Gyarmati Béla: Másoknak mi vagyunk furcsák. Neil Simon vígjátéka a Kamarában
MINAP, 2005.01.29.

Tudós kollégám írja: „a kritika nem jelentés, hanem olvasmány.” Ezt magam is régen sejtem, s a tétel bizonyítására semmi sem alkalmasabb, mint egy sziporkázó vígjáték - gondoljuk. Nos, rosszul gondoljuk! Mert a vígjáték korántsem amolyan vidám (avagy vidámkodó) játék; nem könnyű igényesen művelni, s legalább ilyen nehéz olvasmányosan recenzálni. Még akkor is így van ez, ha Neil Simon nem Molière, és nem is Molnár Ferenc. Mindazonáltal - mint ezt féltucatnál több műve bizonyítja - tud valamit, ami miatt az amerikai vígjáték nagymestereként emlegetik. Ami persze közhelyes megfogalmazás, mert nem az „amerikai” jelző minősíti őt, hanem az a tény, hogy jól ismeri szakmáját és azokat az örök emberi tulajdonságokat, ellentmondásokat, melyek bonyolulttá teszik, megkeserítik modern korunkban is az együttélést. Színpadon persze mindez nagyon mulatságos lehet, de mit sem ér az egész, ha nem érezzük azt a kesernyés utóízt, ami a jobb koktéloknál is elengedhetetlen.

Valamit talán jelent, hogy a hazai ősbemutatóra éppen Örkény István fordította le az eredeti Furcsa párt, s hogy a Vígszínház ez év januárjára ismét elővette a művet. (A most látott darab, sok nyelvi leleményt felmutató fordítója: Révész Mária.) A Vígszínház évszázados specifikuma: a művészi igény! A miskolci előadásnak is az igényességét dicsérhetjük, ami rendezésben (Szervét Tibor), színészi teljesítményekben, szcenírozásban (díszlet, jelmez: Juhász Katalin) egyaránt megnyilvánult. Talán csak a darab címén kellett volna gondolkodni, mert a mostani (Furcsa pár - női változat) bizony nem nagy leleményre vall.

Tehát az együttélés nehézségei. Ezt még von Haus aus, vagyis otthonról ismerem. Édes jó anyám éppen úgy cserélgette kezünkben a hamutartót - amibe csak egy pillanattal előbb pöccintettük le első cigarettánk hamuját -, mint a miskolci előadásban Florence. Na és a kötelező szobapapucsokról is mondhatnék egyet s mást. Persze mindennek az ellenkezőjére is van példa. A szétdobált holmik rendetlenségét szemlélve a nyitott színpadon, ezt súgta (elég hangosan) nejének az egyik néző: „Ez semmi a mi lakásunkhoz képest.”

Szervét Tibor jó ízléssel, megfelelő szakmai rutinnal és mértéktartással állította színpadra a vígjátékot. A mű értelmezése, megjelenítése ironikus intellektualizmust és fejlett játékkultúrát követel. A közönségnek inkább derülni kell, mint kacagni. Olykor pedig derűre sincs ok; inkább elfogódottan szemléljük, hallgatjuk, hogy miként nyújt (szinte örömmel) pénzbeli támogatást külön élő férjének Olive, vagy hogyan beszél a spanyol férfiaknak - kis fényképalbumát elővéve – a családjáról Florence.

A darab meséje végtelenül egyszerű; inkább a szituációk érdekesek. Szakszerűbben: a kevésbé bonyolult jellemek sajátos helyzetekben érvényesülnek.

A mű vázlata. Olive (Seres Ildikó) házassága válságba kerül. Barátnője Florence (Müller Júlia) fogadja be otthonába. A két vonzó nő tűz és víz - nem tudnak együtt élni. Florence egyre idegesebb lesz barátnője rendmániája és hipochondriája miatt, de Olive is mind frusztráltabb, gátlásosabb, mert semmi sikerélménye nincs a lazábban, szabadabban élő, mindent szétszóró és szétszórt Florence mellett, aki semmibe veszi (feleslegesnek, majd mind terhesebbnek érzi) az ő háziasszonyi igyekezetét.

A két nő kicsit sem hat egymásra. Maradnak, akik voltak, akivé, amivé lettek. Ez a tény adja a mű drámai erejét, s persze humorát. A konfliktus valódi és feloldhatatlan. Még akkor is, ha a befejezés vígjátéki.

Két nagyon érzékeny színésznőt látunk főszerepben. Müller Júlia szabadon röpdös zűrös közegében, s cikáznak gondolatai is. Ahhoz túl sokat tud, hogy a bugyuta szellemi vetélkedőn eredményes legyen. (Az ilyesmihez módszeresség kell.) Egyszerre több könyvet olvas, de fogalma sincs, hogy mikor mi van a fridzsiderben. (Rendszerint ott szokta megtalálni fehérneműinek egy-egy darabját.) Ilyesmit persze nem látunk a miskolci színpadon, mert Müller Júliának nincs szüksége a hatáskeltés durvább eszközeire. Szétszórtsága nemcsak mulattató. A három számmal nagyobb kertésznadrágban is ingerlő színésznő, rendkívül élénk szellem és dinamikus alkat. Mozgáskultúrája, verbalizmusa (poentírozó készsége) hát hogyan is mondjam? Ez már több mint a mesterség fölényes ismerete.

A pikáns Müller-jelenség mellett Seres Ildikó a tiszta szépség, a természetes erény, a gyanútlan jóakarat. Nemigen értik őt barátnői és ő sem érti a többieket. Egyedül van. Kapaszkodik. Minden gesztusa, mozdulata, egész lénye azt kiáltja: törődjetek velem! Ez a kozmikus egyedüllét munkál az öngyilkossági kísérletben, a hipochondriában, a megállás nélküli tevékenykedésben; motorikus magatartásban. Nehéz szerep. Tragikomikus attitűd, groteszk helyzetekben. Seres érti, tudja - éli. Mindehhez persze jó partnerek is kellenek. A barátnők (Kerekes Valéria, Várkonyi Szilvia, Molnár Anna, Szirbik Bernadett) remek karakterek, merőben különböző figurák - élet, sors van mögöttük. A szerelemre képes, szexre is éhes - jó korban és karban lévő - nők együttese külön vonzerőt jelent. De ügyes a két spanyol is: Molnár Sándor Tamás, meg Lukács Gábor. A szerző dramaturgiai patentjei hibátlanul működnek.

http://www.miskolcinemzetiszinhaz.hu/_sajto04_0129.php