Filip Gabriella: Megdicsőült hétköznapok. Szervét Tibor rendező
Színházi Esték, 2008/2009-es évad III. 73. szám, 2008.12.09. p.6-7.

Munkában a rendező

Szervét Tibor színművész ismét rendezőként tért vissza a Miskolcra. A két Neil Simon-darab, a Mezítláb a parkban és a Furcsa pár női változata után most Szép Ernő Vőlegény című darabját állította színpadra. Az 1922-ben bemutatott vígjáték meglehetősen egyszerű, már-már banális történet, ismeri el a rendező is, de véleménye szerint a szerző költészetté emelte a hétköznapokat, megmutatja az emberi lélek finom rezdüléseit.

Az 1922-es bemutató után nem nagyon játszották ezt a darabot, de az utóbbi években sorra tűzik műsorra színházak. Mivel magyarázható ez a megkésett siker?

– A Vőlegény – formai szempontból, az írás technikáját illetően – rendkívül modern darab, ahhoz képest, hogy az 1910-es években íródott. Messze előtte járt minden más, akkoriban született alkotásnak. Érződik is rajta egyfajta indulat. Mintha Szép Ernő csak odavetette volna a fontoskodó drámaíróknak: mit nyavalyogtok annyit?! Figyeljetek csak ide! És mérgében írt egy hallatlanul dinamikus, a formai kötöttségekkel mit sem törődő, látszatra nagyon lazán megfogalmazott színdarabot. Tegyük mindjárt hozzá: egy rettentően nehéz és ellentmondásos darabot hagyott ránk. Ahhoz képest, hogy az első és a harmadik felvonást egymondatos párbeszédekből építette fel, a második felvonás olyan, mint egy nagyopera. Két rendkívüli méretű ária. A férfi és a nő szenvedélyes és hatalmas monológja…

Mennyire segítette a szerző a rendezőt?

Bizonyos esetekben szabad kezet ad, máskor komplett mozgásszínházi előírásokkal instruál. Ott vannak zárójelben, dőlt betűvel a pontos szerzői utasítások: kimegy, bejön, kiszalad… Igyekeztünk ennek szellemében létrehozni ezt a hol megrendítő, hol megnevettető, szívre ható történetet, mely időnként olyan, mint egy bohóctréfa.

Mondhatnánk, elég banális történet…

– Mondhatnánk, de ilyen banális történetekből tevődik össze az egész élet. Viszont csodálatos a mű nyelvezete, líraisága. Ez a nagy ellentétekre épülő kompozíció tele van varázsos költőiséggel.

Bár nincs benne egyetlen idézhető mondat sem!

– Dehogy nincs! „Dögölj meg rongy, proletár, álábonőr”! Vagy: „Azt mondom, respekt. Álábonőr!” – azért ezek klasszikus sorok…

Bocsánat! Emlékkönyvekbe, bölcseségek könyvébe, ünnepi beszédekbe idézhető, veretes sorokra gondoltam.

– Ilyen szempontból nem vizsgáltam a szöveget, de tényleg nehezen megtanulható, önmagukban aligha értelmezhető sorokból épül fel a darab. Viszont tele van finomságokkal, szépségekkel, az érzékeny lélek apró rezdüléseivel. Nyilván hozzájárult ehhez a kor is, amelyben Szép Ernő élt és alkotott. Ekkor rajzolta elképesztő virágait, kígyózó indáit, szépséges nőalakjait, Sarah Bernhardt-plakátjait Alfons Mucha. Ekkor festette különleges asszonyait Gustav Klimt. És ekkor született a Vőlegény is. Nézzük kicsit közelebbről a szöveget! Ha ez lány azt tudja mondani az általa kiszemelt fiúnak, hogy milyen szép is lesz, ha majd megy a villamoson az irodába, és mutatja a bérletét, és lesz egy lapos fekete kalapja is, és át lesz szúrva egy tűvel… Ha ez a lány úgy tudja mondani mindezt, mint az elképzelhető legszebb jövőt – mi ez, ha nem költészet?! Ezt nem lehet másképpen olvasni, nem lehet másképpen értelmezni, mint a hétköznapok megdicsőülését… Egészen különleges, ahogyan Szép Ernő képes volt költészeté emelni jelentéktelennek tűnő apróságokat is. Ezt kell a színészi hordozórakéták segítségével eljuttatnunk a közönséghez. Ha ez sikerül, akkor nem kell magyaráznunk, mennyi szépség és finomság van abban, ha az egyik ember a másiknak azt mondja: „Hisz maga szeret engem. Csak maga nem meri azt érezni…”

Hősünk nem mer szeretni, mert hiányzik a hozomány… Azt a kort, ahogy napjainkat is, erősen befolyásolta a pénztelenség. Akár párhuzamokat is kereshetnénk, hiszen nyakunkon a gazdasági válság.

– Szegény emberek mindig voltak. Ma is vannak, és mindannyian egyre szegényebbek leszünk. Akár ismerős is lehetne a helyzet. De ez csak az egyik része a színpadi történetnek. Miközben igyekszünk megmutatni, hogy ezek az emberek mekkora „fenn az ernyő”-t tudnak csinálni, amikor „nincsen kas”, azt is láttatnunk kell, hogy van egy, illetve kettő, sőt, három ember, akik ezzel mit sem törődnek. Azt mondják, nem számít a pénz. Nem ez számít. Az egyik a Kornél(ia) nevű női főszereplő, aki a maga a teljesen racionlális és csodálatos helyzetértékelő képességével azt mondja az általa kiválasztott férfinak: ne a hozománnyal foglalkozzál. A másik ember a vőlegény, Rudi, aki eredetileg nem így vélekedik, de ő is hatalmas fordulatot vesz. A harmadik ember pedig maga a szerző, Szép Ernő. Olyan ő, mint Woody Allen, aki azt mondja, én szeretem a happy endet, és összehozza a fiatalokat.

A pénztelenség mellett ennek a világnak vannak más bajai is. Van itt még bőven hazugság, képmutatás…

– Világméretekben nem tudom diagnosztizálni a bajokat, de polgári individualistaként azt mondom: minden egyes embernek a saját életfeladatát a számára adott feltételek között kell megoldania. Úgy tűnik, ez a két fiatal jól döntött...
Munkában a rendező

http://www.mnsz.eu/new/index.php?view=article&id=1233
Fotó: Baráth Mari