Bogácsi Erzsébet: Bulvár vagy újszentimentalizmus
Zsöllye, 2004/5. p.6.

Sajnálatos, ha egy színműről fél évszázad múltán azt mondják: poros. Amint a minapi premieren mondta a Colombe-ról olyan valaki, aki pedig valaha Jean Anouilh egyik legjobb drámájaként méltatta. A Tivoliban az előadás nem győz meg az időszerűségéről. Az eredeti művet is avíttnak találhatja, aki fellapozza. Közhelyes is a szemlélete, miszerint az élet megrontja az eredendő tisztaságot, esetünkben: az ártatlan virágáruslányt a romlott színházi világ szennyezi be. Igaz, nemcsak szentimentalizmus jellemzi a történteket. Humor is felbukkan a bőbeszédű dialógusokban.

A termékeny szerző egyik legterjedelmesebb színműve a Colombe. A bőséges matériából viszont könnyebben lehet kiszabni azt, ami kell. S a dramaturg Faragó Zsuzsa merészen szabott-alakított. A szerkezettel kevesebb dolga akadt. Azért előbbre tette, ami a színmű vége felé volt. Ami pedig az elején, azt szereplőstül elhagyta. Semmi baj. És húzott, húzott a textusból, amíg a régimódi lelki vívódások le nem váltak róla. Sőt, addig csupaszította-kurtította a replikákat, amíg itt-ott laposak is lettek. Annál inkább kidomborodtak a poénok. Végtére a szövegkönyv hasonlít egy bulvárdarabéhoz. Ez már nem szerencsés.

Soványka textusokból is születnek izgalmas színielőadások. A rendezőnek ugyan simább a dolga, ha célirányos példány játszik a kezére. Mindenesetre az a feladata, hogy mai szemmel is hitelesnek láttassa a szituációkat és a személyeket. Ez nem díszlet, nem jelmez kérdése. Nem sok múlik az öltözőasztalon, pamlagon, bársonykönyöklős korláton, amellyel Menczel Róbert a színházi miliőt idézte fel. Nagyobb súllyal esnek latba Füzér Anni jelenhez igazodó kosztümjei, lányon és fiún farmer, bőrszerkó a házi-szerzőn, aki vörös kakastaréjt visel. Mégis ez utóbbi tanúskodhat arról, aggassanak bármit egy szereplőre, attól még nem lesz mai. Előbb tisztázni kellene például, hogy ilyen küllemű ember írhat-e olyan stílusú mondatokat, mint amilyenek a darabjából elhangzanak. Egyébként is nagy a zűrzavar akörül, mit próbálnak és mit mutatnak be, mikor az említett tollforgató opuszát, mikor klasszikust, mikor japán témájú, zenés mulatságot.

Feledjük a „csomagolást”. A lényeg: ráismerünk-e valós emberekre? Olyan lányt, sőt fiatalasszonyt ma lámpással kellene keresni, mint amilyen a naiv, hamvas, romlatlan Colombe. Leginkább Kovalik Ágnes üde tehetségének hisszük el a létezését. Ám olyan nőcskéket százával találni, amilyenné a színésznővé avanzsált Colombe válik. Bár egy sem ájulna már el, ha kiderülne a félrelépése. Voltak is, vannak is féltékeny férjek. Mint Colombe párja. De huszonévesekre nem jellemző, különösen nem, ha művészi tehetséggel is megáldottak, hogy olyan konzervatív magatartási kívánalmak mellett kardoskodjanak, mint amilyenekből Colombe-nak joggal lehetett elege. Jánosi Dávid küszködik is Julien életidegen szerepével.

És hol van ilyen magánszínház? Korunkban az ilyen kompániákban sem mifelénk, sem a franciáknál nem lépnek fel dívák, olyanok végképp nem, akiket titkár szolgál. Nincs tehát pontos státusza Alexandrának, aki szárnya alá veszi Colombe-ot. És nélkülözzük a válaszokat: miért nem féltékeny az új tehetségre? Netán vele is saját életmódját igazolja? Egyszersmind a fia elveit is megcáfolja? Így Vári Évának kevés pillanata marad, hogy a felszínes színésznőképnél többet mutasson.

Olyan a többi színházbeli is, ahogyan a bennfenteskedők elképzelik. Persze ki szórakoztatóbban, ki unalmasabban domborítja a bájgúnárt, akitől sikítva kellene menekülnie Colombe-nak. Nem igazán vonzó Armand sem, a csábító fivér. Bozsó Péternek kellene életet lehelnie e színház körül sertepertélő magánzóba, csakhogy efféle nincs manapság a társadalmi palettán.

A rendezőt Colombe egyszer-volt varázsa ragadhatta meg, amilyent nehéz fellelni napjaink emancipált asszonyai között. Eddig jutott Szervét Tibor, aki színészként mind jelentékenyebb; érzelmi gazdagodás, gondolati elmélyülés jellemzi. Vigyáznia kellene a kivívott megbecsülésre. Efféle színi munkával ne herdálja el.