mekdaf: Colombe
Színház.hu, 2004.10.12.

Anouilh Colombe-ja a képünkbe vágja, amit nem nagyon szeretnénk hallani: hogy a sejtjeink hét évente kicserélődnek, hogyne cserélődhetnének ki az érzelmeink, hogy a szerelemnek nem feltétlenül azt kell jelentenie, hogy a magunk szépségére formáljuk a másikat; hogy egyedül vagyunk, és vigyázzunk, mert ha a lelkünket tálcán kínáljuk nem biztos, hogy lesz valaki, akinek szüksége van rá; hogy az élet bizonyos tekintetben üzlet, annyit adok, amennyit kapok, puszi, puszi, kész.

Ugyanakkor, ha keresünk egy másik nézőpontot, egy másik szemüveget, észrevehetjük, hogy arculcsapásunk nem is fáj annyira, valójában már-már simogatás: az ösztöneink irányítanak minket, ezért ha elmúlik egy érzés, az nem véletlen, tényként elfogadandó, jön majd egy másik Colombe, csak ki kell várni; a magunk szépsége csak akkor formálhatja a másikat, ha a másik erre vevő, ellenkező esetben lássuk be, hogy vannak más szépségek is; figyeljünk jól, és csak annak adjuk tálcán magunkat, aki hajlandó azt tőlünk átvenni, és tartani egy darabig; energiából vagyunk, annyit szívunk el a másiktól, amennyire éppen szükségünk van, és tőlünk is elszívnak majd, ha mi tudunk adni, puszi, puszi, kész.

Mindezeken túl a darab színház a színházban, nagyszerű, hogy ezt egy pillanatra sem felejthetjük el az átrendezések miatt, Szervét nem hagyja, hogy csak úgy belefeledkezzünk a történetbe, na, azt már nem, te a néző vagy, mi meg a színház, ez mégiscsak egy illúzió, játék, ilyen történet nincs is valójában, ugyanezt erősíti, hogy magunk is játszókká válunk, amikor tapsolunk a színészhármasnak, kicsit megilletődve, csak éppen annyira, amennyire úgy találjuk, hogy ezt ilyen helyzetben illik, de persze megvezetnek minket, mert Colombe kierőszakol még tőlünk egy kis ráadást, ez tényleg remek.

Alexandra lehetne a Colombe-ot „elcsábító”, fúj, csúnya néni, ez az előadás azonban ennek ellenkezőjét erősíti, ez az anyós egy sokat megélt, jóságos, tanító színésznő, nincs itt csábítás, nincs itt megfertőz az erkölcstelen színház, Alexandra magát adja, nem színészkedik, nem rejti ugyan véka alá, hogy Colombe-nak színházban a helye, de ennyi, puszi, puszi, és kész; hogy Colombe erre vevő, az természetes, a Juliennel való együttélésében nem éppen volt önmaga, még az ablakot is becsukták előtte, ha „nem szép” zene szólt. Telitalálat, hogy énekeltetése közben a rendezés olyan dallamot is ad a szájába, ami egy másik diváé (vagy inkább kettőé?!, mosoly és kacsintás), Colombe-ból is lehet nagy színésznő.

Vári Éva tökéletes, tényleg egy díva; aki szereti, ahogyan énekel, az most sem csalódik, borsódzik a hátunk.

Kovalik Ágnes remekül alakul át, egy kicsit talán nagyon remekül, az imádom a férjemet Colombe-ot vehették volna egy kicsit kevésbé proletárrá, ez azonban nem von le az alakítása értékéből, úgy tűnik, hogy nem éppen a Básti-Udvaros-Fullajtár vonulat, de biztos sok jót látunk még tőle.

Jánosi Dávid megfelelően értetlen Julien, de hát ő másképpen látja ezt a tálcás dolgot, mint a mama, a többiek egyformán jók, Bozsó Péter talán kicsit halványabb, de lehet, hogy csak azért, mert néha egyszerűen nem érteni, amit mond.

Ehhez a darabhoz olyan néző kell, akinek felnőtt korában már legalább egyszer kicserélődött az összes sejtje, nem csoda, hogy a számos tini néző kuncog minden csóknál, tiniktől megbocsáthatóan akkor jobban, amikor Julien Armand-tól oroz el egyet, de hát ez olyan mulatságos, nem? Tíz év múlva valószínűleg másképpen fogják látni, lehet, hogy olyan is lesz, aki megkönnyezi ezt a "szörnyű vérfertőzést".
Nagyon szép színházi esténk volt.

http://www.theatre.org.hu/index.php?id=27&forumid=2030