget megjeleníteni?

- Az én szempontomból ez a kívül-belül levés, nem pontosan ezt jelenti. Ők, mármint az én karakterem, Jason és April (Tóth Ildikó) éveken keresztül egy csomó színdarabot írnak együtt, és a saját társszerzőségükben fogalmazzák meg az egymás iránti összes érzésüket.  A munkán keresztül jelenik meg, hogy ők mennyire ellentmondásosan, milyen nehezen, mennyire szerelmesen,  ugyanakkor hol szétfelé, hol meg összetartva
viszonyulnak egymáshoz, mint a valóságos jelenetekben. Nekem ez a kettősség nagyon izgi magában a történetben.

A másik pedig az, hogy ezeknek az amerikai szerzőknek van egy nagy képességük arra, hogy nagyon reményteli módon tudjanak beteljesüléseket és happy endeket létrehozni. Ez pedig egy klassz dolog, mert a léleknek erre szüksége van. A mesevilág mint olyan, ami szinte kivétel nélkül happy endes gondolkodás, gyógyító hatású, jó tesz az embereknek, akik ugyan nagyon gyakran nem élik, nem éljük meg a privát életünkben ezeket a fajta happy endeket, de mégiscsak mindenki nagyon boldogan gyűjti ezeket az érzéseket, mert ebből nem lehet elég.
Azért hiszek az ilyesfajta színdarabokban, mert rám is nagyon jól hat, amikor ilyet látok. Nem a hiper gagyi változatok, mert azokon annyira átlátok, és annyira buták azok a nem jól megírt, vagy rosszul működő megnyilvánulások, mindegy, hogy film vagy színház, hogy azokat elutasítom. Ez azonban jó, ez nívósan megírt bulvár darab, olyan fordulatokkal, konfliktusokkal és olyan nagy beolvasásokkal van megfűszerezve, amik életszagúvá teszik. Az pedig egy nagyon jó érzés, hogy az életközeliség ellenére ez a két ember, akit egymásnak teremtett a sors, tényleg összetalálkozik, és ez hívja a lelket.

- Sok értelemben többrétegű ez a darab. Van ugye ez a „megküzdött" szerelem, de mellette legalább olyan fontosak benne azok az életszövetségek, amik sokszor felülmúlnak egy elsöprő szenvedélyt akár.

- Hihetetlenül erős karakterek, jellemek rajzolódnak ki ebben a darabban. Ez is az írót dicséri, hogy nem elnagyolt, nem közhelyvázlatokban rakja oda ezeket a figurákat.  Nem könnyű megfogalmazni a színpadon, de valóságosan és érdemlegesen lehet egy működő házasságot felvillantani Allisonnal (Létay Dóra).

Ez a „működő" jelző azt jelzi, hogy ebben az együttélésben nagyon sok jó is van, „csak" az a kicsi nincs benne, hogy őket a jóisten is egymásnak teremtette volna, mert ez pont ezzel az April nevű, nagyon nehezen összejövő kapcsolattal igaz.
Fontosnak tartom, hogy nagyon sokunk életében vannak olyan pillanatok, amikor azt mondjuk, hogy igen, számtalan erénnyel ékes ez a nő, és ez a kapcsolat, és az ezekből fakadó öröm, komfortos és jó érzéseket ad. Csak a másik fele a dolognak az, hogy mindannyiunk lelkében ott van, hogy a számtalan erény dacára én olyan embert akarok, akivel egy húron pendülök, akivel egy a gondolatunk, akivel jók az összekacsintások, akivel jó együtt nevetni, az ágy és az asztal örömei mellett. Szóval az ember mohó ilyen szempontból, és ezt nem tudom, hogy ez jó-e így. Mohó, és azt akarja, hogy ez az összes szép inger egyszerre hasson rá.
Az is egy nagyon helyes történet, ami April és Leo (Csankó Zoltán) között van, mert ugyanaz a helyzet, mint a másik házaspárnál, tulajdonképpen majdnem minden tökéletese, és jól működik, de a nő mégsem tudja azt választani.

- A Romantikus komédiában Bernard Slade szinte minden olyan lelki konfliktust, érzést megmutat, ami egy Csehov drámában vagy egy Ibsen színdarabban is olvasható, azzal a nagy különbséggel, hogy itt, akár a mesében, van egy ugyan fanyarédes, de mégis boldogító megoldás...

