"Hogy milyen nagyon nehéz az embereknek, együtt..."
Észak-Magyarország, 2005.01.24. p.4.

Premier volt vasárnap este a Miskolci Nemzeti Színházban. Neil Simon: Furcsa pár című darabját vitték színre a Kamaraszínházban. Pontosabban e sikerdarab női változatát rendezte a Miskolcon ismerős Szervét Tibor, akinek nem egy alakítására is jól emlékezhet a közönség. A főszerepeket a teátrum két népszerű tagja alakítja: Müller Júlia és Seres Ildikó . A vígjátékot (vagyis annak „férfi” változatát) a legtöbb néző Jack Lemmon és Walter Matthau játékából ismeri.

Befolyásolja-e a szerepformálást az ő játékuk?- kérdeztük mindkettőjüket.
Müller Júlia szerint a válasz nem.


- A Furcsa párnak ez a változata két nőről szóló színdarab. Az csak egy pikáns adalék, hogy létezik egy korábbi változata, amelynek két férfi a főszereplője. Persze látta korábban a filmet és nagyon tetszett, de amikor próbálja a darabot, ez már nem befolyásolja semmilyen szempontból. – Ez egy igazi jutalomjáték – fogalmaz –, rengeteg színt megmutathat benne az ember. Sok benne a kifejezetten humoros és szórakoztató jelenet, ezeken keresztül juthat el a néző mélyebb és fontosabb réteghez.

Seres Ildikó mindkét színészt óriási komikusnak tartja, és nagyon szereti őket.

– Sokszor láttam a filmet, és megnéztem a Furcsa pár 2-t is. Szerencsére más nemű színészeket nem lehet „másolni”, de tanulni lehet tőlük! Bár a film több mint 40 éves, mai szemmel is tökéletes. A női változat az eredeti darab sikere miatt született, de vagy 20 évvel később. A mi előadásunk pedig ma játszódik. A párbeszédek, a poénok túlnyomó többsége azonos a férfi verzióval, csak éppen a szereplők neme cserélődött ki.

- Hogyan érzi: mennyire illik a szerep a karakteréhez?

- Nagyon közelállónak érzem magamhoz. Ahogyan megpróbálja humorral szemlélni az életet, ahogy egy kicsit cinikus is. Abban is, hogy rendetlen, ha én talán nem is vagyok ennyire az. Nem arról van szó, hogy igénytelen lenne a környezetére, ízlése is van, csak épp egyáltalán nem érdekli ez a fajta női szerep: a nő mint házi-tündér. Más foglalja le a gondolatait. Florence figurája nem áll nagyon távol tőlem. Sajnos a hibáiból is fel tudok mutatni jó párat... Florence igazi mártír. Persze nincs tudatában! Előbb-utóbb mindenkinek az agyára megy a rendmániájával, hipochondriájával. De azért szeretni való, hiszen esendő és nagyon szerencsétlen. Vitában általában alulmarad barátnőjével szemben, az a típus, akinek csak másnap jut eszébe az elmulasztott, megfelelő frappáns válasz. Amúgy is defenzív, kivéve, amikor nem értékelik kellőképpen a főzési tudományát...

- Tetszeni fog a darab a miskolci közönségnek?

- Nagyon remélem! Most először próbáltunk úgy, hogy a rendezőn kívül mások is jelen voltak. Jó volt érezni, hogy ott nevettek, ahol mi gondoltuk, s ott van csend, ahol mi szerettük volna. A darabot, ha jól játsszák, nem lehet nem szeretni. A néző miközben rengeteget nevet és reményeink szerint jól szórakozik, mégiscsak eljut a szituációk mélyebb rétegeihez. S hogy mi ez? Hogy milyen nagyon nehéz az embereknek együtt! Ez a két nő tele van jó szándékkal: a legjobbat akarják egymásnak, de mégsem megy az egész... egyszerűen lehetetlen. Hát nem ilyen az élet is? Ez egy remek vígjáték! Ráadásul olyan a téma, ami mindenkinek megjelenik az életében, ha csak érintőlegesen is. Hétköznapi emberek, hétköznapi problémái sok-sok humorral. Hiszem, hogy szeretni fonák a nézők. Most már a finisben vagyunk. A próbafolyamat utolsó feladata a végleges díszlet "belakásán" és jelmez "betörésén" kívül az erőbeosztás. És bizony van egykét poén, amit még mindig nem bírok ki röhögés nélkül... Ja, és már keresgélem a vasárnapi premierajándékokat. Ma láttam pl. egy hűtőmágnest a következő felirattal: "Isten nem lehet ott mindenütt, ezért megteremtette a barátokat."

Borsod Online, 2005.01.21.http://www.boon.hu/oldalak/szinhaz/boon-szinhaz-139223.shtm