Mikita Gábor: Ketten egyedül
Zsöllye, 2005.03.23.

„Naaaa!” – hördül fel hangosan egy hölgy a miskolci Kamaraszínház nézőterén, amikor Florence ( Seres Ildikó ) kikapcsolja a magnót, s abbamarad a zene. Akárcsak Olive-ből ( Müller Júlia ), belőle is hangos tiltakozást vált ki a barátnője otthonát a maga képére formáló asszonyka ténykedése. Mi sem bizonyítja jobban, hogy Miskolcon a néző belekerül a komédia sodrába. Ami persze nem meglepő: Neil Simon nem spórolt a poénokkal, annyi a csattanó a szövegben, hogy akár rádiójátékként hallgatva is végignevetnénk a darabot. S van humora a rendezőnek, Szervét Tibor nak, s a nőcsapatnak is – akik egyébként nehéz helyzetben vannak. Nem is annyira azért, mert a Jack Lemmon és Walter Matthau főszereplésével készült filmváltozat időről időre képernyőre kerül – épp a miskolci premier délutánján is –, hanem mert a női variáció nem ,,szólhat” akkorát. Hiszen egy rendmániás nő és szertelenebb barátnőjének alakjában nincs semmi szokatlan, szemben egy köténykés férfival. Miskolcon nem is próbálják ,,felturbózni” a válófélben lévő asszony takarítási fóbiáját. Egy bulvárvígjáték esetében ez nem biztos, hogy erény, az viszont igen, hogy a „furcsaságok” megmosolyogtatásán túl el tud gondolkodtatni az együttélésről, önzéseinkről, figyelmetlenségeinkről.

Szervét Tibor azt a motívumot emeli ki, hogyan veszi át valaki az uralmat a másik otthonában, s a hálálkodni akarás hogyan válthat át „zsarnokságba”. Amiből az is következik, hogy a miskolci előadás egyértelműen a rendmániás asszony ellen hangol – ennek eredményességét bizonyítja a nézőtéri felhördülés is. Ám ettől felemás lesz a játék, ami akkor lenne sziporkázóbb, ha valóban furcsa párról beszélhetnénk. Ha két porrongyrázás közben együtt érezhetnénk a fóbiákkal terhelt Florence-szel, és időnként ,,rámordulhatnánk” Olive-re is: vegye már észre, hogy a hosszú házasság után most dobott feleségnek nem biztos, hogy arra van szüksége, hogy belökjék az első macsó ágyába…

Abban is van valami furcsa, hogy bár Olive befogadja barátnőjét, már az első percben szenved tőle. Ezt is figyelembe kellene venni, Miskolcon azonban ezt nem teszik. Müller Júlia értelmezésében ugyanis Olive egyértelműen pozitív figura. A színésznő egy számmal nagyobb kertésznadrágjában, lógó kockás ingében végig az „ugye, milyen laza és szuper vagyok?” alapállásban játssza a figurát. A maga hibáival szemben elnéző: „én így érzem jól magam“, míg a többieknek szinte minden egyes megnyilvánulását legalább egy lesújtó grimasz erejéig kommentálja. Ez a fölényesség legalább annyira kerülhetne górcső alá, mint a másik nő rend-terrorja. Müller Júlia szarkasztikus alakításából hiányzik az az önirónia, ami Seres Ildikó sokszínű, árnyalt játékát végig markánsan meghatározza.

A komédiának ez az egyoldalú olvasata éppúgy felszínes, mint a rendetlenség megjelenítése: Juhász Katalin rendkívül hangulatos, könnyed modernséggel berendezett otthont teremtett, de a rendetlenséget csak szétpakolt ruhadarabok, a könyvespolc elé hajigált könyvek imitálják. Ez csak szétdobáltság, de nem a jellemből fakadó alapvető rendetlenség... S hiányzik egy-egy nevetni valóan eltévedt vagy eredeti funkciójától eltérőn használt tárgy. Így a látvány – akár az előadás egésze – inkább kellemes, mint igazán szellemes.

http://www.zsollye.hu/content/03/03_09.htm