Horpácsi Sándor: Egy kabaré, avagy Mi a csudának menjek én az Apolló kabaréba?
Új Hírnök, 1994.05.21. p.41.

„A hosszú bevezető után, rögtön rátérek a Miskolci Nemzeti Színház, illetve Szervét Tibor dicséretére. Észlelték a hiányt, a kávéházakét is, az igényes, ám laza, kellemes szórakoztatásét, s hatan összeállva műsort hoztak össze a csarnokban. Telitalálat! Ha nincs Miskolcnak kávéháza, akkor ők berendezik a bizony eddig barátságtalan hodályt (díszlet: Lovas Imre, díszítő: Fodor Béla). Úgy, ahogyan azt a jobb kávéházakban illik. A néző-vendég asztalok mellett kávét, üdítőt kortyolgathat, miközben a színpadon pereg a műsor. Ilyen kevés kell, hogy jól érezzük magunkat? Igen, mert kedélybeteg, depressziós világunkban hálásak vagyunk minden gesztusért, amely kedélyt, jókedvet kíván csempészni hétköznapjainkba. Nem kell nagy, ördöngős dolgokra gondolni, hisz a dolog rég ki van találva. Elég elővenni a magyar kabaré és humoripar klasszikusait. Karinthytól Zerkovitzig, keresni hat mókázni (is) tudó színészt (Máhr Ági, Orosz Anna, Seres Ildikó, Földi László, Quintus Konrád, Szervét Tibor), egy zongoristát (Regős Zsolt), s engedni folyni a dolgokat a maguk útján. A siker nem maradhat el.

Ha azt mondom erről a kétórányi műsorról, hogy habkönnyű, akkor azt a legnagyobb elismerésnek szánom. Ezekhez a dalokhoz nem kell túlságosan kimunkált énekhang (nem is volt), a jelenetekben viszont felvillanthatók a színészi képességek. Szervét Tibor, a rendező demokratikusan mindegyikőjüknek adott ziccer-számot, lehetőséget. Ki a humorával (pl. Máhr Ági, Quintus, Szervét, Földi), ki a dekorativitásával (Seres, Orosz) egymást segítve, egymásnak örülve.

Bizony ez a műsor nosztalgia volt a javából. Egy régi világot idézett fel – a polgárokét -, amikor a konfliktust a féltékenység okozta gondot a kalap, ruha, az alkohol (spiccesség), a szerelem, a flört, egyszóval mindenféle kedves csacskaságok (amelyek halálosan komolyan veendők), amik férfiakkal és nőkkel megesnek. Kikapcsolódtunk – összegezhetem -, s ezt is dicséretnek szánom.”