- Én inkább a Jóbarátok sorozattal éreztem szellemi rokonságot, vagy a Négy esküvő egy temetés című filmmel, amiket én nagyon szeretek. De összekötve a kettősséget, amit az előbb említettél és azt, hogy ibseni és csehovi helyzetek fogalmazódnak meg benne, az így van. Ebből (is) következik, hogy nekünk két nehéz dolgunk van, mert egyszerre kell megtörténniük ezeknek a rendes lélektani folyamatábráknak és ugyanakkor nagyon viccesnek kell lenni. Életveszély, hogyha ez nem mulatságos. Csak a magánvéleményemként hozzáteszem, hogy az is életveszélyes, hogyha a Csehov előadások nem mulatságosak. Ugyanilyen módon, ilyen nívón, más persze a dolgok egyensúlya és aránya, de az szerintem nélkülözhetetlen kellene, hogy legyen, hogy azokon is ugyanígy lehessen röhögni, mint ezen, végtére is ugyanezekről az emberekről van szó.
A másik ugyanilyen párhuzam, ami eszembe jutott a kérdés kapcsán, hogy látszatra nagyon hasonlít a Buddha mosolya és az amerikai „keep smiling". Nekem ez egy régi vesszőparipám, hogy ezek ugyanazt a végeredményt produkálják, egy indiai bölcs és egy amerikai tévériporter, pontosan ugyanúgy mosolyog, ugyanazok az izmok mozdulnak az arcukon.
A kettő mindössze úgy 10 ezer év tapasztalat, mélység, emberség, valóságosság van az előbbi javára. Tehát ez nagyon nehéz, hogy hol, mennyire „fecseg a felszín és hallgat a mély". Ezek nagyon nehéz egyensúlykérdések, vagyis itt is ugyanazokat az arányokat, szépségeket és igazságokat, vicceket, valódi érzelmeket kell nagyobb odafigyeléssel keverni, hogy egy optimális öröme és megérintettsége legyen a nézőknek.

- Én meg Buster Keatont képzelem el sokszor színpadon, akár ebben az írói szerepben... De visszakanyarodva Bernard Slade darabjához és hozzátok, hihetetlenül jó az irodalmi szövet, nagyon pontosan megírt mondatok vannak benne...

-...igen, de érdemes még ebbe belenyúlni, mert az élő beszédnek, és az érzelmi reflexeknek gyakran más ám a megjelenése. El kell törni a mondatokat, vagy hozzá kell toldani, hogy pótoljunk, kialakítsunk bizonyos helyzeteket. Bálint András (a darab rendezője) és Radnai Annamária, az előadás dramaturgja hozzá is nyúltak ehhez a harmincéves fordításhoz (Vajda Miklós), sokat „barkácsoltak" ezen a szövegkönyvön, mire ez idáig eljutott. Viszont ilyenkor, amikor remélhetően életre kel, akkor annak az is egy része, hogy bizonyos szavak kikerülnek belőle, szlengesebbé válik az írott anyag, vagy máshova tesszük a hangsúlyokat. Nekem ez is vesszőparipám, a sokból az egyik, hogy a szöveg bátran jelentse azt, ami a nézőket megszólítja. Pontosan ezért nagyon nehéz az angoloknak például Shakespeare-t hallgatniuk, mert ők négyszáz éves mondatokat hallanak, már mi is bajban vagyunk Arany János 150 éves mondataival, mert ez egy egészen más agyműködést kíván, máshova hat a lélekben, mert más a hatásmechanizmusa a nézők számára. De, és most jön a sokadik vesszőparipám, önmagában ezeknek a jó mondatoknak az elmondása nem elég.
Nagyon szeretnénk telerakni játékokkal, olyanokkal, amiket az előbb láthattál, például amikor felemeltük Tóth Ildivel a fotelt, és csak az összenézés után jött a mondat, ami meg közben történik, azt majd remélhetően észreveszik a nézők. Az ilyeneknek, hogyha jó sok van belőle, akkor ezeknek erős katalizáló hatásuk van, vagyis sokkal könnyebben bemennek a történetek a közönség lelkébe, hogyha látják ezeket a másodlagos, harmadlagos játékokat, és ezeknek egy rendes kis világát ott a színpadon.

- A minivilágokról jut eszembe, hogy a próbán jól éreztem-e, hogy Tóth Ildi és közted van egy ilyen cinkos, összekacsintós, bohócos melegség?!

- Én nagyon remélem, hogy jól, mert ennek benne kell lennie. Ez másként nagyon nehezen érné el azt a hatást, amiről eddig beszélgettünk. Az a szerencsés, hogyha ez létrejön közöttünk. Azt tapasztalom, mert erről ugye így nem ülünk le, hogy ezt megbeszéljük, de azt érzem én a magam részéről, hogy igen, van egy összekacsintás, ami egy remek dolog, mert rettentően motivál, nagyon serkentőleg hat, stimulálja a saját munka mechanizmusaimat. Hihetetlenül jól esik, ha az ember azt érzi, hogy a partner valamire vevő, és az is serkentőleg hat, ha azt érzem, hogy nem vevő valamire, mert akkor elgondolkodom azon, hogy mi lehet annak az oka. Mert ugyebár én alapvetően bízom ebben a színésznőben, akivel ilyen sokat dolgozom együtt ebben a színdarabban, akkor az miért nem tetszik neki, nézzük meg. Tehát ez fölfelé húzza az energiákat, remélhetően...

Forrás: Thália Színház
http://szinhaz.hu/index.php?option=com_content&view=article&id=39086 :hiszunk-e-meg-a-meseben&catid=2:budapest&Itemid=17
Fotó: Kállai-Tóth Anett