Bujdos Attila: Iparosmunka
nezoter.blogspot, 2008.03.26.

A nagy nevettetők bölcs emberek és remek iparosok. Bölcsességük alapja nem pusztán a megfigyelés, hanem a megfigyelések tapasztalatait összegző világlátás: pontosan tudják, hogy min és miért lehet és érdemes nevetni. Szaktudásuk pedig hozzásegíti őket, hogy közönségük ugyanazt - és lehetőleg ugyanazért - találhassa komikusnak, amit ők.

Neil Simon az egyik legjobb színházi iparos. Furcsa pár címmel a különbözőségek elviselhetőségéről írt vígjátékot. Nemcsak kijelöli, de tágítja is az elviselhetőség határait: a rendszeretet ellentéte nála nem egyszerűen a rendetlenség, hanem valami megélt szabadság, az élet elviseléséhez szükséges tennivalók súlyozása. És bármennyire is furcsa: a rendszeretet sem puszta pedantéria - a szabadság az is, a nembeli kiteljesedés szabadsága. A döntés szabadsága, hogy mások által öncélúnak tartott cselekvések sorozata adhasson értelmet az életnek. Felvilágosult ember módjára gondolkodik tehát Neil Simon, akinél nem a különféle előjelű szabadságok ellentéte a nevetséges, hanem az ellentéteket megtestesítők viselkedése.

A Furcsa párból férfi és női változat is született, vélhetően, mert egy tehetséges szerző számára a darabban vázolt különbözőségek nem a nemi azonosságból, hanem jellemből és reakcióból fakadók. Nem a szerző hibája, ha komikusabb a rendmániás és a rendetlen férfit összezárni ugyanabba a térbe - a színház társadalmasult művészet, szükségszerűen épít a néző saját életében szerzett tudására. A rendetlen férfi karakterének elfogadása így általánosabb, ahogy a rendszerető férfiszerep elutasítása is - a közéjük látott távolság tehát áthidalhatatlanabb, összeütközéseik végletesebben nevetségesek, pusztán azáltal, hogy a társadalom mit gondol a férfiszerepekről.

A miskolci színház a női változatot tűzte műsorra, a sikerhez vezető rögösebb utat választva ezzel. A Furcsa párban szereplő alaphelyzetek sora itt és most ugyanis túlságosan kevéssé ismerős, általános, illetve elfogadott ahhoz, hogy eldönthetővé tegye, vígjátékot, vagy az együttélés és a megértés reménytelenségről szóló tragikomédiát látunk. A szingli életforma ebben a társadalomban alig is fogadtatta még el a létjogosultságát. Idegenkedve és hitetlenkedve figyeljük, hogy magányos(?) nők rendszeres találkozójához a társasjáték szolgáltatja az ürügyet, hogy azon kellene kacagnunk, amint a válófélben lévő Florance elpakolja az őt befogadó Olive szétszórt holmiját, vacsorát főz és így tovább.

Erre az előadásra fokozottan igaznak kellene lennie, hogy nem attól vígjáték, amit tesznek benne, hanem attól a túlzástól, ahogyan teszik. Ez a Furcsa pár nem harsány és nem is bölcselkedő. Nem mondható jellegtelennek, vagy pasztellnek, hiszen vannak emlékezetes pillanatai. A darabot a férfiak jelenléte, Molnár Sándor Tamás és Lukács Gábor komédiázása hozza igazán mozgásba, példázva, hogy az ismerős eltúlzása az igazán komikus, a nevettetés érdekében a valóságtól messze, akár az abszurdig is el kell rugaszkodni. Hogy a Furcsa párból nem született egységes előadás, biztosan baj, de nem hiba. Hiszen Seres Ildikó olyannak ismeri Florance-t, mint Müller Júlia Olive-ot, így a viszonylag árnyalatlan szerepformálás tűnik a legigazabb megoldásnak. Ennek a Florance-nak a ragaszkodása önnön képzeteihez gyermeki egyszerűségű a háborítható, de megingathatatlan világkép maga: a dolgoknak az a természetes rendje, ahogyan Florance gondolja, és ennek az igazságnak hosszú távon is igazolást kell nyernie. Az ő számára mindenképp. Olive a kétségeivel erős, miközben a kétségei saját döntései ellentmondásaiból fakadnak: segít, és ezzel magát hozza olyan helyzetbe, amelyben nincs segítség. Kettőjük közül Seres Ildikó szerepformálása a játékosan nagyvonalúbb, Müller Júliáé viszont a tétován drámaibb, amelyben jó és a rossz elválaszthatatlanul összenő.

http://nezoter.blogspot.com/search/label/Furcsa%20p%C3%A1r