Gyarmati Béla: Szeretlek akkor is, amikor nem bírlak elviselni
Észak-Magyarország, 2002.04.23.

”Érdekes, hogy fiatalabb éveim káprázatos Corie-ja Jane Fonda és filmbéli játszótársai (Robert Redford meg Charles Boyer) egyszer sem jutott, jutottak eszembe a Kamaraszínház pénteki premierjén. Mindez a Szervét Tibor rendezte előadást dicséri! A művész ízlése, intellektusa ismert s persze azt is tudja, hogy a vígjáték nem víg játék, (ezúttal nincs is ennél fontosabb tudnivaló!) na meg a színészek általában jobb játékmesterek, mint a par excellence rendezők, akiknek a koncepció a legfontosabb.

De hát egy bulvár-vígjátéknál nem annyira a nézetrendszer a fontos, mint inkább az, hogy az író által felvázolt helyszínen és helyzetekben jól – öntörvényűen – éljenek a figurák. Tanúsíthatjuk: Juhász Katalin díszlete a New-York-i barnatéglás ház egyszobás lakása a hatodikon tökéletes; a tér és atmoszféra teremtésben jól hasznosul a tévés, filmes tervezői gyakorlat.

Egy darab sorsát mindig az dönti el, sikerül-e megfelelő kvalitású színésznőt találni a főszerepre. Ezúttal sikerült, ha nem is Miskolcon… Corin édes, okos, érző és érzéki lény; törleszkedő macska – persze karmokkal. És rettentően excentrikus, azaz: szertelen, különcködő. Vagyis éppen ellentéte a kellemes, konszolidált, jól nevelt úriember férjnek. Mindez rendben, ám szeretném, ha Corie szertelenségével szemben Paul még precízebb, pedánsabb lenne; nyugodt polgári lét, heti kétszeri szeretkezéssel. Tudjuk: ebből semmi sem valósul meg. Viszont betoppan az anyós, kit akaratos lánya szeretete dresszírozott az elmúlt években. Kicsit félénk, szemérmes és visszavonulóban a földi örömöktől. Nem így a különcködő szomszéd Victor Velasco a tetőtérből. Jó négyes ez a darabban – és jó a színpadon is. Pálfi Kati Corie-ja Shakespeare Makrancos Katájának kései (kicsit szolidabb, de nem színtelenebb) utóda. (Öltözékében nem dominál az extravagancia. Miért?) Fandl Ferenc kellemes mackósságával, mértéktartó humorával rendkívül rokonszenves. Máhr Ági nem komikai fogásokkal operál. Tudja… „mily könnyű, mit mondanak nehéznek és mily nehéz a könnyű, mit a medvék lenéznek.” Safranek Károly minden szerepét sajátos zárt tartásban oldja meg. De ez a tartás – jelenlét! – mindig más. Victor Velasco ezért igencsak figyelemreméltó a maga extremitásában. (A Telefonszerelőt – az expozícióban fontos kiskarakternek kellene lennie, remek fizikai és verbális lehetőségekkel – igyekszem elfelejteni.) Különben mindenkinek 149 lépcsőfok megtétele után kell színre lépnie. Jó entrée! De igazán csak Máhr Áginak sikerül; nem liheg, nem piheg, nem verejtékezik – belehal; a nyíló ajtóval lendül színre, felvett mosolya arcára merevül. A többiek jobbára nem a földszintről, hanem jobb 1-ről jönnek.

Kihagyott lehetőségek? Hát persze, hogy vannak. Ezt a darabot a szellemes, ironikus, kicsit groteszk dialógusok éltetik. Ezekből sok minden elsikkad. (Kiemelések, poentírozások!) Aztán kicsit nagyobb figyelmet érdemelnének a párhuzamos szövegek, melyek a végtelenben sem találkoznak. Vajda Miklós jó fordítását, Faragó Zsuzsa dramaturgiai leleményeit még jobban meg kell becsülni.”