Tarján Tamás: "Nem mond, de nem is mímel semmit…"
Népszava, 2006.07.08. p.20.

Hát, íme, együtt vannak a "névrokonok": megérkezett a vidám a Vidámra, a kísértet a Színpadra. Ha a címbeli jelenség első magyarországi állomáshelyén időzött mostanáig, nem is kellett nagyot hussannia, hiszen Várkonyi Zoltán egykori Művész Színháza légvonalban alig háromszáz méternyire áll(t) a Paulay Ede utcában. A Vidám Színpad bemutatója színháztörténeti előzményeként tudhatja maga mögött a majdnem hatvan évvel ezelőtti premiert (1947. február 27.), mely - Apáthi Imre rendezésében - kilencvenhét előadást ért meg. Várkonyi megnézte a darabot Londonban is, Párizsban is, lelkesedett érte, levélben küldött haza instrukciókat a játék hangvételére és a szereposztásra nézve.

A színmű sikert aratott, a Művész összesen harmincöt bemutatójából csak négy ért meg az említettnél nagyobb szériát. Azt persze a közönséggel együtt a kritikusok is láthatták, hogy az elegáns, de "vékonyan csörgedező bohóság" nem magvas tartalmával tűnik ki a hasonló szórakoztató termékek közül. A "nem mond, de nem is mímel semmit" állítása ugyanúgy Kellér Andor bírálatából származik, mint ez a megállapítás: "A szerzőnek nincs egy szemhunyorítása, egy cinkos összenevetése, egy gyáva kis utalása sem arra, hogy emberekről és világról közölni szeretne egyet és mást".

Emberekről és világról nem közölni semmit irodalmi értékű, kitartóan sikeres mű keretei között, ez sem gyerekjáték az író részéről. Komoly tehetség kell hozzá. Nem közölni semmit ugyanis igen sokat jelent. Noel Coward angol drámaíró több mint fél évszázadon át keményen és rengeteget dolgozott, hogy a tapsvihart és pénzesőt hozó semmitmondás dramaturgiáját tökélyre fejlessze. Mit sem mondó, ám semmit nem is mímelő darabjainak férfi főszerepeit általában el is játszotta, a komédiákat nemegyszer meg is rendezte, premierjeihez alkalmanként zenét is szerzett. Oly fáradhatatlanul munkálkodott ezért a paradox színpadi semmiért, hogy 1970-ben még lovaggá is ütötték: Sir lett belőle.

Coward "valószínűtlen komédiának" nevezte, a Vidám Színpad egyszerűen komédiának titulálja a vidám kísértet potya sziesztázását (lesz még egy kísértet is, az egy fokkal kevésbé vidám). Nem tudhatjuk, Szervét Tibor színész-rendező milyen utasításokat adott művésztársainak, mindenesetre a semmitmondás csak itt-ott szenved csorbát, azaz az este kellemes, pihentető, kikapcsoló passzivitásban tartja a nézőt. Talán csak Básti Juli az, aki Madame Arcati szerepében kissé kifényesített megjelenéseket kap, ami Balla Ildikó jelmezeinek köszönhetően annyit tesz, hogy a sok tip-top angolságtól elütően ő olyan topis ruhadarabokkal és tárgyakkal van felszerelve, amelyek két horgásznak vagy négy csőlakónak is kincset jelentenének. Básti - aki rendre a darabok központi figuráit alakítja a Vidámon - eleinte őrmesterként jártatja a spiritiszta hölgyet, később csitít és színesít rajta, végül és időnként a magányosságot (és az általa gerjesztett események menetén való, szurkolói ámuldozását) is megmutatja. Ez az a plusz (a "mondás"), amelyet az előadás már nem is egykönnyen visel el.

Egy férfi (író) szereti a második feleségét (kb. mondjuk 69,7 százalékosan), ám még kísérti az első feleség iránti szerelem is (kb. 78,3 százalékosan - mivel íróilag ez a jobb téma, lévén az első nem halott). Sok író megküzdött már azért, hogy ezeket az időben elcsúszó, sajátos érzelmi háromszögeket - bennük a két asszony egymás iránti viszolygását - élő személyek konfliktusaként vigye színre. Noel Coward derekasan helytáll, hogy mindebből semmit ne ábrázoljon. Szervét néha elkalandozik, színészeivel szeretné a publikum értésére adni, milyen is lehet halottnak (kísértetnek) lenni. Szerencsére ezek a darabidegen, embert (halott embert, élő embert) rajzoló törekvések pillanatokon belül mindig elhalnak. Ennek a komédiának csak az a jó, ha mindent kikerül, ami minimálisan drámai lenne. Amikor nem így tesz a rendezés, rögvest kitetszik, hogy a hihetetlenül frappánsnak gondolt alapötlet - az első feleség "élővé" idézése - egy csomó praktikus problémát felvetne, ha nem csupán a (kinek látható, kinek nem látható - a dolog változik) jelenlétével törődnénk.

Horesnyi Balázs a könyvtárszoba-szalonnal úgy bedíszletezte a teret, hogy nincs egy négyzetcentiméter, amely kérdéseket tenne fel. (Lehet nézelődni, a sok könyvből melyek vannak előkészítve, hogy elhagyják majd helyüket. Két-három percet ez is kitölt.) A melengető miliőjű szobadobozban a Drajkó Juli formálta szobalány (Edith) stilizált szökdécselésekkel közlekedik. Az összképnek ezzel nem tesz jót; nem is csinálja jól. Annál biztosabban telepszik bele a cowardi stílusba Borbás Gabi, konvenciók rubrikájában helyezve el Bradmannét. Színészi csoda, ahogy az ezerszínű komédiázásáról híres Magyar Attila Dr. Bradman orvossá fakul; Réz Ádám fordításának tolmácsolásához is kitűnő sótlanítási eszközökkel bír.

Legtöbb tennivalója a Básti-Arcati hókuszpókuszos szeanszírozását így vagy úgy "átélő" Charles - Ruth - Elvira hármasnak van. Schlanger András Charles-a felől detektívmese-impulzusokat nyer a cselekmény (nők sorozatgyilkosa lenne? íróként - miért ne?), Bede Fazekas Anna ingerült, érdes szerepkezeléssel arról informál: Ruth akár már fel is rúgná ezt a néha turbékolásba váltó házasságot (noha nem akként, ahogy majd sikerül is kilépnie belőle), Létay Dóra angyalkaként repkedve kuncog a visszatérése okozta kalamajkán. Minden jelenetnek villámsebesen létrejön és még sebesebben levezethető a képlete. Vagyis Szervét tud bánni a darabbal, kontúrjait és alapszíneit rendezőként sosem véti el. A színészeket pedig meg-meglegyinti a nagyravágyó emberábrázolás hiú vágya, de az olyan mesteri szöveg, mint Noel Cowardé, gondoskodik róla, hogy az ilyesfajta privatizálások hamar kifulladjanak.

A kísértettudományban nyitott vitakérdés, hogy a kísértetek konzervatívok, nem változók-e, vagy ők is meghallják az új idők új dalait. A Vidám Színpadon kacsintanak az utóbbi lehetőségre, mégis inkább tiszteletben tartják az előbbit. Vagy nem jól láttuk? Majd a kilencvenhetedik előadáson újra megnézzük.

http://www.nepszava.hu/default.asp?cCenter=article.asp&nID=807452